irodaLOM

Nádasdy Ádám: Kapcsát ereszték mesteri

2011-01-04T06:47:00.000-08:00

LIV. évfolyam 51-52. szám, 2010. december 23.
Élet és Irodalom

A magabiztos újságíró hölgy odalépett hozzám, levette a szemüvegét (mely aranyláncocskán lógott a nyakában), s olyan hangon kérdezte, mint aki biztos a válaszban: igaz-e, hogy az angolok Shakespeare-t már csak szótárral tudják olvasni, míg mi magyarok gond nélkül megértjük a Halotti Beszédet? „Nem igaz", válaszoltam meglepve, mert ekkora szamárságot rég hallottam. Itt véget is érhetne a cikkem, mert - így tanították mestereim -, ha valami nem igaz, azt nem szabad cifrázni és magyarázgatni, mert a végén úgy tűnhet, hogy valami mégiscsak igaz belőle. De most mégsem leszek ilyen szigorúan elvszerű, mert a dolog igenis érdekes.

A hölgy rosszallólag csóválta a fejét, talán picit legyintett is, olyasféle arccal, hogy „sejtettem, hogy ezt fogja mondani", majd odébb lépett. Azóta másoktól is hallottam ezt az elképzelést (néha a Halotti Beszéd helyett Balassi vagy a Károli-Biblia képezi az összehasonlítás magyar oldalát). Vajon miből gondolják valakik, hogy ez így van? És ha így volna is, miért volna jó?

Shakespeare: kortársunk vagy sem?

Nézzük a tényeket. Shakespeare 1600 körül írta a műveit, tehát jó négyszáz éve, s óhatatlanul más volt az angolsága - az úgynevezett „korai újangol" - mint a mai. Ilyeneket ír: Call you me? 'Maga hív engem?' Ma ezt csak Do you call me? formában lehet mondani. Azt, hogy I did Lysander see 'Láttam Lysandert', kb. 1750 óta I saw Lysander formában kell megfogalmazni. További feltűnő különbség az ő nyelvtana és a mai között, hogy alig használja az ún. folyamatos igealakokat. Például amikor Hamlet úgy tesz, mintha olvasna, Polonius odalép hozzá, és azt kérdezi: What do you read, my lord? 'Mit olvas, fenség?' Ma ez nagyon furcsa, a természetes forma What are you reading? volna; a másikat csak 'Mit szokott olvasni?' értelemben használják. Mindez távolivá teszi Shakespeare nyelvét, de a megértést alig nehezíti: pár előfordulás után meg lehet szokni.

Jelentősebb a különbség a szókincsben. Ő még számos szót használt, melyek azóta kikerültek a forgalomból, pl. ope 'kinyitni', meiny 'csapat', blithe 'boldog', disme (ejtsd dájm) 'tizedeléskor kivégzett katona'. Ezekhez tényleg szótár kell, tanácstalanul nézi őket a mai angol - ahogy a mai magyar átlagember a malaszt, karmazsin vagy fölöstök szavakat. De nem ez nehezíti meg igazán a Shakespeare-szövegek megértését, hanem az, hogy a ma is ismert szavakat olykor más értelemben használja, pl. still 'mindig' (mai értelme: 'még'), discover 'felfed' (ma: 'felfedez'), meat 'étel' (ma csak 'hús') és így tovább.

És Károli?

De ne is szaladjunk vissza mindjárt a Halotti Beszédig, a XII. századba. Károli Gáspár Shakespeare-rel egy időben, 1590-ben fordította le a magyarra a Bibliát. Azt írja: Az asszonyi állat pedig eszébe vévén, hogy méhében fogadott vólna, elkülde és megizené a' Dávidnak illyen szóval: „Nehézkes vagyok." (Sámuel II. könyve 11,5). A mai katolikus fordítás (Szent István Társulat, 2006) így fogalmaz: Ám az asszony teherbe esett. Erre elküldött, és megüzente Dávidnak: „Állapotos vagyok." Hát, mit mondjak, vannak eltérések. Egyrészt van számos nyelvtani különbség: eszébe vévén 'miután észrevette'; hogy fogadott volna 'hogy megfogant'; és ma már azt se lehet leírni igényes szövegben, hogy a Dávidnak - ezt minden magyartanár kijavítaná, ugyanúgy, mint az angoltanár a Call you me?-féléket a külföldi tanulók leckéjében. Aztán a szókincs! Félrevezető az asszonyi állat kifejezés, a mai olvasóban azt a benyomást kelti, hogy Károli (vagy Sámuel? vagy az Úr?) a nőket valamiféle alacsonyabb rendű lénynek tekintette. Pedig az asszonyi állat egyszerűen annyit jelentett: 'nőnemű lény', 'női személy', mivel az állat jelentése 'lény, dolog' volt. (Károli a nő szót nemigen használja.) Ugyancsak mást jelent ma már a fogad, mást a nehézkes, és még becsapósabb az eszébe vette, hiszen nekünk azt jelenti: 'az az ötlete támadt, arra az elhatározásra jutott' - pedig a nő nem valami ravasz ötlettel kívánta megtéveszteni a királyt, hanem tényleg teherbe esett. (A férjét, Uriást ezek után Dávid csúnyán eltetette láb alól, de ez már nem nyelvészeti kérdés.)

Hadd idézzem az 1611-es angol bibliafordításból ugyanezt a részt: And the woman conceived, and sent and told David, and said, „I am with child". Ha egyáltalán méricskélni lehet a mai nyelvhasználattól való távolságot, akkor itt éppen az angol van közelebb a maihoz, mint a magyar. De ez se mindig igaz. Hol így, hol úgy. Mindenesetre nem véletlen, hogy négyszáz év elteltével, a XX. század közepén mind a magyar, mind az angol egyházak úgy érezték: a hívek nem értik már a klasszikus bibliafordításokat, ezért új fordításokat készítettek, melyek követik-tükrözik a nyelv azóta beállt változásait.

Nyelvváltozási kosár

De lehet ezt egyáltalán méricskélni? Képzeljünk el a közgazdaságban használt fogyasztói kosár mintájára egy „nyelvváltozási kosarat". Ebben lenne egy szelet szókincs, némi szórend, különféle nyelvtani jelenségek, helyesírás (és persze kiejtés is, de arról itt nehéz volna beszélnem, úgyhogy elsiklok fölötte - bár nem érdektelen, hogy ha Károlit hallaná beszélni egy mai magyar, vajon jobban értené-e, mint Shakespeare-t a mai angol.) Csakhogy azt nagyon nehéz volna megmondani, hogy melyik változás mennyit nyomjon a „nyelvváltozási kosárban". Erre nincs a nyelvészetben recept.

Ráadásul Shakespeare igényes, olykor bonyolult szerző, a Halotti Beszéd meg kifejezetten egyszerű, hiszen a fordító az iskolázatlan magyar köznép számára akarta közvetíteni a latin eredeti (ugyancsak nem bonyolult) gondolatait. A Halotti Beszéd szövegéből (1195) azt látjuk, hogy a magyarban azóta eltűnt az egyszavas jövő idő (emdül 'enni fogsz'); az angolban meg a XII. század óta eltűntek a nemek (addig úgy voltak, mint a németben, stone 'kő' hímnemű, door 'ajtó' nőnemű, gold 'arany' semleges). A magyarban azóta megjelent és kötelezővé vált a névelő: a Halotti Beszédben még odutta uola neki Paradisumut 'adta vala neki Paradicsomot' - ma szigorúan a Paradicsomot kellene; később a névelő az igényes nyelvhasználatban személynevek előtt ismét tilossá vált (megizené a Dávidnak helyett megüzente Dávidnak). A névelő bevezetése radikális újítás volt, mellyel a magyar nyelv elrugaszkodott ősi finnugor formájától, hiszen a rokon nyelvek egyike sem ismeri a névelőt. Az angol e tekintetben a XII. század óta nem változott. És persze a Halotti Beszéd szókincsében is találunk (egy ilyen rövidke szövegben!) azóta kiveszett szavakat, pl. isa, héon, feze, jorgat.

Nyers vagy konyhakész?

Azt is el kell dönteni, hogy az eredeti szöveget nézzük-e (ahogy a kódexben le van jegyezve), avagy egy modern szövegkiadást, melyben a szöveget normalizálva, mintegy „előfőzött" formában, konyhakészen adják a fogyasztónak. Az eredetiből szerintem kevesen értik azt, hogy tilutoa wt ig fa gimilce twl; a normalizált szövegkiadás, tilutoá űt igy fa gyimilcsétűl, már jobban érthető: 'tiltá őt egy fa gyümölcsétől', jóllehet ez is hibás volna ma, hiszen „eltiltotta..." kellene - ám akkoriban igekötőt ritkán használtak, ez is azóta vált általánossá. No és az, hogy meret num eneyc? Tisztelettel kérem a szemüveges újságíró hölgyet, mondja meg nekem: mit jelent ez? Ha megnézünk egy normalizált kiadást: méret nüm ënëjk, az se világosabb, és ha a szavakat egyenként modernizáljuk: 'miért nem ennék' az se igazán, mert még ezt is le kell fordítani, hogy értsük a mondandóját: 'miért ne egyen'.

A rend kedvéért álljon itt egy angol idézet ugyanabból az évtizedből (1190-es évek): Tho stod on old stoc tharbiside 'Ott állt egy öreg fatönk a közelben' (There stood an old stock there beside) - ez se sokkal különb, a mai angol szemnek inkább csak valami halvány sejtést ad, hogy angolul van.

Hogy mit találunk érthetőnek és mit nem, illetve hogy mibe mit magyarázunk bele, az társadalmi-emberi tényezőktől, a befogadó műveltségétől stb. is függ, s így voltaképpen egy rokon tudomány, a társasnyelvészet (szociolingvisztika) vizsgálati területébe tartozik. Szociolingvista kollégáim nyilván már eddig is ingatták a fejüket: mit fecsegek itt összevissza, mikor megvannak az egzakt mérési módszerek, kísérleti és statisztikai eljárások annak felmérésére, hogy ki mit és hogyan ért (vagy hiszi, hogy ért, vagy ért félre). Igaz. Remélem, egyszer csinálnak ilyet - addig nézzék el, ha kicsit fantáziálok az ő kontójukra. Nem kell a messzi múltba visszamenni, hogy ne értsünk dolgokat. A mintamókus (= 'eminens, kiváló mókus') generációk számára volt evidencia, ám azt is generációk (és többnyire ugyanazok!) gondolták, hogy egy Légyen Áldott nevű bácsi adta az ételt-italt. Én pedig most lehajtott fővel vallom be a saját, évekig hordott félreértésemet: Krisztus fölment az olajfák hegyére. Én bizony a fák csúcsát, a lombkorona tetejét értettem ezen. Annyi csodálatos dolog történt ottan, miért ne mehetett volna föl egy fa hegyére, hogy ott imádkozzon. Ebben a hitben éltem zavartalanul, mígnem 18 évesen Győrbe kirándultam, s a székesegyházban - máig emlékszem - egy festményt nézegettem, melyen egy fiatal férfi térdepelt a füvön egy ligetben s imádkozott. Alája ez volt írva: Krisztus az Olajfák Hegyén. Kerestem Krisztust a fák tetején, a lomb között, míg rá nem döbbentem, hogy milyen hülye vagyok. Azt hittem, rám dől a székesegyház.

Sok múlik a tálaláson

Félek, a laikust megtéveszti, hogy a régi szövegeket gyakran nem az eredeti nyers formájukban, még csak nem is normalizált írással tálalják neki, hanem mai magyar fordításban. Vagyis amikor azt olvassa, hogy „nemcsak tiltá őt egy fa gyümölcsétől, de meg is mondá neki, miért ne egyék" - akkor azt hiszi, a Halotti Beszédet olvassa, pedig ez annak mai (na jó, tegnapi) magyar nyelvre való fordítása. Ezt láttam nemrég egy múzeumi kiállításon, ahol egy szép gobelinre volt a mai szöveg ráhímezve, s a látogatók azt gondolhatták, hogy ez a Halotti Beszéd. Így persze könnyű azt hinni, hogy a magyar nyelv alig változott.

Néha egészen messzire elmegyünk a múlt közelebb hozásában. A múltkor egy diákkal beszélgettem, azt mondja, szerinte Janus Pannonius is érthető, s már idézte is: „Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon..."! Tapintatosan meg kellett mondanom, hogy ez nem Janus, hanem a műfordító, Weöres Sándor szövege. Janus ezt írta: Progne, Phylli tibi, fuit expectanda..., ami kétségtelenül ugyanolyan jól érthető ma, mint akkor, mivel latinul van, s a latin - lévén holt nyelv - nem változott. Nem haragudhatok a diákra, hiszen az általam is használt Janus-kötet ezzel a bevezetővel kezdődik: „Az első nagy magyar lírikus, Janus Pannonius..." Itt valami tévedés van, ugyanis egyetlen sort sem írt magyarul, így nem volt magyar költő, bármennyire tiszteljük és szeretjük. Ezzel az erővel Nikolaus Lenau (1802-50) is magyar költő volna, ő is Magyarországon született (Csatádon, ma Románia), ő is szép verseket írt, igaz, csakis németül; és magyar költő volna Andrej Sládkovič (1820-72), aki Radványban (ma Szlovákia) volt lelkész, ő meg csak szlovákul írt -, de ha nem számít, milyen nyelven költ a magyar költő, akkor ő is az. A „222 szép magyar vers" című kedves és hasznos kötetben (Bp., 1980) szerepel Janus Pannonius (persze magyar fordításban), de nem szerepel se Lenau, se Sládkovič. Nem látom a logikát.

Kinek a kölykei?

Vajon a hölgy olyannak szeretné látni a magyart, mint a latint, tehát márványba vésett, változatlan - azaz holt - nyelvnek? Éppen az a szép magyarban (és minden élő nyelvben), hogy évszázadonként másképp szólal meg. Bizony, az idő múlásával az érthetetlenségig el tud távolodni a régiek nyelvétől. Shakespeare furcsa kivétel, közelebbinek érzik az angolok, mint amilyen, talán mert annyira jó szerző. Az angol nyelvű világ színházaiban estéről estére játszanak Shakespeare‑t, a közönség hallgatja, élvezi, s nincs a kezükben szótár. Ha nehéz, akkor főleg azért nehéz, mert a szövege sűrű, humorizál és bölcselkedik; de számtalan sora, jelenete van, ahol a szöveg jól követhető, legalábbis a művelt, színházba járó közönség számára. Kétségtelen, hogy azért is értik viszonylag jól, mert hozzászoktak. Az iskolában olvassák, a tévében, filmen hallják, a vízcsapból is Shakespeare folyik. Még a Hair musicalben is hallható egy eredeti Hamlet-monológ („Mily remekmű az ember!"), Berger és Claude gyönyörű duettje.

A Halotti Beszéd mindenképpen túl van a könnyen érthetőség horizontján; de az lehet, hogy ha Károli korában shakespeare-i színvonalú magyar művek születtek volna, amiket mindnyájan ismernénk és kívülről fújnánk, akkor nem éreznénk ilyen távolinak Károlit: Nem jó az fiaknak kenyereket elvenni és az kölyköknek vetni. (Márk 7,26; mai katolikus fordításban: Nem való ugyanis elvenni a gyerekektől a kenyeret, és a kiskutyáknak dobni.) Olykor persze művészi eszköz az archaizálás, a távolítás: ez a XIX. században mindenütt divat volt, de az élő nyelvhasználatot nem tükrözi. Ha ebben a korban nézzük az irodalmakat, olyan, mintha a nyelvek változása kis időre visszafordult volna (lásd Wagner németsége). Nálunk ennek Arany a nagy művésze. Ezt írja 1876-ban: Halad középig, hova záros / Kapcsát ereszték mesteri. Ez nehezebb, mint a Halotti Beszéd, mert nehezebb is akar lenni.

Mire vagyunk büszkék?

Panta rhei. Hogy vannak-e általában serényebb, gyorsabban változó, illetve lustább, lassabban változó nyelvek, ezt tudományosan nem lehet eldönteni, a kosár tartalmáról nincs közmegegyezés, a nyelvészet ezzel nem is foglalkozik. Az érdekes inkább az: miért szeretné a hölgy lusta nyelvnek látni a magyart? Miért nem azt bizonygatja büszkén, hogy ez a nyelv milyen remekül alkalmazkodik, milyen jól válaszol minden kihívásra: a kereszténység felvételére, a reformációra, a felvilágosodásra, a tudományosságra, a modern kor igényeire? Szép és fontos dolog a kontinuitás, az ősiség, a stabilitás - de a stabilitás egy nyelv esetében éppen a változásban, mozgásban, a serény újulásban mutatkozik meg, valahogy úgy, mint a biciklistánál: addig stabil, amíg megy. Ha lassul, kacsázni kezd; ha megáll, eldől.

Az epikai hitel - Spiró Györggyel beszélget Károlyi Csaba

2011-01-04T06:41:00.000-08:00

LIV. évfolyam 51-52. szám, 2010. december 23.
Élet és Irodalom

Az íróval új könyve, az idén ősszel megjelent Tavaszi Tárlat kapcsán beszélgettünk. De mivel 1974 óta 25 kötete jelent meg, regények, novellák, drámák, tanulmányok és kritikák, elkalandoztunk hát erre-arra. Sok alapos interjú készült már vele, többek közt Jámbor Judit, Csontos Erika, Rádai Eszter vagy Marianna D. Birnbaum jóvoltából, ezért óhatatlanul olyasmikről is kérdezem, amikről már beszélt, de igyekeztem máshonnan közelíteni. A drámáiról most kevés szó lesz, pedig többek közt a Csirkefej, Az imposztor vagy a Koccanás nagy színházi sikereket ért el. Nincs terünk most kitérni Krležáról, Wyspiańskiról vagy Shakespeare-ről írott tanulmányaira sem, ahogy arra sem, hogy ő hívta fel legerőteljesebben a magyar kultúra figyelmét 1983-ban az akkori ÉS-ben a Sorstalanság jelentőségére. Az interjú véglegesítésekor jött a hír: december 4-én Wrocławban az előző évben lengyelül megjelent legjobb hét könyv közül a Messiások nyerte el a jelenleg legnagyobbnak számító közép-európai elismerést, az Angelus-díjat, amit a magyarok közül eddig csak Esterházy Péter Harmonia cælestise kapott meg, 2008-ban.

- Legújabb regényed, a Tavaszi Tárlat fülszövegében azt írod, hogy „epikai hitel nélkül nem érdemes prózát írni". Hogy érted ezt? Történelmi hitelességnek kell lennie a prózában, vagy inkább antropológiai hitelességnek? És hogy viszonyul ez a hitelesség-fogalom a posztmodern esetenként áltörténeti trükkjeihez? Amelyekkel azért te is éltél, élni szoktál néha.

- Alapvetően konzervatív, hagyományos író vagyok, ifjan ugyanis rengeteg abszurd drámát és kitalált történetet írtam ujjgyakorlatként a legkacifántosabb formabontásokkal kísérletezve, egyik pocsékabb volt, mint a másik. Be kellett látnom, hogy az alapvető műfajok, a dráma, a próza, a líra nem véletlenül alakultak olyanná, amilyenné, és nem árt, ha alkalmazkodom hozzájuk. Minden műfaj sok évezredes tapasztalatot hordoz a kialakult formájában, és az én pár évtizedes saját kísérletezésem ezeken nemigen változtathat, legföljebb elrontom, amit írok. Ami a történeteket illeti: amit az ember maga is átélt, vagy ami a történelmi dokumentumok szerint megtörtént, általában erősebb, mint amit az író talál ki.

- Most például megtaláltál egy hajdan eléd került, de aztán elkallódott 1956-os újságcikket, mondod, és ebből kiindulva írtad meg a regényt. Ha nem találtad volna meg azt a cikket, akkor miért nem tudtad volna megírni?

- Talán meg tudtam volna írni, mégsem tettem volna meg. Ha kiderül, hogy a cikkre rosszul emlékeztem vagy képzelegtem, eldobom az ötletet. Nekem fontos, hogy a valóság szavatoljon azért az általam kitalálhatatlan tébolyért, amit aztán persze nekem kell formába öntenem. Fontos volt Az Ikszek, a Messiások és a Fogság esetében is, noha az utóbbinak fiktív a főhőse. Volt valami mulatságosan abszurd abban, hogy a regény sikere után az általam kitalált Uri nyomában haladva hatrészes dokumentumfilmet forgattunk földközi-tengeri helyszíneken, ahol ő elvileg járhatott volna egykor. Fiktív hősről dokumentumfilm... Akkor, vagyis utólag jutottam el először azokra a helyekre, melyeket csak leírásokból rekonstruáltam, de elég pontosan, mint kiderült, meg is nyugodtam kissé. Ettől a regény persze még gyönge is lehet. Egy mű értékét nem az dönti el, mennyire jár utána a szerző a forrásoknak, lelkiismeretes kutatómunkával is lehet pocsék művet írni. Az emberről kell lényegeset, mélyet, lehetőleg újat mondani, és ez nem feltétlenül az adatok bőségén múlik.

- A történelmi hitelességre figyelve hogyan lehet eljutni a figurák antropológiai hitelességéig?

- Igyekszem konkrét szituációkban konkrét embereket ábrázolni. Minél mélyebben belemegy az író az adott, egyszeri történelmi szituációba, annál nagyobb az esélye, hogy a mű más korokra is érvényes lesz. A mi magyar művészi gondolkodásunk alapvetően szimbolista. Ha veszünk egy konkrét történetet vagy egy konkrét figurát, és elég mélyen ábrázoljuk, mögötte fölsejlik valami más, valami általános, és elegendő, ha homályosan látszanak ennek a valami másnak a körvonalai. Nem magától értetődő eljárás ez, a lengyel író például többnyire allegorikusan gondolkozik: ha a nagyobbra, általánosabbra akar a figura által utalni, kivetíti a lelki tartalmait egy újabb, szellemi természetű szereplőben, és a két alak, a konkrét és az elvont közötti kapcsolatot is megmutatja képszerűen, mint például Vajda Lajos a bizáncias, nevezetes kettős önarcképén, ahol az egyik arcon áttűnik egy másik. Ez a misztériumjáték hagyománya, ami nálunk nincs meg. Én a magyar szimbolista szellemhez tartom magam, és a sejtetést művelem. Gyakran előfordul, hogy évekig dolgozom egy-egy művön, közben a társadalomban sok minden megváltozik, és amikor a mű megjelenik, sokan meg vannak győződve, hogy a máról írtam azt a sok száz oldalt egy-két nap alatt. A befogadó nemigen gondol arra, hogy a műveken évekig szokás dolgozni, nem is ez a dolga. Az a dolga, hogy jó befogadó legyen, ehhez viszont nekem kell hozzásegítenem.

- Szokták szembeállítani említett regényeidet a posztmodern „áltörténelmi" regényekkel, gondolhatunk például Háyra, Lángra, Mártonra. Hogy ezek fölforgatják a történelmet, míg te alapvetően nem. Miközben ugyanúgy eltérsz számos esetben a történelmi tényektől, mégis mintha jobban ragaszkodnál hozzájuk.

- Nem hiszem, hogy lenne ilyen ellentét. Két remekmű jut hirtelen eszembe, Márton Árnyas főutca és Háy A gyerek című regénye, mindkettőnek igencsak reális az alapja. A meseregényeiket is szeretem, és olykor én is szoktam ilyesmivel kísérletezni. Vannak utópikus játékaim, mint A Jégmadár vagy a Feleségverseny. Nem tartom magam mereven a kritikai realista elveimhez, szeretek játszani. Vannak sült realista drámáim és szertelen bohózataim, realista és abszurd novelláim. Az epikai hitel jelentőségét nem akarom túlhangsúlyozni. Hiába kerítem elő a forrásokat, úgysem tudom pontosan ábrázolni azt, ami és ahogy úgymond tényleg megtörtént, reménytelen vállalkozás egy történész számára is. Minden írói mű mese, a közege nem valóságos. Az öt-hat éves gyerek már képes a valóságot és a mesét elválasztani. A történelmi regény közege a régmúlt és a ma közötti imaginárius térben van, ezt különösebb műveltség nélkül is be lehet látni. Minden regény történelmivé minősül előbb-utóbb, az is, amit a máról írtak, és minden regény mese.

- Kicsit azért mégis rájátszottál néha arra, mennyire fontos a történelmi hitelesség, nem? A Fogság kapcsán meg is mutattad egy külön füzetben, milyen forrásokat tanulmányoztál. Már Az Ikszek fülszövegén is hangsúlyozod, hogy mindennek utánajártál a legapróbb részletekig. Ebből legalább két dolog következett. Egyrészt ezt sokat méltányolták, és innen fogták meg, amit írsz. Másrészt volt, aki vitatta, hogy pontosan úgy történtek volna a dolgok, ahogy leírod. Volt, hogy te magad árultad el, mit változtattál meg. Például hogy Bogusławskit, a nagy lengyel színészt tíz évvel hamarabb meghalasztottad, hogy ne válhasson a regényedben besúgóvá, ahogy pedig a valóságban azzá vált élete végére. Ha nem árulod ezt el, a lengyel történelemben nem nagyon járatos magyar olvasó soha nem jött volna erre rá.

- Az Ikszek egyetlen szereplőjét sem ismerték Magyarországon, ezért szögeztem le, hogy nem voltam mindenben hű a történelemhez. A mű történeti hitelességére való hivatkozás a cenzúra elleni szokványos védekezés. Ne tessék a Kádár-korszak akkori állapotára gondolni, kedves cenzorok, ne tessék följelenteni engem, kedves kritikusok, mert ez a Kongresszusi Királyság, az 1810-es évek Varsója, és nekünk az égvilágon semmi közünk hozzá.

- Ez ugyanaz a stratégia, mint amit Bogusławski maga is követ színészként.

- Kelet-Európában gyakran így kell eljárnunk. Hol beszélek én Az Ikszekben megszálló szovjet csapatokról? Varsóban cári orosz tisztek vezényelnek... A cenzúra gyakran barátságos volt a szerzőkhöz, a szerkesztők igyekeztek a művet a legkisebb csonkítással átengedni, hivatkozván fölötteseiknek a történeti ábrázolás erényeire. Van áthallás? Á, dehogy! Ezt a fajta kreatív szocialista cenzúrát a cárizmustól örököltük. Amikor bevallottam, hogy Bogusławski a regényben tíz évvel korábban hal meg, mint a valóságban, azt jeleztem, hogy pozitív hőst kívántam formálni, aki minden ármánykodása és ócskasága ellenére nagy ember és nagy művész, a felvilágosodás szimbolikus alakja. Jerzy Robert Nowak lengyel történész, a buzgó nemzeti bolsevik 1986-ban az akkori ÉS-ben, illetve a Kritikában a regényt támadva nem abba kötött bele, hogy a főhőst hamarabb meghalasztom, hanem azt állította, hogy lengyelgyűlölő cionista összeesküvőként lengyel nemzeti nagyságokat rángatok sárba, a regényben ők támadják Bogusławskit. Ennek egy időre hitelt is adtak olyan lengyelek, akik nem olvashatták a műveimet, és Európa-szerte kampányt folytattak ellenem. Neveztek aztán mások más alkalmakkor szovjetellenesnek, horvátellenesnek, Ceaușescu-bérencnek, magyarellenesnek, antiszemitának és Amerika-ellenesnek is, mert ha az író tragikusan lát, és a konfliktusokat nem hajlandó feloldani, az efféle címkéket könnyen megkapja. A kizárólagos nemzeteszme nevében az égvilágon minden konfliktust le szoktak tagadni az ügybuzgók, és aki velük nem ért egyet, az a műveit bizonyára ártó szándékkal írja. Ezért nehéz kis országokban tragédiát írni: nem végzet-tragédiákban, hanem könnyes szomorújátékokban szeretünk gondolkozni. Vígjátékban is inkább a tartalmatlan bohózatot, mint a keserves szatírát szeretjük. Ha egy nagy zokogás után Jancsi és Iluska egymáséi lesznek, az rendben van, és az sem baj, ha csak a túlvilágon. De ha mégsem lesznek egymáséi, akkor magát az írót minősítik gonosz mostohává. A János vitézben az a zseniális, hogy egyszerre mese is meg paródia is, most csak hasonlatként használtam. A cenzúrán kívül azonban más ok is a történelmi témákhoz vezetett: nem volt olyan erős tapasztalatom az emberi létről, mint amilyenben a forradalmakról, háborúkról vagy koncentrációs táborokról író nagy szerzők részesültek, és beláttam, hogy békésebb korszakban felnővén, a saját tapasztalataim révén nem tudok az emberi mélységekig lehatolni. Azt reméltem, hogy a történelemhez fordulva kiegészíthetem az emberi tudásomat. Súlytalan művet, ez volt a meggyőződésem, nem érdemes írni. Az első vállalható magyar tárgyú darabom, a Balassi Menyhárt a török korban játszódik. Nagy művek születtek erről a korról, Jókai, Kemény, Gárdonyi és főleg Weöres révén. Elég jól megéreztem, hol keresgéljek, amíg az élet nem lát el elegendő saját tapasztalattal.

- Azért a mai magyar irodalomban eléggé egyedülálló a regényeid témaválasztása. Az Ikszek az 1810-es években játszódik a varsói Nemzeti Színház körül. A Jövevény az 1840-es években, főleg Párizsban, de annak a témája is lengyel, a lengyel emigráció. Ez egyrészt érthető, hiszen a sok közép-európai irodalom közül a lengyellel foglalkoztál legtöbbet. Aztán a Fogság az I. században játszódik a Római Birodalomban, Rómában, Jeruzsálemben, Júdeában, Alexandriában, többek közt. A regények közül a két már említett negatív utópiád, „utópikus játékod" magyar témájú, és most az 1956-57-ben játszódó Tavaszi Tárlat. De a nagy történelmi regényeid nem a magyar történelemben játszódnak.

- Az 1974 végén megjelent első regényem, a Kerengő magyar közegben játszódik, de áltörténelmi parabola, és művészi kudarcnak éreztem, bár a kritika nem fogadta rosszul, Dobai Péter Csontmolnárokjával együtt sokat emlegették. Mikor aztán véletlenül kezembe került egy anyag az Ikszekről, tehát a lengyel színikritikusokról, akik közös álnéven írtak, azt gondoltam, hogy ebből végre jó regényt tudnék írni. Akkor már úgy láttam, hogy a parabola szimpla, a novellát nem veszik észre, marad a realistának álcázott regény. A magyar történelemből a reformkor vonzott. A magyar művek alig mutatják meg, milyen izgalmas volt a reformkori Pest-Buda, az itt született szerb meg szlovák művek sokkal inkább. Elkezdtem olvasgatni, de reformkori nagyjainkról fontos dokumentumokat zároltak a 70-es években, és fel kellett hagynom a kutatással. A magyar nacionalizmus, így látom, nem eléggé erős. A nacionalizmus ambivalens jelenség, akárcsak a vallások és maga az ember. A nacionalizmus negatívumaiból, például a nemzeti gyűlöletből bőven részesültünk, ezek egyformák Közép- és Kelet-Európában, de a pozitívumaiból kevesebbet mutatunk fel, mint szeretném. A nemzeti kultúra és a nemzetállam szeretetét és tiszteletét illetően példát vehetnénk a lengyelektől. Ha a lengyelek találnak egy félig eltépett cédulát, amin rajta van, hogy a varsói Nemzeti Színházban az 1800-as évek elején a ruhatárjegy mennyibe került, vagy találnak egy adatot egy másodvonalbeli XIX. századi költő nagybátyjának alkoholizmusáról, akkor azt publikálják. Magyarországon ilyesmit elvétve közölnek, az ilyen papírok irattárak mélyén porosodnak, ha még el nem égtek, aztán leselejtezik őket. Magyar tárgyú történelmi regényt nehezebb írni, mint lengyelt. Hatvany Lajos valamelyest földolgozta Petőfi életét egy nem túl vaskos könyvben, hála érte. Mickiewicz életének azonban minden napja dokumentálva van sok ezer oldalon: levelek, pletykák, mikor kivel ebédelt, ki mikor mit jelentett róla. Mickiewiczről könnyű regényt írni. Egy sor XIX. és XX. századi nagy magyar írónak nem létezik kritikai kiadása. A lengyeleknél ilyen nemtörődömség nem fordulhat elő. A legnagyobb lengyel eposzok, regények és drámák szinte mind meg vannak filmesítve. Nálunk elvétve. Miért nem szeretjük mi eléggé a saját kultúránkat? Megfoghatatlan. Az egyetlen kincsünk, egyebünk sincsen. Ha mi nem ápoljuk, más nem fogja ápolni.

- Akkor értem, miért fordultál a lengyel történelem felé. De mért fordultál a színház felé?

- Az opera jobban érdekelt, zeneszerző szerettem volna lenni, aztán felhagytam a zenével, és megfontolatlanul darabokat kezdtem írni. A drámát tisztán irodalmi műfajnak tekintettem, a színháztól idegenkedtem. 1975-ben M.G. P. javaslatára Marton Endre meghívott a Nemzetibe ösztöndíjas drámaírónak, akkor ismertem meg a színházat belülről. Rácsodálkoztam, jé, milyen furcsa világ. Bámészkodtam, csellengtem, és közben írtam Az Ikszeket, amit eredetileg politikai regénynek szántam, nem is lett volna benne színház egyáltalán.

- Bogusławskit tényleg Major Tamásról mintáztad?

- Az a szerencse ért, hogy Major mellett dolgozhattam segédrendezőként, és figyelhettem munka közben. Rájöttem, hogy pontosan olyan típus, mint Bogusławski, akit az Ikszek támadtak. Évekkel később vettem észre, hogy a varsói Nemzeti Színház előtt álló Bogusławski-szobor szinte Majort ábrázolja. Mások is észrevették a döbbenetes külső hasonlóságot. A jó színházban az alapvető emberi archetípusok mind jelen vannak. Major archetípus volt, és annyira más alkat, mint én, aki nem is vagyok archetípus, hogy élvezetes játék volt belebújni a lelkébe. Később Major kért meg, hogy írjam színpadra Az Ikszeket, el akarja játszani Bogusławskit. Úgy érzékeltem, hogy nem olvasta a regényt, csak kapott egy fülest, hogy ő a főszerepelője. Nem mondhattam nemet, az első alapvető színházi élményeimet neki köszönhettem.

- Annak idején Radnóti Sándor azt írta Az Ikszekről, hogy szinte csak „történelem" van benne, a figurák túlzottan a nyilvános arcukat mutatják, a nem nyilvánost, a szerelmet, a barátságot, a képzeletvilágot például alig. Fodor Géza szerint viszont a teljes történelmi tragédia megformálásának hiánya ezt a történelmi regényt színházi regénnyé minősíti vissza, és a hatalom emberei „merő torzképek". Ámde mindketten, és például Margócsy István is, más kritikusok is, az olvasók is nagyra tartották a művet. 2009 szeptemberében viszont a Jelenkor közreadta Balassa Péter eddig nem publikált nagyon élesen bíráló hajdani kritikáját, vagy inkább vitairatát, melyben többek közt azt kárhoztatja, hogy a történelem titkosszolgálati, ördögi, manipulatív felfogása van itt túlerőltetve, és emiatt is ő teljesen elutasító ebben a szövegében.

- Nem tartom etikusnak, hogy olyan cikket publikálnak, amelyet a szerzője nem vállalt, sőt annyira visszavonta, hogy még a hagyatékában sem maradt fenn, amit végrendeleti utasításnak is vehetünk. A regénynek nem árt, az ő emlékének azonban igen. Az is vitatható, ha József Attila vagy Móricz nem műalkotásnak szánt írásait a műveik közé keverve adják ki vagy adják elő. Publikálják, persze, minden legyen tőlük kiadva, óriási emberek, de ne tévesszük meg az olvasót azzal, hogy műként adunk a kezébe valamit, ami nem az. Balassának, egykori barátomnak ezt a szerencsétlen írását nem helyes kritikának nevezni, különösen annak fényében, mennyire fontos tanulmányai vannak. Ami az érdemi kérdést illeti: ha egy történelmi regényben valakikről azt állítom, hogy besúgók, akkor olyan embereket nevezek meg, akik a források szerint besúgók voltak, és másokról ilyet nem állítok. Ez így tisztességes. Még ügybuzgó nacionalista bolsevik feljelentőm sem állította, hogy ezek a szereplők ne lettek volna ügynökök. Nowak azt nehezményezte, hogy általa nagyra tartott lengyel honfiakról - az első öntudatos európai antiszemitákról, mint Maria Janion azóta kimutatta - csúnya dolgokat állítok, ez viszont szubjektív megítélés kérdése. Az Ikszek a mai napig nem jelent meg lengyelül, csak egy rövid részlete egy folyóiratban, viszont a regény alapján készült Az imposztort több mint százszor adták Varsóban...

- ...Az imposztornak hat különböző előadása volt Lengyelországban 1987 és 1995 között, internetes forrásaim szerint...

- ...a tévéváltozatát évente vetítik, a lengyelek a besúgóhálózatok ábrázolását nem nehezményezik, mert ismerik a történelmüket. A lengyelek sok darabomat játszották, és három lengyel tévéfilm is készült belőlük. Tavaly megjelent lengyelül a Messiások című regényem, amely, ha úgy vesszük, nagyságrendekkel lengyelgyalázóbb, mint Az Ikszek, és sikere lett. Most kapta meg az Angelus-díjat. Egy ideig most nem lehet engem lengyelellenesnek nevezni, illetve lehet, csak nem figyelnek oda.

- Az ember azt gondolná, hogy ha botrány van egy író körül, az éppen ösztönzi a műveinek fordítását. A te műveidnek viszont kevés a fordítása. Az említetteken kívül Az Ikszek megvan franciául, csehül, színdarabok lengyelül, angolul. Nem sok. Internetes források szerint a Fogság megvan németül.

- Nincs meg.

- Hibás adat. Viszont akár héberül is kiadhatták volna már, azt lehetne gondolni, a római zsidó fiú, Uri kalandos története érdekelhetné az izraeli olvasót, főleg hogy a regény részben ott is játszódik.

- A magyar író a magyar közönségnek ír, ez a természetes, és ha más nyelven is kiadják, az véletlen ráadás. Miután újabban számos magyar írót lefordítanak németre, sokan azt hiszik, hogy az én műveimet is lefordították, pedig soha egyetlen soromat sem adták ki a németek. Lehet, hogy politikailag nem voltam érdekes, nem lehetett besorolni a Kádár-rendszerben sem ide, sem oda. Az Ikszek botránya miatt a lengyel emigráció, amelyik hagyományosan erős, egész Európában, így a két Németországban is megfúrt, Párizst kivéve, és 1990-ig Prágában sem adhattak ki. Van szerződésem egy izraeli novelláskötetre, de még nem jelent meg. Amit mi irodalomnak tekintünk, az nekik nem fontos, ezért kötve hiszem, hogy a Fogság megjelenhetne héberül. Túl vastag, és nem amerikai típusú bestseller.

- A Messiások A Jövevény című 1990-es regényed 2007-ben készült átirata. Miért írtad át?

- Nem tetszett, amikor sok év múlva elolvastam. Elsiettem. Unalmas, fölösleges részek maradtak benne, néhány lényeges momentumot pedig egyáltalán nem ábrázoltam. A Fogság 2005-ös sikere után Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója fölajánlotta, hogy még valamit kiadna tőlem, ekkor írtam át, és hálás vagyok neki, hogy érdemes volt dolgoznom rajta, mert jobb lett. Sok posztmodern írói beavatkozást, erőltetett archaizálást, fölösleges szerzői szövegelést kiirtottam belőle, egyszerűsítettem az igeragozást, hogy zavartalanabb lehessen a befogadás. Tamás Gáspár Miklós azt írta valahol, hogy elrontottam egy jó regényt, de az a gyanúm, hogy nem vetette össze a két változatot.

- A Fogság írói stratégiájának jó fogadtatása közrejátszott ebben az átírásban?

- Csak abban, hogy a tizenkét fejezetre való közhelyesen szimbolikus, erőltetett tagolást elhagytam. Más kérdés, hogy a Fogság írásakor már éreztem: sok mindent, amivel korábban eljátszottam, többé nem viselnek el az olvasók. Ma egy normális színházi szerző negyvenöt percnél hosszabb felvonást nem ír, holott húsz éve még ötvenöt percet is kibírtak a nézők. Csökkent az emberek koncentráló képessége, ezt a színházban egzaktul mérni lehet.

- A Koccanás című drámádat is erősen meghúzták a Katonában, ellenben öt éve siker, Zsámbéki Gábor rendezésében.

- A színházban azt csinálnak az ember darabjával, amit akarnak, ebbe az írónak nem érdemes beleszólnia. A hát mögötti, alamuszi beírások és az önkényes durvaságok ellen szoktam csak tiltakozni, de ilyet a Katonában természetesen nem művelnek. A húzás általában jót szokott tenni. A Török Ferenc által rendezett film forgatókönyvét én írtam, ott magamat húztam meg jó kegyetlenül.

- Ha Bogusławskinak az angol regényeket olvasó technikájával megnéznéd a saját regényeidet, melyiket látnád leginkább érdekesnek?

- Nem tudom. A Messiásokkal elégedett vagyok, lengyelül is élvezhető. A Fogságot is el kellett olvasnom, mert elkészült az angol fordítása, és úgy látom, igazi, életes dolgok vannak benne. A legfontosabb, hogy élet legyen a regényben, olyan élet, amely a befogadók, sőt az író képzeletét is meghaladja. A Jégmadárban két regénytémát vegyítettem, emiatt zavaros. Az újabb regények még túl közel vannak, nem tudom őket megítélni, bár emlékeim szerint a Feleségversenyben a lumpenlét ábrázolása jó. Amikor újraolvastam Az Ikszeket a negyedik kiadás miatt, meghúztam Fiszer levelét a végén, mert hosszú volt, de máshol nem éreztem, hogy bele kellene nyúlnom.

- Nahát, ezt nem tudtam. Én a régi szöveget olvastam. Szóvá is akartam tenni, hogy ez a levél sok ott a végén. De ha már itt tartunk: gyakran fölmerül kifogásként, hogy a nőalakok nálad kevésbé kidolgozottak, meg az is, hogy a figurák leszármazottai satnyulnak, csúnyulnak, gyengülnek, butulnak. Mit szólsz ehhez?

- Shakespeare drámáiban a nők és a férfiak egyaránt emberek, ekként érdekesek. Vannak nála zseniális nők meg buta nők, akárcsak a férfiak között, és ez így van jól: emberek, a nemüktől függetlenül. Ha valaki borzalmas, mindegy, hogy nő-e vagy férfi. A Jégmadárban a főhősnőm kivételes ember, és még madárnak sem akármilyen... Szerintem Az Ikszekben vagy a Messiásokban is vannak mély és érdekes nők, akiket a szerző kifejezetten szeret. Hogy satnyulnának a leszármazottak? Uri rövidlátó, de nem hülye, az ő zseniális fia szerencsétlenül jár, de nem azért, mintha ókori A Buddenbrook házat írtam volna, a másik fia meg buta marad. Bogusławski gyerekei nem érnek föl az apjuk zsenialitásához, de hát ez művészek és tudósok családjában gyakori. A Feleségversenyben már a szülők is satnyák, nem csak Rea és a testvérei. A Tavaszi Tárlatban Matyi ellenszenves, hisztérikus és csökött lelkű, de hát milyen legyen, ha kibírhatatlan családban nő fel?

- Én még mindig nem értem, mért nem játszódhatna egy regényed a mában, ha egyszer ilyen sokat tudsz nemcsak „a történelem démonikusságáról", ahogy Margócsy fogalmaz a Fogság kapcsán, hanem ezzel együtt illúziótlanul sokat tudsz a történelemben sertepertélő emberről is.

- Még mindig nem tudok eleget a máról ahhoz, hogy regényt írjak róla. Voltak, akik hihetetlenül sokat tudtak a saját korukról, például Balzac vagy Móricz, akitől a Rab oroszlán a kedvencem, senki sem tudott annyit a polgári házasságról, mint ő, kár, hogy nem az Erdély mellett emlegetik mint abszolút remekművet. Én mit tudok? Nem tudok eljutni a Kremlbe vagy a Fehér Házba, hogy kihallgassam a vezetőket, míg Nero vagy Caligula palotájában ott lehetek, mert leírták, hogy ők mit beszéltek, hogyan gyilkolgattak, vannak források, feljegyzések, amelyek persze nem teljesen hitelt érdemlőek, de gazdálkodhatunk velük. Sok mindent mélyebben, pontosabban tudunk a történelmi korokról, mint a máról. Nagyon jól tudjuk, kik voltak a besúgók 1815-ben a varsói Nemzeti Színházban. Kevésbé vagyok biztos abban, ki mindenki volt besúgó 1975-ben a budapesti Nemzeti Színházban, noha akkoriban minden társulatban azzal fogadták az embert, hogy felhívták a figyelmét a spiclikre, netalán valamelyik spicli maga szólt erről barátságosan. Egy mai regény megírásához az égvilágon mindent tudni kellene, de a lényeges forrásoktól el vagyok zárva. Nem tudom, hol és kik hozzák az életünkbe vágó döntéseket. Évtizedek múlva fog csak kiderülni.

- De mi van akkor, ha úgy írsz emberi viszonyokról, hogy nem érdekel, mi történik Moszkvában vagy Washingtonban?

- De érdekel. Tudnom kell akkor is, ha nem írom bele a szövegbe. A történelmi regényekben körülbelül a tizedét használja fel az ember mindannak, amit összegyűjtött. Ennek a nagy háttérnek meg kell lennie, különben nem mozgok az anyagban magabiztosan.

- Azért létezik nem történelmi regény is.

- Szeretek olyan regényeket írni, amelyekben az egész társadalom benne van. A legalja is, a legteteje is.

- Amikor mondjuk Ottlik az Iskola a határont írta, szerinted őt érdekelte, ki a hadügyminiszter vagy a kultuszminiszter éppen?

- Nagyon is érdekelte, neki is tudnia kellett, mi mindenről hallgat. Az a kerettörténet, amelyet esztétikai szókinccsel szokás magyarázni, különös időszakban játszódik: 1957 nyarán. Mindenki tudta, hogy bár 56-ról nincs szó a műben, azért a forradalom utáni teljes kiábrándulásról szól. 57 júliusa már 57. május 1., a kiegyezés, a teljes gerinctörés utánra esik, amikor a kétségbeesés betokozódik, és cinizmus lesz belőle. 58-ban, amikor a kézirat kész lett, Nagy Imre már halott. Ez a műben nem emlegetett kivégzés a mű érzelmi alapja, a történet közepén lévő magyar Messiás-epizód erre épít. Ha nem jössz rá a kerettörténet időpontjának jelentőségére, amit 59-ben, amikor először megjelent, még mindenki tudott, az egész művet félreérted.

- És a Sorstalanság?

- A Sorstalanságban a magyar történet és a világtörténelem úgy van egyben, hogy nem kell részletezni és magyarázni. A lényeg van benne, hogy ugyanis az áldozatok megbocsáthatatlanul kollaborálnak. Ez a művet éltető irónia és gúny alapja.

- De Kertésznek ehhez tudnia kellett, ki a német vagy magyar hadügyminiszter?

- Tudnia kellett. Biztosan tudom, hogy tudta is, jelentős történésszé képezte magát, aligha van forrás, amit a német és a magyar nácizmusról tüzetesen el ne olvasott volna. Fontos, hogy lehetőleg mindent tudjunk, különben nem jövünk rá, mit kell kihagyni. A sorsától és az akaratától megfosztott emberről akkor lehet írni, ha az egész megelőző és korabeli világtörténelmi és világpolitikai konstellációt az író ismeri, és tudja, milyen stációk vezettek idáig. Kutatómunka nélkül nincs jelentős mű, a saját élmény kevés hozzá, mert partikuláris, önmagában értelmezhetetlen, és általánosan érvényessé tételére csak komoly háttértudás birtokában van esély.

- A Tavaszi Tárlatban 1956 a háttér. A hős végül is kimarad a fontos történésekből, mivel kórházban van. Miért?

- Mert így élesebb, amit mondani akartam. Valaki a kórházi tartózkodása miatt garantáltan nem vehetett részt semmiben se pró, se kontra. A hősömet majdnem fölakasztják, noha önhibáján kívül ártatlan. Ez volt a megírandó ötlet.

- Igen, elvileg alibije van, mégis megvádolják. Mért menti ki az elvtárs ex machina, bizonyos Kalán Géza?

- Első hites olvasóm kifejezése az „elvtárs ex machina", tőle vettem át. Azért menti meg az elvtárs, mert történetesen tisztességes ember, és főleg azért, mert a feudális típusú társadalmakban a „Deus ex machina" elve működik. Szocialista összeköttetésnek nevezték, valójában a feudális kényúr kegyéről van szó, és ez nem kivétel, hanem szabály. Ma kapitalista összeköttetésnek becézzük. Ahol a személyes kapcsolatok döntenek el mindent, és nem az intézményi rendszer garantálja, hogy súlyos igazságtalanság márpedig nem történhet senkivel, ott a társadalom archaikus maradt, megrekedt a polgári forradalom előtt, vagy oda zuhant vissza, és a megfelelő személyes kapcsolatok híján mindenki pórul jár. Ez a kelet-európai korrupció alapja.

- Pedig csak vakbélműtétje volt.

- Nem vakbél, hanem aranyér. Ezt a műtétet gúnyosan szokták emlegetni némely utálkozó kritikusok, a bélsár durvább változatával dobálózva, pedig nem mindegy, hogy egy szereplőt mivel kezelnek. A vakbélgyulladást azonnal meg kell műteni, különben perforálódik, és a beteg meghal. Az aranyér-műtétet viszont évekig lehet halogatni, és nem véletlen, ha valaki kórházba menekül a bajok, a problémák elől a számára elviselhetetlen közhangulatban, hogy megműttesse magát, noha ő maga nem is tudja, miért éppen akkor. Hősünk október 17-én megy be a kórházba, november 8-án jön ki. Nem tudhatta, hogy október 23-án mi lesz, de érzett valamit. Ezért volt nekem fontos, hogy aranyérrel műtsék, mert a műtét időpontját ő dönti el, noha minderre persze a regényben nem térek ki. Érti, aki érti.

- Mért volt fontos, hogy a főhős zsidó származású legyen? Eredeti neve Klein, magyarosít, Tátraira szeretne, de elírják az elejét is, a végét is.

- Azt, hogy „zsidó származású", nem használom, mert faji tartalmú, számomra gyűlöletes kifejezés. Inkább azt mondanám: olyan, akire a zsidóellenes törvények vonatkoztak. Neki csak és kizárólag magyar tudata van. Az ilyen emberek közül sokan lettek a háború után kommunisták, és nem nagyon voltak hajlandóak ebből az ideából kigyógyulni. Aztán persze jól kipofozták őket belőle. Amint elmúlik az életveszély, hősöm megint megpróbálja fölépíteni a korábbi hitét meghunyászkodva, vakon és reménytelenül. Azok a kommunisták, akik nem a zsidóellenes törvények hatálya alá tartoztak, többnyire kevésbé vakon élték meg az eszme lejáratódását.

- Mért kell, hogy két történet fusson párhuzamosan? Fátray Gyula gépészmérnököt, bár ártatlan, egy hamis újságcikk miatt majdnem meghurcolják. Közben a felesége, Kati, a Műcsarnok ügyintézője szervezi az 1957-es Tavaszi Tárlatot, majd utána, bár nem tehet semmiről, kiteszik az állásából...

- Az addigi állását elveszti, de kap egy másikat, és szinte észrevétlenül beszervezik spionnak. Azért kellett a két szál, mert két eltérő társadalmi csoportot tudok megmutatni általuk. Azért alkalmaztam két nagyon eltérő közeget, hogy jobban lássuk az egész társadalmat. A távoli közegek előbb-utóbb hasonlóan kezdenek működni, a tengert nem egy, hanem két cseppben lehet megmutatni, és ami történik, könnyebben általánosítható.

- Mért kell mindig beszervezni?

- Azért, mert szoktak. Nem összeesküvés-elméletekben meg titkosszolgálati manipulációkban utazom, de hát ezek tőlem függetlenül léteznek. Üldözési mániám nincs, noha szoktak üldözni, éppen úgy, mint bárki mást. Az embereket lehallgatják, beköpik, adatokat tárolnak róluk... József Attila szerint kartotékadat vagyunk, és számon tartják, mit telefonoztunk. A modern tömegtársadalom ilyen.

- Mért május elsején ér véget a regény?

- Akkor lett vége a forradalomnak, az a történet vége. Hosszú időre ott marad minden és mindenki, ahol abban a pillanatban volt. A szó szoros értelmében dermesztő pillanat.

- Mit gondolsz arról, hogy a mai írónak ott kell, ott kellene lennie a médiában ahhoz, hogy észrevegyék, olvassák, szerepelni, bohóckodni kell neki, nem feltétlenül táncolni vagy főzni vagy levetkőzni, de interjút adni, felolvasni, közreműködni a könyve eladásában?

- Már azt is utálom, hogy az író fényképe ott van a könyvborítón. Mi köze az olvasónak ahhoz, hogy milyen a fizimiskánk? Engem az is zavar, hogy láttam Tolsztoj vagy Dosztojevszkij arcát. Nekem a műveik olvastán lett egy képem róluk belül, a lelkemben, és ezt tönkreteszik azzal, hogy megmutatják az általam elképzelttől idegen „valódit". Amióta a fotográfia létezik, azóta van baj. Balzacról Picasso egyvonalas rajza a legjobb kép, azt elfogadom. Mindez a reklám része. Szükség van rá, hogy a könyv híre eljusson azokhoz, akik az olvasói lehetnének, ezért a szerző kénytelen szerepelni, noha azért lett író, nem pedig színész vagy politikus, mert közvetetten akart megnyilvánulni, és nem közvetlenül. A befogadóknak írjuk a művet, és ha ma ez kell, hogy tudomást szerezzenek róla, akkor részt kell vennünk a reklámozásban. De nem ez a legnagyobb teher. Amikor az író az új könyve kapcsán elmegy találkozni az olvasókkal, papi szerepbe kényszerül. Mondja meg az író úr, hogy a politikában mi fog történni, mi fog történni az országban, mi lesz velünk, mit kellene csinálnunk, mondaná meg, író úr, hogy a lelki problémáinkat hogyan orvosoljuk.

- Baj ez?

- Baj. Azt jelzi, hogy az emberek nem tudják megbeszélni a problémáikat azokkal, akiknek ez lenne a dolguk.

- Ha meg tudnák beszélni, nem olvasnának téged kevesebben?

- Nem olvasnának kevesebben, de az író-olvasó találkozókon más típusú kérdéseket tennének fel. Miféle életvezetési tanácsokat adjon az író, aki ugyanolyan tájékozatlan az életében, mint bárki más? Az írót nálunk még mindig romantikusan képzelik el, népképviselőnek és vátesznek nézik, holott ő sem tudja megjósolni, mi fog történni, és az érdekek képviseletére sem képes.

- Ja, csak esetleg megír egy negatív utópiát, mondjuk Feleségverseny címmel, pont azért, nehogy az bekövetkezzen? Azért mégiscsak lehet a művekből tanulni, nem?

- A művekből lehet tanulni, azért is íródnak, de magától az írótól személyesen nemigen. A jó műben a szerző csúcspillanatai rögzülnek, a ritka hullámhegyek. Nem is a szerző beszél, hanem a közösség maga, a kollektív tudás nyilvánul meg az ő révén, aki voltaképpen csak médium, a hullámvölgyek pedig, amelyek az életét neki, a szerzőnek is kitöltik, jó esetben a műből hiányoznak. Az írói munka is normális polgári foglalkozás, szakma, mint sok egyéb. Az író csak akkor író, amikor éppen dolgozik, minden más pillanatban azonban pont olyan tanácstalan, mint a többiek.

Uram, a késemért jöttem!

2011-01-01T01:34:00.000-08:00

Kis Márta

Rejtő Jenő (született Reich Jenő, írói álnevei: P. Howard, Gibson Lavery; Budapest, 1905. március 29. – Jevdokovo, Ukrajna, 1943. január 1.) a magyar irodalom egyik legismertebb, legolvasottabb és legnépszerűbb szerzője írt ugyan verset, színdarabot, novellát, útirajzot, bohózatot, filmforgatókönyvet, sőt újságcikkeket is – ami azonban végül halhatatlanná tette, az egy sor utánozhatatlan humorú, álnéven írt „pengős regény” lett.

Ha elhangzik az „Uram, a késemért jöttem!” kezdetű párbeszéd, az ember rávágja: Piszkos Fred, a kapitány! Az elkötelezett Rejtő-rajongók pedig Gorcsev Ivántól a Krokodilig, Fülig Jimmytől Vanek úrig a vissza-visszatérő szereplők részletes személyleírását is gond nélkül sorolják.

Rejtő Jenő 1905. március 29-én született Budapesten egy nyomdai tisztségviselő harmadik fiaként, Reich Jenő néven. Testvéreihez hasonlóan ő is nevet változtatott később, így lett Rejtő Jenő, míg testvérei az Egri és a Révai családnév mellett döntöttek. A későbbi ponyvaírót rosszcsont lurkóként lehetne leginkább jellemezni. Életére sokszor igaz, hogy akár saját regényhőse is lehetett volna: a gimnáziumból például azért rúgták ki, mert felpofozta egyik tanárát, a színészi pályától meg azért kellett búcsút vennie, mert sebesült hordó szerepében a színpadon sikeresen elejtette Törzs Jenőt, az ünnepelt színészt. Az is érdekes tréfája a sorsnak hogy ugyanez a Törzs Jenő játszotta el évekkel később Rejtő Aki mer az nyer operettjének főszerepét 150-szer is az óriási sikernek köszönhetően.

Rejtő a színészi pályával is próbálkozott: 19 évesen vették fel Rákosi Szidi színitanodájába, karrierjének a nagy színész leejtése véget vetett, azonban a színházhoz való vonzalom megmaradt. Berlinbe megy szerencsét próbálni, most már a színfalak másik oldalára, színdarabírást tanulni. Kezdetét veszi az utazás, amiből 2-3 éves vándorlás lesz és Rejtő regényíró munkásságának fő ihletforrása. Tanulmányai mellett lovakat csutakolt és amikor elfogyott a pénze tovább állt Hamburgba. Aztán bejárta Európát: Prága, Bécs, Konstantinápoly, Párizs, bebarangolta Franciaországot, majd Marseille-ben beállt az idegenlégióba. Innen „egy ezredorvos kitüntető jóvoltából és egy megevett fél darab szappan segítségével rövid idő alatt” szabadult és folytatta a csavargást Európában. Aztán egyszercsak Olaszországból „egy hirtelen ötlettől sugallva, minden eddiginél kalandosabb és veszélyesebb útra indult: hazajött Budapestre.”

Budapestre való visszatérése után anyagi gondokkal küszködött, több mellékállásban is dolgozott. Álmáról, a színházról nem mondott le, ám a gyerekkori barátja tanácsára elvetette eredeti tervét – egy ötfelvonásos drámát – és bohózatot ír.

Hozzálátott a tízfilléres világvárosi regények írásához, egy ilyennel, ha rákészült, akár két éjszaka alatt is végzett. Regényeit az ökölvívásnak köszönheti a hálás utókor, hiszen bokszedzéseken kialakult barátság révén kerül kapcsolatba Müller úrral, akinek felajánlja írói szolgálatait. A legenda szerint a mülleri Nova kiadós időszakban szokott rá Rejtő arra, hogy kézirataival fizessen készpénz híján a kávéházban, a trafikosnál, a szabónál.

A Nova kiadónál jött a P. Howard név, Jenő második névváltoztatása. Ami innen következik már kevesek számára ismeretlen: Rejtő légiós regényei fanyar humorukkal és a műfaj paródiájával óriási sikert arattak, az író vagány hősei más tájakon és szerepkörben is hatalmas népszerűségnek örvendtek.

Szereplői legendás alakokká nőtték ki magukat: Rozsdás, Ragyás, Bivaly, Piszkos Fred, Vanek úr, Fülig Jimmy, aki rendre Nedudki aláírásával tartja sakkban a királyi palota első emeletét, Hümér, a költő (akinek egyes tulajdonságait József Attiláról mintázza), 13. Pác Tivald, a peches betörő, akinek semmi se sikerül; de magát sem kíméli, mert Charles Gordon, a szökött fegyenc "A szőke ciklon"-ban például önnön karikatúrája: "feltűnő ismertetőjele: magas, kopaszodó, hízásra hajlamos egyén, régebbi sérülései következtében forradás torzítja el az arcát".

Az író egyedülálló humora azért is említésre méltó, hiszen ezek a regények a harmincas években születtek, amikor egyre több rémisztő dolog történik az országban, nő a fenyegetettség érzése.

Azért a környező világot ő sem zárhatta ki mindennapjaiból, regényei is sötétedtek, ahogy a felhők gyülekeztek a Kárpát-medence felett, jó példa erre a Csontbrigád, és a gyakran látott idézet belőle: „Embernek lenni nagy betegség. És sajnos gyógyíthatatlan is.”

1942. októberében a „Egyedül vagyunk” című nyilas folyóirat hosszú „leleplező" cikket írt „Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét” címmel. A közvetve halált okozó cikk írója olyannyira bátor volt, hogy még nevét sem merte adni az íráshoz (ez nem számít különlegesnek), amelynek egyenes következményeképpen Rejtőt súlyos betegen, a nagykátai kórházból hurcolták el munkaszolgálatra, és egy század részeként Ukrajnába került. Ott a nehéz viszonyok és a hatalmas hideg hamar felőrölték a szervezetét, és 1942-ről 1943-ra virradó éjszakán - 68 évvel ezelőtt - meghalt. Azt mesélték, hogy társait saját regényeit idézve szórakoztatta. Társa elbeszéléséből tudható, hogy ekkor már érezte, hogy a hónapokkal előtte folyamatosan emlegetett Nagy Regény már nem készül el. „Hanem... a Nagy Regényből nem lesz semmi. Pedig... készen van. Itt bent, érted - ujjával a homlokára bök. - Csak hát... hiába, ...te is tudod, hogy hiába." Ezek voltak utolsó szavai.

***

Sír (a) felirat

Ki itt nyugtalankodik csendesen,
Író volt és elköltözött az élők sorába.
Halt harminchat évig, élt néhány napot,
S ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány lapot. S mikor kinevették:
Azt hitte, hogy kacagtatott.
Most itt fekszik e nehéz
Temetői hant alatt,
Zöld koponyáján kiüt a csíra
És azt álmodja, hogy él.
Szegény. Béke hangjaira!
Ámen.

Rejtő Jenő

Úr ír (és néha fényképez)

2010-12-31T01:57:00.000-08:00

1. Úr ír (és néha fényképez). Már Móricz Zsigmond is szerette a fotográfiát. Noha ő maga kevés fotót készített, sokat vásárolt. Segítségükkel környezetmintákat, karaktereket talált regényeihez, de mindenekelőtt örömét lelte bennük.

Trencsényi Zoltán| Népszabadság| 2010. december 30.

Lábass Endre egy emberöltő óta járja, fotózza és írja Budapestet
Így volt/van ezzel több író is: Ottlik vagy a vállaltan műkedvelő fotós Pilinszky, akinek képei még kötetben is megjelentek; közismert Esterházy Péter, Kornis Mihály, Parti Nagy Lajos, a kitűnő fotókat készítő Szíjj Ferenc és Nádas Péter fotográﬁ a iránti erős szeretete. Nádas tanult fényképész, az 1960-as években fotóriporterként is dolgozott. Az olvasók erre elsőként Valamennyi fény című fotós könyve, majd kiállításai kapcsán ﬁgyeltek fel. Később Saját halál című kötetében is erős egységben működött a kép és a szöveg. Ebben egy ötvenes férfi szívinfarktusát beszéli el egyes szám első személyben, a szöveget évszakokon átívelő képsorozat egészíti ki, mely hatalmas körtefáról készült, többségében ugyanabból a látószögből, különféle fényviszonyok között, télen bekövetkező, átmeneti elmúlásával megidézve a szívattak halálba kanyarodó, ugyancsak átmeneti perceit. Is. Valamint megannyi gondolatot életről, halálról, az ember és a természet viszonyáról.

Hozzáértők szerint Nádas a fotóművészek között is labdába rúgna. Állítják: a Saját halál című kötetében található sorozat professzionális gesztus, átgondolt, érzelmileg feldúsított, szép szekvencia.

– Külön kezelem az írást és a fényképezést – mondja Nádas. – A képlátás más, mint a gondolkodás. Sőt: a kép észlelése (és fotográfusok esetében annak rögzítése) megelőzi a gondolkodást. Amikor az ember gondolkodik, akkor vagy az intellektusát, vagy az érzelmeit mozgósítja, és ezek segítségével azonnal át is dolgozza, amit észlel. A Saját halál esetében nem a kép illusztrálja a szöveget vagy a szöveg a képet. A kettősség arra teremt lehetőséget, hogy miközben valaki a halál közelségéről olvas, megpihenhessen a képeken. Ám miközben a szeme a szövegről a képekre siklik, óhatatlanul áthalad egy köztes téren, ahol nincs semmi. Az üresség fontosabb, mint a fotográfia vagy a szöveg. Lehetséges, hogy az írók által készített képek kicsit poentírozottabbak, vagy több érzelmi hangsúlyt hordoznak, de mégsem hiszem, hogy másképpen fényképeznének, mint mások. Talán éppen fordítva van: aki jól fotografál, a szövegei is plasztikusabbak, élesebbek, kifejezőbbek.

2. Bartis Attila sem csupán író, tanult fotográfus is, és hogy nála miképpen talál egymásra ez a két tevékenység, azt már a Dorottya Galériában, majd a Frankfurti Könyvvásáron látható (és egyik regényhősét megidéző, amúgy lényegében íróportrékat tartalmazó) Az Engelhard-hagyaték című kiállításán is tetten érhettük. Néhány hete megjelent, A csöndet úgy című kötetében csak képek találhatók, mobiltelefonnal készített, barnított fotósorozat, a boltok polcain mégis a szépirodalmi művek között bukkanhatunk rá. Képes napló erős atmoszférájú, kicsi részletekkel, magányos tájszeletekkel, félbehagyott mozdulatokkal, a mindennapok töredékeivel, személyes csöndekkel, még személyesebb szomorúságokkal. Bartis a könyv megjelenése óta többször elmondta: örül, hogy ezt a könyvét számos boltban az irodalom közé sorolták be, mert benne is valamiféle köztes műfajúként él. A szervezőelve pedig ugyanaz, ami prózáinak: a szabad asszociáció. Évekig csak műteremben fényképezett, a mobiltelefon adta lehetőség csábította vissza a valóság tereibe. Felvételeiből egyetlen kópiát készít, ezeket egyedi műtárgyként kezeli. Több fotókiállítása is volt már, képei iránt a Petőfi Irodalmi Múzeum is érdeklődik.

– A fényképezésnek más a dinamikája, más az iránya, mint az írásnak – mondja Bartis. – Az írásnál ugyanis, jól-rosszul, de a „bent” dominál, míg a fotográﬁ ánál a „kint”, azaz a külső valóság. A fotográﬁ a sokkal jobban ki van szolgáltatva a tényeknek, mint bármely más művészet. Ezért azt gondoljuk róla, hogy megörökít. Azt az érzetet kelti, hogy tényleg a valóságba avat be minket, szemben a többi művészettel, amely új világokat teremt. Nem föltétlenül azért fényképez egy író, mert az írással kapcsolatban hiányérzete van. Inkább azért, mert működésbe lép benne a késztetés, hogy más oldalról nyúljon a valósághoz vagy a saját életéhez. Amit fotográfiával lehet elmondani, azt csak a fotográfiával lehet elmondani, és amit szöveggel, azt meg csak a szöveggel.

3. Lábass Endre körülbelül 30-40 éve járja Budapestet, afféle helyben utazó. Egyre táguló körökben sétálgat, elmúlásukban is ragyogó bérházak udvarában, piacokon, semmibe futó külvárosi villamossínek mentén, romos, magukra hagyott régi üzletek, olcsó étkezdék, talponállók, titkos belső kertek környékén, útjai során embereket, sorsokat ismer meg. Ezekből olykor regény születik, leggyakrabban fénykép. Budapesti vándorútjait 50-60 ezer felvétel őrzi, ezek egy része az internetes blogján látható, de néhány Az ünnep, valamint A táj című kötetében is helyet kapott. Ezekben a képekhez töredékes, asszociatív szövegeket társít, melyek érzékenyen társalognak a fotókkal.

– 1973 augusztusáig lényegében bezárva éltem, az iskolából haza kellett mennem, barátokhoz nem járhattam, hozzám sem jöhetett senki – meséli Lábass. – 1973-ban örökre megszöktem. Azóta csavargok a városban felalá, boldog vagyok már a táj szabadságával is. Nagyjából 1980-tól fényképezem az útvonalamat, mint egy kísérleti egér, aki végül a plexi útvesztőbe szeretett bele. Akkoriban kezdtem írni is, ez sem nagy csoda, rengeteg minden történt velem az úton, de a vándorló ember az érzések végtelen sokaságán is átkel. Kívül a tájkép szalad, belül a gondolatfolyam. –Majd egyszer fussunk össze a végtelenben – szól egymáshoz a kettő. Így aztán a városi csavargás, fényképezés és írás helyszínekké, színpadokká alakította a tájat, ebből született a húsz évig működő pesti vándorszínház, amelynek Házszínház volt a neve – és apám szerint ingyencirkusz volt a lényege. A vándorlás és a fényképezés célját nem is tudom, nem is akarom meghatározni, vagy persze pillanatonként máshogy gondolom őket, úgyhogy másra hagyom ezt a kimerevítést.

Úr ír, és néha fényképez. Kiderült, nem az írás helyett, és nem is különösebben másként, mint az amatőrök vagy a profik. De hogy pontosan miért, talán csak a fényképekből derül ki. Kell-e, hogy kiderüljön?

Sławomir Mrożekkel Josep Maria de Sagarra Ángel készített interjút

2010-12-15T07:11:00.000-08:00

„A modern színház nem tetszik nekem”
LIV. évfolyam 47. szám, 2010. november 26.
Élet és Irodalom

Sławomir Mrożek, a kispróza mestere, a legsokoldalúbb lengyel drámaíró 2010-ben tölti be a nyolcvanadik évét. Négy évtizedig írt Napló című háromkötetes művének első részét nemrég mutatták be Varsóban. Több mint tíz év telt el azóta, hogy utoljára, 1998-ban alkalmam nyílt Krakkóban beszélgetni Mrożekkel. A kiadójától értesültem, hogy jelenleg Nizzában tartózkodik. Írok neki, eltelik néhány hét, mire választ kapok a feleségétől, Susana Osorio mexikói rendezőtől. „Sławomir nagy örömmel fogadta látogatásának hírét: Tehát, tárt karokkal várjuk." A modernista stílusban épült lakóház földszintjén egy askenázi zsidó család négy gyereke készségesen útba igazít: „Mrożek? A legfelső emelet!", kiáltják egyszerre. A tetőtéri lakáshoz vezető lépcső fordulóján a jól ismert, kedves mosoly fogad. Letelepszünk a világos, szolid és otthonos dolgozószobában: „Itt senki sem fog zavarni..." Mrożek mindkét könyökét a diófa asztalra támasztja, összekulcsolja az ujjait, és rám néz: „Rendelkezésére állok..."

- 1963-ban elhagyta Lengyelországot, mert „korlátok közé szorítva" érezte magát, mivel az akkori Lengyelországban minden „nagyon szabályozott és nagyon merev" volt. Azóta élt Olaszországban, Franciaországban, Mexikóban, 96-ban visszatért Krakkóba, két éve pedig Nizzában lakik... Ezek szerint nyughatatlan ember, végül sehol sem tud gyökeret ereszteni?
- Igen is és nem is. A gyökereim - most már tisztán látom - Lengyelországban vannak, hiszen ott töltöttem a gyerekkoromat, és ez olyan kapocs, amely, így vagy úgy, de megmarad. Mindig lengyelül írtam, még Franciaországban is, ahol huszonegy évet töltöttem. Ez anyám és apám nyelve, és ez valami megmásíthatatlan. Minden más nyelvet, melyet eddig megismertem és melyet majd még megismerek, csak azért sajátítottam el, mert rákényszerültem. Kundera például franciául ír. Sikerült, hogy úgy mondjam, „áttelepítenie" a gyökereit franciára, és kiváló eredménnyel, hiszen úgy ír franciául, mint egy született francia. Én nem voltam erre képes, húsz év sem volt elegendő... És aztán elmentem Mexikóba. Akkoriban Mexikó egészen más volt, mint most, nyugodt, kellemes ország, semmi több. De olyannyira megváltozott, hogy a feleségemmel inkább visszatértünk Lengyelországba, mely akkoriban már nem az a „korlátok közé szorított" ország volt, melyet annak idején hátrahagytam. Nos, hogy a kérdésére válaszoljak: azt hiszem, hogy egyszerűen csak képtelen vagyok sokáig egy helyben maradni. Lehet, hogy nem csak nekem van ilyen balszerencsém, talán sok más emberrel osztozom rajta; de akár így, akár úgy, nem tudok sokáig egy helyben maradni, és azt hiszem, ez most már így is lesz életem végéig...

- Az 1990-es krakkói Mrożek Fesztiválon mondta nekem a rendezvény igazgatója, Józef Opalski: „Sławomir Mrożek jelentős, szimbolikus szerepet játszott az 1960-as évekbeli Lengyelország életében. Fontos ember volt nemcsak a színház, hanem a társadalom számára is. Történelmünk egyik nagyon nehéz időszakában segített életben maradni, sőt rálelt annak a receptjére is, hogy hogyan lehet boldogulni, hogyan lehet megváltoztatni valamit azokban az években, abban a szomorú országban." Tudatában volt annak, hogy a népi Lengyelország idején sokak szerint ön töltötte be a társadalom lelkiismeretének szerepét?

- Emlékszem erre az 1990-ben rendezett fesztiválra. Nagyon hatásosan adták elő a darabjaimat. Kértek tőlem egy műjegyzéket, el is készítettem, még Franciaországban, és magam is meglepődtem, hogy milyen hosszú! Ami pedig az ön által említett szerepet illeti, az igazat megvallva nem úgy láttam, mintha különleges vagy kivételes ember volnék. Ennek ellenére emlékszem, nagyon tudatosan éltem meg az „én és Lengyelország" viszonyt; akkoriban ez létkérdés volt számomra. Eljátszottam ezt a nagyon is megtisztelő szerepet, aztán idővel felhagytam vele, egyszerűen, csak mert továbbléptem...

- Huszonegy évig élt Franciaországban, ám ez idő alatt állandóan azt hangoztatta, hogy nem politikai okok miatt él Párizsban.

- Ugyan már! Hát persze hogy politikai okok miatt éltem Párizsban! Azért mentem el, mert nem tudtam tovább elviselni azt, ami Lengyelországban történt. Az nagyon kellemetlen korszak volt, a rövid póráz időszaka - ahogy otthon mondtuk. Nem bírtam elviselni, így hát elmentem - mint később kiderült -, örökre. Lengyelországban először meglehetősen elnézőek voltak velem a hatóságok, mint bármelyik egyszerű állampolgárral, de amikor úgy igazán komolyan kezdtem írni, egészen másképp néztek rám. Még akkor is szenvedtem miatta, amikor már évek óta nyugaton éltem. Tökéletesen emlékszem az UB [Urząd Bezpieczeństwa - a ford.], a lengyel biztonsági szolgálat egy amúgy teljesen tipikus tagjára: „Kérem, jöjjön Rómába az útleveléért. Konzuli útlevél, igen, teljesen szabályszerű." Elmentem Rómába a feleségemmel, a követségen aztán azt mondják: „Á, nem, önök nem... Itt valami tévedés van. Önök rajta vannak a listán, de valójában nincsenek. Egy másik Mrożek és egy másik Mrożekné folyamodott útlevélért, az ő kérvényüket fogadták el. De önnek, ugyebár, semmi köze ahhoz a Mrożekhez." Dehogynem - mondtam -, mivelhogy én vagyok az! „Nem, Mrożek úr, ön nem az a Mrożek úr. Hát nem érti? Valami tévedés történt." Mit is mondhatnék?! Elfogyott a türelmem...

- Az 1998-as beszélgetésünk alkalmával azt mondta, azért tért vissza, mert „Lengyelország kétségkívül ígéretes helyzetben van, és tart valamerre". Azóta Lengyelország belépett a NATO-ba, az EU-ba, törekvései és követelései nagyrészt teljesültek. Mindezek után vajon a lengyel társadalom megrekedt, vagy halad előre?

- Akkoriban még nem tudtam, mennyire elszoktam Lengyelországtól. Erre csak később döbbentem rá. Igaz, sok fejlesztés és átalakítás történt, de már nem az én szám íze szerint. Mintegy rajtam kívül játszódott le a folyamat, én pedig túl sok időt töltöttem a hazámon kívül ahhoz, hogy újra hozzá tudjak szokni. Ezt főleg az utolsó emigrációm alatt éreztem [Mexikóban, 1990 és 1996 között - a ford.]. Megértettem, hogy véget ért egy időszak, és hogy semmi mást nem akarok, csak lezárni az életem. Lengyelország olyan ország, amely, hogy is mondjam csak, nagyon ragaszkodik bizonyos elvekhez - jobban mondva a saját elveihez -, talán túlságosan is. Másrészt, a Lengyelországról terjengő hírek igencsak hiányosnak tűnnek, legalábbis lengyel szemmel nézve. Úgy hiszem, egy időre - mert minden csak egy időre szól - Lengyelország nem túl szimpatikus képet alakított ki magáról. Az ország egyik fele elkötelezte magát az előző elnök [Lech Kaczyński - a ford.] nézetei mellett, és van egy másik, ellentétes tábor. Ebben nem akarok részt venni, hiszen ebben a kérdésben eddig is semleges maradtam. Ennek ellenére előre érzem, hogy ha egyszer Lengyelországba megyek - akár csak néhány napra is -, át kell majd élnem a lengyel társadalom mindkét felének tapasztalatát.

- Ön mindig közép-európai íróként definiálta magát - értve ezen azt a Mitteleuropát, melynek részét képezi Varsó, Krakkó, Prága, Bécs, Budapest: inkább városok, semmint államok. Közép-európai író, aki ugyanakkor lengyel is, de még mennyire, hogy lengyel! Milyen mértékben befolyásolta lengyelsége a világban való zarándoklása során? A gombrowiczi lengyelség-fogalom (polskość) egyfajta minőség vagy valami hiányosság? Valóban létezik, vagy csak mítosz?

- Gombrowicznak valóban nagy szerepe volt az életem alakulásában, amiről meg is emlékezem a Naplóban. Hasonlóan fontos figura - és szintén szerepel a Naplóban - Jerzy Giedroycz, a Kultura1 szerkesztője. Már jó ideje nem él, én máig nagy tisztelettel emlékezem rá. Lengyelország, a szülőföldem engem végérvényesen meghatároz... Ezt az egész problémát már rég lezártam: lengyel vagyok, és kész. Nagy megrázkódtatás volt számomra, mikor Olaszországba érkeztem, az első emigrációm idején. Harminchárom éves voltam akkor, és így tűnődtem: „Mit keresek én itt, mikor amott kéne lennem?" Nézze csak meg a Naplóban, abban mindent összeszedtem, és aprólékosan leírtam, hogyan éltem akkoriban egyik napról a másikra. Nem sokkal később, ahogy telt-múlt az idő, én meg újabb és újabb helyekre vetődtem, egyre kevésbé törődtem ezzel a meghatározó tényezővel, a „lengyelségemmel". Minden csak idő kérdése...

- Ha már Olaszországnál tartunk, említsük meg a Moniza Clavier című elbeszélését, melyben egy lengyel viszontagságait beszéli el, akit olasz vendéglátói összekevernek egy orosszal, ami alkalmat nyújt a Kelet és Nyugat interkulturális kapcsolatainak parodizálására...

- Egy ideje már nem járok Oroszországba. A kilencvenes évek elején voltam utoljára, amikor meghívtak egy szentpétervári fesztiválra, ahol előadták néhány művemet. Az orosz színház azt a benyomást keltette bennem, hogy nagyon erőteljes, igazi színházi nagyhatalom. Amíg Lengyelországban éltem, Oroszország sokat foglalkoztatott - ahogy Lengyelország is -, mégpedig azért, mert magam is osztottam a lengyelek minden előítéletét. A lengyeleket ezen a téren mindig is nagyon érzékenynek tartották, én pedig ebből a szempontból tipikus lengyel voltam. Aztán elmentem, és attól kezdve Oroszország és Lengyelország, illetve Oroszország és Európa kapcsolata már nem foglalkoztatott annyira. Világot láttam, tanúja voltam sok különböző helyzetnek szerte a világon, ez a téma pedig már nem volt olyan sorsdöntő számomra.

- Úgy tűnik, a szöveges színház ma virágkorát éli. A fiatal drámaírók szerint ennek az az egyik oka, hogy nagyon gyorsan megmutatkozik a munkájuk eredménye. Fél év sem kell egy darab megírásához és színre viteléhez, egy regény megírására és publikálására ellenben legalább két évet kell fordítania a szerzőnek az életéből...

- Ez igaz. Annak idején én is úgy számoltam, hogy maximum három hónapra van szükségem egy színdarab megírásához. Bár gyanítom, hogy ennek van némi köze bizonyos társadalmi változásokhoz is. Egy sor találmány - internet, mobiltelefon - nagymértékben megváltoztatta a társadalmi tudatot. Ez az új társadalmi tudat, bár elfogadom, már nem egyezik az enyémmel, mert én másképp látom a dolgokat, úgy, ahogy régebben látták. Most egy új, szilárd alapokon álló, egyetemes tudat uralkodik - és ki tudja, mi jöhet még ezután! -, de ez már nem az én tudatom...

- 1980 és 1990 között úgy döntött, irányt változtat a drámaírói munkásságában: műveiben a cselekmény összetettebb és kidolgozottabb lett, gondolok itt olyan művekre, mint a Szerelem a Krímben, a Szerződés, A tisztelendő urak (Wielebni). Mire törekedett azokban az években, mit sikerült és mit nem sikerült többé elérnie?

- A szóban forgó években elértem mindent, amit csak szerző kívánhat... De én Shakespeare akartam lenni... Azért Shakespeare, mert világviszonylatban a mai napig ő a leggyakrabban játszott drámaíró. Csakhogy az ötszáz évvel ezelőtt volt, és manapság ez már nem olyan nagy dolog...

- Ezzel együtt a színműveiben a jelenetek leírása és a szerzői utasítások mindig nagyon aprólékosak és pontosak. A rendező szabadságát kívánja korlátozni, vagy mindez nem több mint javaslat? Soha nem érzett kísértést, hogy rendezzen?

- Csak javaslatokról van szó, melyeket vagy megfogadnak, vagy nem. Csak hát ahhoz, hogy le tudjak írni valamit, először látnom kell. Ezzel mindig is így voltam, és ha most belekezdenék egy műbe, először látnom kellene. És ami a rendező kulcsfontosságú szerepét illeti, hát igen, a drámaírók gyakran panaszkodnak... Én is panaszkodhatnék, de ezen úgysem lehet segíteni. Ami pedig a rendezést illeti, nos, igen, többször is próbálkoztam vele különböző országokban. De arra a következtetésre jutottam, hogy nem vagyok rá alkalmas: nem megfelelő hozzá sem a fizikai, sem a pszichikai alkatom, nem olyan fából faragtak, mint egy rendezőt, ezért már rég felhagytam vele. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehet összeegyeztetni a két dolgot... Már évek óta nem járok színházba, és az úgynevezett modern színház nem tetszik nekem. Így hát nem is várok tőle semmit. Ez a színtiszta igazság. A színház számomra lezárt ügy.

- „Az abszurd mestere", így nevezi önt a kritika...

- Ezt az az angol találta ki, Esslin2, ő ragasztotta rám ezt a címkét, mely aztán rajtam is ragadt. Fogalma se volt semmiről, egyszer csak elkezdett olvasni, és így szólt magában: Nahát, hogy ez milyen abszurd! Nem tudta, miről is írjon... Így aztán írt rólam mit tudom én, hány könyvet.

- Hogyan értékeli művei fogadtatását?

- Egy kicsit az eltelt idő függvényében. Elsőként a Rendőrséget mutatták be a varsói Drámaszínházban, 1958-ban. Majd megőrültem a boldogságtól, hogy sikerült megírnom egy színdarabot, és hogy színre is viszik. Az ilyen pillanatokat nem lehet elfelejteni. Aztán telik és múlik az idő, és végül minden ugyanarra a sorsra jut; ha elém tennék egyik vagy másik művemet, és elolvasnám, ma már egészen más benyomást keltene, azt mondanám, „oké, ez így rendben van, ezt viszont talán másképp kellett volna". Teljesen mindegy, hol élünk, ahogy öregszünk és egyre több tapasztalatra teszünk szert, a világ egyre kevésbé nyűgöz le.

- Egy alkalommal kijelentette, hogy nagyon érdeklődik az emlékiratok, a filozófia, a költészet, a történelem iránt. Az irodalom csak egy eszköz a sok közül, melynek segítségével kifejezheti filozófiai gondolatait, vagy a történelmi eseményekkel kapcsolatos meglátásait, szóval a saját világnézetét?

- Az írás számomra, mondhatni, élettani kérdés. Éppen ezért most is nagyon szenvedek, mivel nem tudok írni. Közvetíteni talán közvetítettem valamit, habár ez egyáltalán nem állt szándékomban. De hogy előre elterveztem volna valaminek, valamiféle mondanivalónak az átadását? Nem, nálam ez soha nem fordult elő. Egy író csak ír, de nem nagyon tudja, miért: ezt már azoknak kell megmagyaráznia, akik ezzel foglalkoznak.

- Sokat beszéltek első nagy művéről, a Tangóról, mely 1964-ben íródott, abban az évben, amikor elhagyta Lengyelországot. Egyesek azt állították, hogy a generációk közötti konfliktusról szól, mások, hogy a nyugati társadalom értékeinek válságáról, hogy a létező szocializmus kritikája vagy éppen az elavult burzsoá hagyományé... Milyennek látja a mostani Európa társadalmát? Mi a véleménye a globalizációról?

- Amikor például a tévéhíradót nézem, azt látom, hogy valami, ami tíz-húsz évvel ezelőtt történt, ma már borzalmasan idejétmúlt, és roppant időszerűtlen még számomra is, és minél régebbiek, annál időszerűtlenebbnek tűnnek. Rádöbbenek, hogy ez a társadalmi tudat, melyre az imént utaltam, egyre nagyobb tempót, egyre gyorsabb ritmust vesz fel, mert az én tempóm is nagyobb most, ahogy a múltba nézek. Olyan globalizációt látunk, amely már nem is globalizáció. A globalizáció már megvalósult, már el is múlt. Ez a mostani világ teljesen más: az egész olyan zavaros. Néha arra gondolok, hogy ha minden ennyire összekavarodik és összezavarodik, a végén még újra megjelenik a fasizmus...

(Baglyosi Leona fordítása)

1 Lengyel politikai-irodalmi folyóirat, Párizsban adták ki 1947-től 2000. szeptember 14-ig, a kiadó, Giedroycz halálának napjáig.

2 Martin Julius Esslin (1918-2002). Julius Pereszlenyi, a magyar származású, zsidó felmenőkkel rendelkező angol forgatókönyvíró, újságíró, fordító, irodalomkritikus álneve, aki 1962-ben megalkotta és kifejtette az abszurd színház fogalmát.

Istenek, sorsok, önmagunk - Bertók László hetvenöt éves

2010-12-15T06:57:00.000-08:00

LIV. évfolyam 48. szám, 2010. december 3.
Élet és Irodalom

A nagyszerű 2007-es kötet, a Hangyák vonulnak vége felé található a Ha nem kellene döntened című vers. Ebben írja Bertók László: „Ha nem kellene döntened, befejezhetnéd / a ki tudja hányszor elkezdett »nagy« verset, / amellyel berobbannál a köztudatba (népszerűségbe?, örökkévalóságba?), mibe?"

Ironikus persze ez a mondat, mert hiszen Bertók költészete, noha nincs híján nagy verseknek, mégsem az önállósuló egyedi költemények, az úgynevezett „antológiadarabok" köré épül. Nála mindig egy-egy adott költői korszak jellemző verstípusa-formatípusa válik a szervezőelvvé. Ilyenformán ez a költészet jól leírható az egymást váltó beszédmódok, hangütések sorozataként, ha tetszik: a költői gondolkodásmód történeteként. Ez a történet pedig tágas pályaívet fog át. Rajta hagyja nyomát a gyerek- és ifjúkor somogyi paraszti világa, akárcsak a versei miatt elszenvedett meghurcoltatás, az 1955-ös börtönbüntetés traumája vagy az a szituáció is, amikor a hatvanas évek derekán Nagyatádról Pécsre költöző Bertók nem találja a helyét új környezetében, rövid időn belül ott akarja hagyni a várost, s végül Csorba Győző tanácsa bírja mégis maradásra. Nem véletlen tehát, hogy a verseiben a kezdetektől ott munkál valamiféle idegenségérzet, távolságtartás és sérülékenység. Mindez azonban - és itt már a biográfiai tényektől a poétikai tények felé kell fordítanunk a tekintetünket - nem az önsajnálat szólamában oldódik fel, hanem valamiféle szkeptikus és reflexív magatartás aranyfedezetévé válik: Bertók költészetét éppenséggel ez a reflexivitás, ez a mérlegelő, öniróniával áthatott pillantás teszi egyedivé.

Nézzük például, miként jelenik meg mindez a fent idézett költeményben! A vers beszélője fölsorolja, mi mindent tehetne, ha „nem kellene" döntenie. Meglehetősen sajátos lista kerekedik ki ebből: ha nem állna fönn a mérlegelés folyamatos kényszere, elvégezhetőek volnának mindenekelőtt a mindennapok apró-cseprő ügyei (fűnyírás, levélírás, cipőjavítás, ingvásárlás stb.) - majd ezután olyan, igencsak ironikusan elővezetett tételek következnek, mint a politikai választójog gyakorlása, a sokszor elkezdett „nagy" vers megírása és egy irodalmi könyvsiker elérése. Aztán erre következik a vers zárlata: „Ha nem kellene döntened, olyannyira / természetesen (magától értetődően?, / „ösztönösen"?) teljesítenéd / (kezdenéd, követnéd el) az említettek közül / akármelyiket, hogy eszedbe se jutna, / hogy döntened kellett volna, / vagy rosszul döntöttél valaki, valami / (az istenek?, a sorsod?, önmagad?) helyett(?)"

Az eldöntetlenség és a reflexió kérdése Bertók László költészetében nem manír, nem külsődleges retorikai fogás, hanem a költői mentalitás motorja. A zárójelbe helyezett, elbizonytalanító közbevetések is azt erősítik, hogy aki itt beszél, az nem valamiféle jól felismerhető és könnyedén azonosítható önkép rögzítésére törekszik. Bertók költészete, hangozzék ez bármilyen furcsán is, kísérletező költészet, melynek célja az önismeret mind újabb tartományainak a meghódítása. Nála sosem valamiféle előre elképzelt és készre formált költői én közvetlen önkifejezéséről van szó, hanem a megfigyelés tárgya és alanya egybeesik: a versek beszélője önmagát figyeli meg, saját esendő mindennapiságát kommentálja, nem ritkán egyes szám harmadik személyben. Ez az a pozíció, ahonnan a szorongások, aggodalmak ugyancsak a megfigyelés és a reflexió tárgyává válhatnak, ennélfogva hát eltávolíthatóak. A szabadságnak arról a talpalatnyi területéről van szó, ahol Bertók versei megvetik a lábukat. S akár az istenek hozzák meg az életünket illető döntéseket, akár a sorsunk, akár önmagunk, ezzel a szabadsággal mindvégig módunkban áll élni.

Mint ahogy Bertók László pályafutása során mindvégig igyekezett és igyekszik is élni vele. Azt kívánom, hogy még hosszú ideig legyünk a tanúi ezeknek a kísérleteknek. Kedves Laci, az Isten éltessen!

Keresztesi József

Az idő metaforái - Rakovszky Zsuzsa köszöntése

2010-12-15T06:56:00.000-08:00

LIV. évfolyam 48. szám, 2010. december 3.
Élet és Irodalom

Mikor a 80-as években az élvezhető, szerethető, újszerű, szerény és valódi kortársakat, nálam idősebb fiatalokat kerestem, hogy legyen kit nemcsak olvasni, de pályájának kiteljesedését drukkolva és kíváncsian figyelni, elég hamar fülembe súgta valaki, hogy érdemes lesz Rakovszky Zsuzsa munkáit nyomon követnem. Pár évvel később a 18-as villamoson láttam, hogy valaki a verseskötetét olvassa. Nyilvánvaló volt, hogy itt már nem pusztán az én és súgóm fölfedezéséről van szó. Mondták, keresték, olvasták, kiadták - vagy más sorrendben. Néhány vers. Vékony verseskönyvek egyoldalas tartalomjegyzékkel. Műfordítások.

Nagyon tetszettek a Jóslatok és határidők kötet versei, az a beszédmód, ami a tárgyköltészetből és az a mögött fölsejlő szemérmes jelenlétből; a logikának az aprólékos képek közé vetéséből származott. Mintha az Újhold angol lap és irányzat lett volna, melyhez valaki magyar nyelvű szövegekkel csatlakozik, mintha a Nyugat Chicagóban jelent volna meg Kelet címen, és szellemi örökösei most Magyarországra emigráltak volna. Elegánsnak és visszafogottnak tűnt ez a költészet. Olyannak, melynek szerzője pontosan tisztában van azzal, mi a vers, mi a költészet, és azt is tudja, hogy az ő elképzelése kicsit más, mint amit a magyar olvasási és versírási gyakorlat gondol és tesz. Legkésőbb a harmadik kötet, a Fehér-fekete után egyértelmű lett, hogy itt nemcsak jó, nemcsak kiváló, hanem egyenesen nagy költőről van szó. Anélkül, hogy a megszokott értelemben vett nagy verssel gazdagítaná a magyar irodalmat. Másfelől viszont minden második verse nagy vers, és az lehet akár egy szonett is. Szabó Lőrinc intellektuális hangfekvését folytatja, de sokkal visszafogottabban, gazdaságosabban. Belőle nem a vers árad, hanem a kétely, és ennek a kételynek a formája emeli naggyá, újszerűvé műveit, anélkül hogy bennük bármilyen formát lerombolna. Csakhogy állandóan a rombolásról beszél. Arról a rombolásról, amit az idő végez. Se szeri, se száma az időről való metaforáinak, gondolatainak, képeinek. Nagy verseit nem a magyar nagy versben kötelező tűz hatja át, hanem valami hideg ragyogás, okos fény, láttató gondolkodás. Nem véletlen, hogy útja a személyiség lehalkításától elvezetett a kicseréléséig. A Hangok ciklus szerepverseket fog csokorba, ahol a szerep nemcsak ürügy valami alapvetően lírai tartalom megmutatására, hanem a költő bátran lélektani formát is ad versbeli hangjainak, élettörténetet, jellemet.

Az elmondottak ellenére igazi me glepetés volt, amikor a kétezres évek elején prózaíróként lépett elénk a keveset író költő. Egy nagyregénnyel, amely alatt, ahogy az kell, beszakad az asztal. Elsősorban a Rakovszky Zsuzsáról való gondolataink asztala. A kígyó árnyéka hiába történelmi regény, hiába nagyon szigorúan megalapozott és kibontott fikció, van benne valami lényegileg személyes. Ami más fénytörésben láttatja a lassan tovább gyarapodó lírai életművet is. A regény Sopronban játszódik. A szerző visszaköltözik szülővárosába. Sőt, nemcsak visszaköltözik, hanem prózájával megteremti a soproni irodalmi topográfiát. A tökéletes és nyugodt versformák mögött szerepek bukkannak föl, maszkok, de a maszkok a valóságos személyen vannak, a költő a vers mögött vagy a versek fölött beszél, a lét iránti kétely mozgatja, az időtől való iszonya, a létezéstől való iszonya, mondhatnánk az íróságtól való iszonya is. Magatartásában az az imponáló, hogy nem igyekszik sehová, az akarásnak csak egyetlen formája mutatkozik meg nála, a vers akarásáé, a mű akarásáé, de nincs benne az irodalom akarása, nem érzem a siker akarását, a személyes dicsőség akarást, az öröklét akarásának lehetetlenségét viszont kérlelhetetlenül konstatálja. A vers akarása - talán az is túlzás. Inkább csak hagyja, hogy az időről való gondolataiból, a lét iránti kételyéből létrejöjjön a vers, szövegei megformáltságát nem tolja előtérbe, rímei és formái olyanok, mint a rejtett gombolás. Hagyják a belső formát érvényesülni. A belső formát pedig a gondolat, a tépelődés tölti ki - legfontosabb témájáról, leggyakoribb szaváról, az időről. Így hát, boldog születésnapot!

Vörös István

Győrffy Ákos Zelk-díjas

2010-12-15T06:39:00.000-08:00

LIV. évfolyam 49. szám, 2010. december 10.
Élet és Irodalom

Választott életünket élni kockázatosabb, mint a körülmények megkívánta ezer okból kényelmesebb, kudarckerülőbb látszat-életet. A fiatal Győrffy Ákos meditatív, gyógyító, teljes egészében a mai olvasónak szóló költészete a kockázatosabb döntést/választást indokolja. Versei a feszült figyelem, a lényegre látás helyzetgyakorlatait írják le, és felkínálják az életszentség felismerésének lehetőségét. A Havazás Amienben c. idén megjelent negyedik kötetének első versében így ír erről: Van még két-három életem ezen / kívül, amiből most beszélek ki... / helyszínei és viszonyai sokkal egyszerűbbek, mint... ezé a - jobb híján nevezzük így tehát - saját életemé. A völgy emlékei című másik fontos versében pedig felrémlik a látvány brutalitásában nem felejthető gyerekkori emlék. A mértéktartó, a természeti tájat festő szövegbe ékelt közlés, akárha saját háborús élményünk volna, mélyen belevésődik emlékezetünkbe. A költő nem tesz hozzá semmit a látvány nyerseségéhez, a vers attól válik erőssé, hogy nem tolakszik az olvasó elé személye, hagyja, hogy a látvány nyeresége hasson, nem hazudik, nem túloz, nem magyaráz. A nagybátyám - írja versében - gyerekkorában innen hazavitt egy / pár katonai csizmát, és csak otthon vette észre / nagyanyám, hogy a csizmában, pont addig, /ameddig a csizmaszár ért, benne voltak a / rothadó lábszárak is.

Valóban menedék-e számunkra Győrffy Ákos versvilágának tágassága? Jól gondolom‑e, hogy azt állítja, hogy van a tolakodó felület, a habzó bőség és kiáltó ellentéte, a mindent átható nyomor, de lehetőségként ott van számunkra a jóval kevésbé gyakori, de bátrabb szemlélődés is? A csönd, a másnak/másoknak való átadottság, az önmagunk áltatása nélküli szembenézés a mindennapokkal és az abból leszűrt tapasztalat kimondásának keménysége mint a saját út követése? Célról - versei kontextusában ugyanis - ostobaság volna beszélnünk, hiszen nincs cél, a szemlélődés gondolatkörében maga az út van. Azonosulás, egybeolvadás a megkínzott állattal, a kiszáradt tengericsillaggal, az utca nyomorultjával? Győrffy Ákos új kötetének egy-egy sora a fiatal Tandori Dezső emlékezetes ecetfájának képet idézi, a „még a lelketlen kő is rést enged magán, mintha a mulandóságot irigyelné tőlünk" gondolatát.

Felejtenünk kell-e ahhoz, hogy élni tudjunk, vagy emlékeznünk kell inkább? Előző kötete hátlapján egy versrészletében a felejtés művészetéről ír. A költői figyelem azonban szemfülesebb s egyúttal áldozatosabb is, mint a mindennapok túlélési rutinja. A hulladékhegyek alól kiszabadítja, letisztogatja az emlékezet értéktelennek, túlzottan felkavarónak ítélt tárgyait. Így történhet meg, hogy Győrffy Ákos legendáriumában a IV. századi Szent Márton története aktuálissá válik. Sajátjaként, gazdagsága bizonyítékaként ragyogtatja, ami a tudomására jutott. A legendabéli Márton lova nyergébe ülteti a hóba süllyedt, a városkapun kívül rekedt koldust. Álmában megjelenik az Úr, testén a koldusra terített köpeny. A következő szakaszban a kettős lény, a IV. századi püspök és a XXI. századi fiatal költő - akiről érdemes tudnunk annyit, hogy szociális munkát végez - kinéz a meleg szoba biztonságából a hólepett világra. Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem... //.../ Mintha eltűntem volna magamból. Mint ez az üres / mosdókancsó mellettem, ahogy üvegfalán / ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám, / úgy hallom saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra / dőlve suttogom: Nem az enyém, amit adtam, Uram / Nem vagyok a magamé // .../... Ruhádba / öltözöm, fényes palástodba öltözve kelek át a végtelen / havazáson, ami az evilág. A vers alcíme Pilinszky Apokrifját idézi. Kevés mai költő teheti ezt meg Győrffy Ákosnál hitelesebben.

„Szeretem magam meglepni” - Garaczi Lászlóval beszélget Károlyi Csaba

2010-11-04T08:18:00.000-07:00

LIV. évfolyam 43. szám, 2010. október 29.
Élet és Irodalom

Garaczi László 12. köteteként jelent meg az idei könyvhétre az Arc és hátraarc című regény, amely a lemur-sorozat harmadik darabja. Az első, a Mintha élnél 1995-ben, a második, a Pompásan buszozunk! 1998-ban készült el. A lemur-sorozat önéletrajzi alapozású hősével az eddigi kötetekben a kisgyerekkor, az iskoláskor és a katonaság időszakában találkozhattunk. Az író 1956-ban született, első kötete, a Plasztik 1985-ben, nagyjából harmincéves korában jelent meg az akkori narancssárga JAK-füzetek sorozatában. Írt verseket, filmforgatókönyveket, rövidprózákat, novellákat, drámákat és legutóbb a lemur-projekten kívül még egy remek regényt (metaXa, 2006). Művei németül és angolul is megjelentek. Nemrég a Rotary-díj döntőjébe került, Szilasi Lászlóval és Ferencz Győzővel együtt, végül a díjat idén Szilasi kapta. Első színpadi bemutatóján a debreceni Csokonai Színházban esett át (Imoga, 1990). Azóta 10 színdarabot írt, és 18 színházi bemutatója volt. Szeptember 21-én eddigi drámaírói munkásságáért Szép Ernő-díjat kapott. Legújabb bemutatója november 3-án lesz: az Ovibrader című darabot a Thália Színházban Bagó Bertalan rendezi.

- Volt egy pillanat, mikor eldöntöttem, hogy a harmadik könyvet nem ott folytatom, ahol az előző abbamaradt, hanem néhány év kihagyással a katonaságot próbálom megírni. Úgy éreztem, hogy erről az időről sok érdekes saját anyagom van. Másrészt dramaturgiai segítségnek tűnt, hogy a bevonulás és a leszerelés mozzanata két olyan pillér, amire a szerkezetet föl tudom építeni. Azt is rögtön érzékeltem, hogy Ottlik Iskolája és Musil Törlesse vagy akár a Sorstalanság nagyon erős hagyomány ebben a témában, de ez nem zavart, sőt inkább lelkesítően hatottak rám. Mikor írni kezdtem, akkor azért ez változott, tényleg több veszéllyel is szembe kellett néznem. Kérdés volt, hogyan tekintsek ezekre a nagy elődökre, hogyan definiáljam magam, mellettük vagy velük szemben. A másik probléma, hogy mit kezdek azzal az erős, részben szóbeli, részben írásos anekdotázó hagyománnyal, ami a katonaság körül kialakult. Olyan történetet szerettem volna írni, amely a Pompásan buszozunk!-hoz vagy a metaXához képest zártabb, egységesebb képet mutat. Nem tudtam, hogy ehhez a fantasztikus anekdotahagyományhoz hogy viszonyuljak. Végül is keveset használtam belőle, és amit igen, próbáltam szervesen, mintegy észrevétlenül beilleszteni a könyv anyagába.

- A nagy irodalmi katonatörténetek, az Iskola a határon, a Törless iskolaévei, átvitt értelemben a Sorstalanság, amire a regényed többször is utal, és Vargas Llosa A város és a kutyák című korai regénye, melyre szintén hivatkoztál mint elődre, mind valamilyen konkrét történelmi korban játszódnak. A Horthy-rendszer, a Monarchia, a II. világháború, Peru az 1950-es években. A te könyved ideje a 70-es évek Kádár-rendszere. A magyar szocialista néphadseregben vagyunk. Nem éreztél-e plusz írói terhet emiatt is?

- Az első két lemur-könyvben is törekedtem arra, hogy hitelesen, érzékletesen jelenjen meg a kor. Most is sokat könyvtáraztam, tanulmányoztam a korabeli vonatkozó sajtót, végigolvastam a katonasággal, háborúval kapcsolatos szép- és szakirodalmat. A minőségi irodalomtól, mondjuk Gáll Istvántól a gyengébb szerzőkig, műkedvelőkig mindent. Annak idején évente kiadtak katonai témájú antológiákat, ezeknek a szövegeknek a nagy része irodalmilag és morálisan nehezen értékelhető, de némelyik meglepő hitelességgel számol be a seregen belüli állapotokról, közérzetekről, a brutalitásról, kiszolgáltatottságról, magányról vagy például az öngyilkosságokról. Ezek a források a tárgyi konkrétumok szintjén is hasznosak voltak: milyen érzés megérinteni egy géppisztoly hideg csövét, felvenni egy mikádót, amit már ezren fölvettek előtted. A szolgálati szabályzatot is végigolvastam. Sokakkal beszélgettem is, akik akkor és ott voltak katonák. Persze aztán ezeknek a jegyzeteknek csak kis töredéke épült be a könyvbe. Próbáltam a katonaidőmről mindent összegyűjteni.

- Ez ugye 1975-ben volt Kalocsán?

- Igen.

- Én már Hódmezővásárhelyre kerültem 1980-ban. Most jön az életrajzi kérdés. Gyaníthatóan önéletrajzi jellegű kulisszák közt mozgunk. Csont nevű figurád önéletrajzi hősként is felfogható, megnyugtatlak, az olvasók nagyrészt így olvassák. Hány százalékban az?

- Pontos százalékot nehezen tudnék mondani. Gondolom, a korábbi könyvek központi figurái is részben belőlem nőttek ki, de akkor sem törekedtem arra, hogy hiteles énképet adjak, ezt egyrészt öncélú, értelmetlen, másrészt reménytelen vállalkozásnak gondolnám. A könyv szempontjai számomra fontosabbak. És ez a könyv őszintének gondolt, de fikciós vallomás. Csontnak saját karaktere van, szerintem más a viszonya a szüleihez, a barátnőjéhez, mint nekem volt. De nem tagadom, valószínűleg hasonlítunk, ha mindenképp százalékot kell mondanom, olyan 20-50 százalékban.

- Ennél még Matolcsy György is pontosabb számokat tud mondani.

- Én még nála is óvatosabb vagyok.

- A Mintha élnél és a Pompásan buszozunk! értelmezése leginkább a nyelvi regiszterek, a poétika, a narratív stratégiák, a struktúra elemzése felől történt meg, nem sok szó esett a személyességről. Most például több kritika emlegeti máris a recenzensnek vagy rokonainak, barátainak saját katonaélményeit, alátámasztandó a te regényed világát. Ez vicces. Nem tűnt fel neked?

- A katonaság erős hatás, erős emlék. Minden érintettnek saját történetei, sztorijai vannak. A könyv megjelenése óta kevés idő telt el, nem könnyű felmérni a reakciókat, a fogadtatást, de biztos van ilyen hatása is. Mikor a Pompásan buszozunk! megjelent, sokaknak az volt a véleményük, hogy személyesebb és kevésbé kusza és provokatív könyv, mint a Mintha élnél. Tehát hogy elkezdtem klasszicizálódni, érzelmesebb lettem, vagy másképpen: beadtam a derekam. A 2006-os metaXa viszont megint egy kicsit vadra sikerült, ehhez képest a mostani könyv pedig megint józanabb, megengedőbb az olvasóval.

- Eléggé megkavartad lelkes olvasóidat azzal kapcsolatban, hogy mi várható a lemur-történetek ügyében. Öt könyvet terveztél a 90-es években, az ötödik eljutott volna nagyjából az akkori jelenig. Közben 1998 óta mást írtál, drámákat, rövidebb prózákat, a metaXa című másfajta regényt, és a lemur-projekt fel lett függesztve. Most persze az új műben ott van a metaXa írói tapasztalata is, de nem érzed-e, hogy a lemur-sorozat nem lett, nem lesz olyan egységes, ha egyáltalán még folytatod, mint ahogy annak idején eltervezted?

- Igen, azzal nem számoltam, hogy a múló jelenekből közben összejön egy újabb félgenerációs időtartam. Szeretném folytatni a sorozatot, el is kezdtem az anyaggyűjtést és a következő rész írását, ami a 80-as évekkel foglalkozna. Kora felnőttkor, pályakezdés, a rendszerváltás előtti és utáni évek, a budapesti underground a nyolcvanas években, szerintem ez érdekes időszak, és csak kevesen írták meg. Lehet, hogy ez is más könyv lesz, mint az előzőek, e pillanatban novellafüzérnek látom. Az első három könyv sem volt egységes az írói technikák szempontjából. Ha mégis egybe lehet olvasni őket, akkor az egymást követő korok miatt. Érdekes lehet az is, hogy az eljárásmódok hogyan változtak, hogyan változott az írói mentalitás. Talán a hangnemben, gondolkodásmódban van azért hasonlóság. Egy közös megjelenés előtt biztos dolgoznék rajtuk, nem akarnám a különbözőségeket elmosni, de végiggondolnám, hogyan lehetne az összefüggéseket fölerősíteni, és bizonyos zavaró ellentmondásokat kiiktatni. Szerintem érdekes, ha valaki többféleképpen beszél ugyanarról. Szeretek mindig mást csinálni, nem akarok ugyanolyan típusú szerkezeteket létrehozni. Szerintem a nyelvem sem olyan erős és könnyen beazonosítható, mint mondjuk Esterházyé, Krasznahorkaié vagy Kukorellyé.

- Szerintem van ilyen markáns nyelved.

- Nem érzem, de lehet, hogy igazad van. Akkor ez annyira az én privát nyelvem, hogy azért nem érzem. Szóval a negyedik kötet első elkészült, kísérleti darabja, a Dixi a tengerparton című novella az ÉS-ben már meg is jelent [2010/35., szept. 3.]. Nem tudom, hogy ebben a majdani könyvben a rendszerváltás politikai szituációja mennyire lesz hangsúlyos, lehet, hogy inkább csak háttérként lesz jelen, kulisszaként. De azért egyelőre rendszerváltás-könyvnek tekintem. Az ötödik, következő kötet talán a 90-es évekről szól majd.

- Az Arc és hátraarc erősen férfi-történetet dolgoz föl. Itt válik felnőtté a főhős, a beavatás azonban ironikus. Mintha a katonaság előtt meg után lenne igazán férfi, és éppen ott nem lenne az. A barátnője a leszerelés után visszatér hozzá, ekkor veszíti el a szüzességét, ezzel lesz felnőtt, nem az erőszakos, úgymond férfias katonai beavatás által. Kritikával kezeli tehát a regény az erőszakos maszkulin világot, a férfi-mítosz bírálata ez, nem a megerősítése. Milyen visszajelzéseket kaptál erről?

- Horváth Györgyi írt erről az ÉS egyik Ex librisében, az a kis elemzés teljesen oké. Szerintem a katonaság nem a férfivá érésről, hanem a szoktatásról, behódolásról és megtörésről szólt. Utána a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán, melynek légköre nem nélkülözte a katonasághoz hasonló bornírtságokat, kizárólag azokkal voltak ideológiai problémák, akik nem voltak előtte katonák. Jól látszott a különbség. Név szerint fel tudom sorolni őket. A többinek eszébe nem jutott lázadozni. Az már a feldolgozás és elfojtás szép munkája, hogy a betörés folyamatát utólag úgy látjuk, hogy mindenféle jópofaság történt odabent, a seregben. Íróilag azzal a veszéllyel kellett szembenéznem, nehogy az én hősöm is ilyen fasza gyerek legyen, aki átveri az őrmestert, fölszedi a csajokat kimenőn, nagyokat bandázik és piál, és minden helyzetből jól jön ki. Ez nem a Švejkek világa volt. De a másik végletre is vigyáznom kellett, nem akartam sajnáltatni a hősömet, vagyis áttételesen magamat, nem akartam panaszkodni. E két véglet közé próbáltam a könyv optimális attitűdjét belőni.

- Miközben a történet a kádári világ kellős közepén játszódik, ennek ellenére nem nagyon vannak a szövegben politikai felhangok.

- Ez összefügg azzal, amit az előbb mondtam. Van néhány olyan hely, ahol, úgymond, leránthattam volna a leplet a rendszerről, de szerintem ennek a könyvnek nem ez a célja. Vagy ez is, de nem didaktikusan. Az események, az atmoszféra, a miliő beszél erről. Nem kívántam a döglött oroszlánba még egyszer belerúgni. Egy történetet akartam elmesélni, és a főhős tapasztalatain, érzékelésén keresztül beszélni annak az életvilágnak a minőségéről.

- Ráadásul Csont nevű főhősöd még csak 19 éves, mivel 1956-ban született.

- Igen, inkább tanácstalan, mintsem hogy biztos lenne a dolgában. Nyilván már tudja, hogy valami nem stimmel, és mikor leszerel, talán tudja, hogy semmi nem stimmel. Fogalma sincs, mi legyen, mihez kezdjen, de fiatal, szerelmes, előtte az élet, szóval azért nincs teljesen elveszve. A katonaság élesen, vegytisztán mutatta a rendszer ostoba brutalitását. Diktatúrában élsz, ha máshol nem, ott mindenképp kiderült. De nem akartam, hogy a hősöm ezeket a következtéseket kimondja. Bizonyos fokig naivnak, reflektálatlannak akartam őt megőrizni. Nyilván itt eszünkbe juthat a Sorstalanság Köves Gyurija és más példák. Akkoriban én is valami ilyesfajta, elbizonytalanodott kölyök lehettem.

- Fontos a regényben a lemur és a szakállas öregember figurája. A lemur első jelentése: hazajáró lélek, kísértet, a holtak szelleme, második jelentése: afrikai félmajom. A Mintha élnél, a Pompásan buszozunk! és az Arc és hátraarc közös alcíme ez: egy lemur vallomásai. A lemur-figura fölerősödik most a korábbiakhoz képest. Miért?

- A lemurnak a regény egyik korábbi verziójában erősebb szerepe volt, Csont konkrétan átváltozott lemurrá. Tehát egy kafkai átváltozás-történet felé indultam el, hősöm a fizikai és lelki nyomás alatt animalizálódik. Ennek az ötletnek vannak nyomai a végső verzióban is, de menet közben a történet kezdett realisztikussá válni, az ilyen mágikus-mesés mozzanatokat többnyire ledobta magáról. Az viszont fontos, hogy hősünk a zárt és fenyegető közegben elveszíti magát, és megkattan. Mintha körötte mindenki ugyanolyanná válna, vagyis a személyiségek nemcsak kihunynak, de megsokszorozódnak. Identitás nélkül mindenkivé, mindenné változol. Ezt a lélektani állapotot próbáltam illusztrálni azzal, hogy Csont különböző lényeket érzékel maga körül, akikkel azonosítja magát. Mikor leszerel, ezek a lények eltűnnek, és ő visszakapja e világi önmagát.

- Csontnak ugyanakkor van még egy nagyon érdekes sajátossága: szavakat gyűjt. Minden szörnyűsége ellenére a katonaság számára egy sikeres nyelvészeti élmény is. Füzetbe ír minden izgalmas kifejezést.

- Azt szerettem volna, ha van egy mániája, hobbija, valami, ami kényszeresen foglalkoztatja, és a szógyűjtés erre megfelelőnek tűnt. Míg a lemur és az öregember figuráját néhányan problematikusnak látják, ez a motívum az eddigi visszajelzések alapján tetszett az olvasóknak. Talán mert közelebb hozza a karaktert. Olyan véleményt is hallottam, hogy erre kellett volna felfűzni az egész történetet. Hogy a főhős a nyelven, a szavakon keresztül próbálja megvívni a szabadságharcát. Hiába alázzák meg, a nyelv segítségével mintegy eltartja magától ezeket a tapasztalatokat. Nem szidalmakat és ütlegeket, hanem szavakat és fogalmakat érzékel, egyfajta lingvisztikai páncél védi. A világ, legyen bármilyen, nem tényekből, hanem jelekből áll. De ha erre a motívumra erősebben építek, az a didaktikus tézis jelenhetett volna meg, hogy a szellem és a kultúra menekülést jelentett a diktatúra elől. Ez a közhelyet szerettem volna elkerülni.

- Az ÉS-kvartettnek a könyvről szóló beszélgetésén [2010/22., jún. 4.] idézett Szilasi László egy mondatot a 171. oldalról: „Nincsenek bűnösök, nem kell senkinek megbocsátani". Ő erről azt mondta akkor, hogy ezzel talán nem ért egyet, de hát ezt a főhős mondja.

- Igen, a főhősöm mondja, és én ezt egyfajta ténymegállapításként értem: a bűnösöket nem lehet felelősségre vonni, és így megbocsátani sincs kinek. Ez inkább tűnik keserű kijelentésnek, mint hogy a bűnösöket akarná mentegetni. Az is eszembe jut, hogy az emberek túlnyomó többsége a hatvanas-hetvenes években, hogy is mondjam, nem fejtett ki túl nagy ellenállást a rendszerrel szemben. Ha úgy vesszük, majd mindenki kollaborált. Ez a könyv szerintem nem moralizáló és nem az akkori politikai rendszert elemző könyv, hanem regény, melyben néhány figuráról mesélek történeteket. Az olvasók maguk vonhatnak le következtetéseket. Próbáltam a néphadsereg világát úgy ábrázolni, ami kicsit más, mint a férfiak ismert és vicces katonatörténetei. A kritika, ha van a könyvben, ezen az ábrázoláson keresztül fogalmazódik meg.

- Számomra ez kielégítő válasz. Hogyan tekintesz a rólad szóló kritikákra, elemzésekre? A Nincs alvás! című köteted kapcsán robbant ki annak idején a nagy kritika-vita. Később e vita egyik szélső pólusán elhelyezkedő Bónus Tibor írt rólad kismonográfiát [Kalligram, 2002], ehhez mit szóltál?

- Ha írnak rólam, és olyan kapacitással, mint például ez a monográfia, akkor ennek csak örülni tudok. Minden kritikából, elemzésből, véleményből próbálok tanulni, próbálom kihámozni, mi lehet hasznos, mi segíthet a további írásaimban.

- Ha a pályádat nézem, először rövidtörténeteket írtál, ezekből állt össze első nagyobb műved, a Plasztik című szöveg, aztán sok apró írás után belevágtál a lemur-féle kisregény-sorozatba. A Mintha élnél esetében még erősen érződött, hogy tulajdonképpen rövidtörténetek összevarrása. Közben drámákat kezdtél írni. Az Arc és hátraarc a leginkább egységes, a szerkezet és a narráció tekintetében a legkidolgozottabb műved. Most meg azt mondod, a tervezett új könyv novellafüzér lenne, visszalépés a regénytől. Visszabontod a nagyformát?

- Nem akarok ugyanolyan könyvet írni. Szeretem magam meglepni. Ezek az elbeszélések nem a rövidtörténeteket fogják ismételni, hosszabb szövegek lennének. Az a világszerűség és történetelvűség, ami az Arc és hátraarcra jellemző, vagyis hogy a nyelv transzparens módon működik, továbbra is jelen lehet. Ugyanaz a főhős, visszatérő mellékfigurák, de persze az egész még alakulóban van.

- Mikor indultál, az akkori fiatalok kultusz-szerzője voltál. Volt egy közeg, egy szubkultúra, ahol nagy sikered volt. Betörtél a nagy irodalomba, talán igazából 1992 után, 36 éves korodban. Ma meg arról beszélnek, hogy a szerző megkomolyodott, megérett, megöregedett [?], klasszicizálódott, benőtt a feje lágya. Szerinted?

- Biztos így van, a közértben az eladólányok áttértek a sziáról a tetszikezésre, a jó napot kimaradt. Az írásban is lehet egy ilyenfajta változásról beszélni, bár a metaXa mintha nem illene ebbe a koncepcióba. Kétségtelen, hogy a Nincs alvás! szövegeihez képest az utóbbi 10-15 évben mintha figyelmesebb lennék az olvasókkal. A színdarabjaimról viszont olyanokat szoktak mondani, hogy egyre maiabbak, vadabbak, fiatalosabbak, nyelvileg és tematikusan is. Mivel sok fiatal van körülöttem, valamennyire ismerem ezt a világot. Az új életformák és persze az új irodalom is érdekel. Valamiért ez az ismeret vagy életanyag inkább a színdarabokba tört be. Elsősorban a Plazmára gondolok és az Ovibraderre, ez utóbbinak a bemutatója november 3-án lesz a Thália Színházban, Bagó Bertalan rendezi. A Szépet fogtok álmodni is hasonló kísérlet, a Nemzeti Színház Tízparancsolattal kapcsolatos pályázatára készült. Ha próbálom az elmúlt éveket kívülről nézni, akkor mintha itt vezetném le a gőzt. Az Arc és hátraarc a darabokhoz képest tényleg klasszikusabb próbálkozás, bár azért van benne narrációváltás, a hős triplikálódik satöbbi, szóval nem teljesen normális könyv, de mégis. A színházban viszont jó lehetőségeket érzek, hogy kiéljem a kísérletező hajlamomat.

- Mostanában jobb viszonyban vagy a színházzal. Mikor legutóbb beszélgettünk [Kész a süti, aki éhes, egye meg, ÉS, 2000/37., szept. 15.], rosszakat mondtál ezzel kapcsolatban. Pedig már akkor sok darabodon túl voltál [kötetben: Bálnák tánca, 1994, Az olyanok, mint te, 2000].

- Azóta sokat tanultam a színházról, a darabírásról, és mintha a színházak hozzáállása is változott volna. Nagyobb az érdeklődés a kortárs szerzők iránt. Ez nagyon jó fejlemény. Én pedig íróként ma már a leendő előadást fontosabbnak tartom a papírra írt szövegnél. Ódzkodom a szellemes dialógusoktól, az ornamentikától, bármilyen világnézeti vagy színházelméleti ideológiától. Olyan helyzeteket és dialógusokat próbálok írni, amelyekben a színészek nem a szónoki, hanem a mélyebb, a játszó tehetségüket élhetik ki. Régen ez egyáltalán nem érdekelt. Önkifejezésre használtam a színházat. Nagy hiba. Ma leginkább az olyan színház és az olyan színházi szöveg érdekel, ami egyszerű, dinamikus, aktuális, játékos, feszült dialógusokból és helyzetekből épül fel. A játékosságon nem vicceset értek, hanem érdekeset, olyat, ami játéklehetőséget ad a színésznek. A színház közösségi műfaj, az író ajánlatot tesz egy lehetséges majdani közös munkára, megadja a kezdőlökést. De már ebben a korai szövegkönyvben jó, ha benne van a többiek majdani kreatív, alkotó munkájának a helye. Inspiráló hiányok, kérdések és megoldatlanságok. Azért is érdekel a színház, mert mintha sokkal magától értetődőbben tudna a máról, az éppen most történőről, az aktuálisról beszélni. A Plazmát három éve a KoMa társulat mutatta be, velük készülünk most egy új produkció létrehozására, ami valószínűleg az elmúlt évek magyar társadalmi változásaira koncentrálna. Nem kezdenék erről prózát írni, vagy ha igen, tudnám, hogy publicisztikát írok. A színház viszont mintha képes lenne erről beszélni, anélkül, hogy bulvár lenne, és ez engem most nagyon érdekel.

- Mintha ma az írók jobban megértenék, mi is kell a színháznak.

- És a színházak is nyitottabbak, de ez mindenképp kétoldalú viszony és folyamat. Azt hiszem, régen öncélú darabokat írtam, lehet, hogy ezt a tanulópénzt nekem meg kellett fizetni. Szerencsére néhány dramaturg és kritikus segített, hogy elmozduljak. Próbálok sok darabot olvasni, elemezni, sokat járok színházba, elméleti irodalmat olvasok magyarul, angolul, ahogy hozzáférek. Ha valaki fejlődni akar, fontos lehet társulatokkal közelebbi kapcsolatba kerülni, és ha van rá lehetőség, végigkövetni próbafolyamatokat. Itt lehet a legjobban megérteni, hogy mi a szövegkönyv szerepe egy előadás létrehozásában.

- Milyennek látod a mai magyar írók jelenlétét a színházban? Tolnaitól Parti Nagyig, Spirótól Forgáchig, Mártontól Viskyig, Háytól Bartisig, Téreytől Darvasiig, Esterházytól Grecsóig sok nevet említhetnénk.

- Ez a jelenlét, úgy tűnik, egyre erősebb. Szinte a legfontosabb, legalábbis számomra, hogy ismerjem a kortárs színházi és drámaírói palettát. Tőlük tanultam a legtöbbet. A színházakra is termékenyítőleg hathat a próza vagy akár a költészet felől érkezők jelenléte. A szerzők pedig a színházban szerzett tapasztalataikat nyilván hasznosíthatják egyéb műveikben. Ez a barátkozás a színház és az írók közt nem zökkenőmentes, nem is lesz az soha, de épp ez a birkózás viheti előbbre a dolgokat.

Láng Zsolt: A beszélő író - Mario Vargas Llosa Nobel-díja

2010-10-20T07:41:00.000-07:00

LIV. évfolyam 41. szám, 2010. október 15.
Mario Vargas Llosa Nobel-díja, 2010
Élet és Irodalom

Államférfi, lovagi cím birtokosa, dúsgazdag nagypolgári család sarja, egyetemi professzor, világpolgár - máshol helyezkedik ő el a Nobel-díjasok között, mint mondjuk Kertész, Grass, pláne Jelinek vagy a tavalyi díjazott, Herta Müller. A könyvei is különálló polcokon keresendők az üzletekben. Ő a világ egyik legolvasottabb írója, regényei karácsonyi csemegék, könnyed, szórakoztató, elgondolkodtató, olykor pikánsan merész könyvek: olvasómarasztaló történetek, főképp a korai művekben igen komoly társadalmi érzékenységgel megírva.

Ha latin-amerikai írót díjaznak, tulajdonképpen soha nem az a kérdés, megérdemelte-e; az egyetlen valódi kérdés ilyenkor: miért nem kapott Nobel-díjat Borges? De hát post mortem Nobel nincsen... Amúgy pedig akár minden évben kaphatná latin-amerikai az egymillió euróval járó plakettet. (Szerintem nem lesz újabb húsz év torlódás; húsz éve Octavio Pazt díjazták, talán ezért nem jelölték most Fuentest, aki szintén mexikói. A gyanúm szerint a következő díjazott kubai lesz. A diktatúra levegőjében, valószínűleg mint a gomba, bővebben tenyész a nemes irodalom, van erről némi tapasztalatunk nekünk is ezen a vidéken. Persze Kubában ezen felül még három ösztönző elem adott: a rum, a szivar és a páradús meleg.)

Vargas Llosa szerethető díjazott, sőt, becézgethető, körülrajongható, már a nevének ly-je is megejtő. Poszteritása poszterezhető. Sármos, elegáns férfi, hét nyelven beszél, kiváló parfümjét jólesően szippantják be a hallgatói Berlintől Bogotáig, könyvei pedig remekművek. És miközben ez a vérbeli gentleman Madrid, Párizs, London, New York, Firenze előkelő negyedeiben él, avagy sokcsillagos szállodákban lakik, megmaradt örök rebellisnek. Politikai és írói lázadása mindenkor hiteles, nem vesztett nyomatékából a szerep üresjárataiban sem. Következetes, kemény, okos, érzelmektől átfűtött, győzedelmes lázadó: az ilyennel szívesen azonosulnak a néptömegek. Még olyankor is triumfált, amikor vereséget szenvedett. Mint például a perui elnökválasztáson, ahol bár esélyesként indult, a japán származású Fudzsimori megelőzte. De hát később beigazolódott, hogy Fudzsimori csaló volt, és az utólagos győzelem minden győzelemnél erősebb, visszamenőleg is a dicsőség ragyogásával vonja be a küzdőt. Vargas Llosa lázadó: stabil világnézettel és rendezett anyagiakkal. Voltaképpen a botrányai is lázadásának hitelességét fényezik. Minden megváltás botrányos. Beleszeret nagynénjébe, elveszi feleségül. Az is botrány, amikor elválnak. És mint aki azt szeretné, ha életét az írás mellé pakolhatná a könyvüzlet polcaira, új botrány következik: ezúttal az unokatesóját veszi feleségül. Lovag ő, ámde nem a búsképű fajtából, hanem olyan, akinek hús vér Dulcineája van, és aki nem szélmalmokat, hanem valódi hatalommal bíró óriásokat győz le.

Már első könyvével felbosszantja a tábornokokat, A város és a kutyák után pedig jönnek a hasonlóan kemény, leleplező művek, A Zöld Palota, a bordélyról, ahova indián lányokat kényszerítenek, többféle segédlettel, majd a Négy óra a Catedralban, a diktatúra romlottságáról, szadizmusáról, kegyetlenkedéseiről.

Amíg García Márquez Száz év magánya a maga burjánzó történetével túlnövi kereteit, addig Vargas Llosa regényei zártabb szerkezetűek, fegyelmezettebbek, riportszerűbbek, a konkrét eseményekhez jobban kötődnek. A Ki ölte meg Palomino Molerót? című kisregénye egy újsághírekben szereplő gyilkosság története, miközben a kritikusai által írói jellegzetességnek tartott társadalomrajz is benne van. Regényei nem annyira deskriptívek, mint mondjuk Carpentier-éi, nem annyira melankolikusak, mint Fuenteséi, nincs bennük túl sok a cortázari rafinériából és emelkedettségből, az ő írói truvája is más jellegű, ugyanakkor a nyelv fontos eleme ennek a művészetnek, és az igazán sikeres fordításokban jól szemre vehető, mekkora az ereje. (Például A beszélő című regényben az indiánok spanyolja és az indiánok világa szinte érzelgős megszállottsággal igyekszik egymáshoz illeszkedni. Ebben a témában a spanyol nyelv ismerőit felettébb érdemes volna kifaggatni.)

Nem tudom, Vargas Llosa milyen hosszan hord ki egy-egy művet. Tudható, hogy hosszú éveket eltölt az adatolással, kutat, körbejár, felbérel újságírókat, könyvtárosokat, fotósokat, évekig tart az előkészület, miközben igen hatékony könyvtermelő. De míg az egyiken dolgozik, a másikhoz éppen gyűjt. Nem csupán az olyanokhoz, mint az izraeli-palesztin konfliktust feldolgozó könyvéhez vagy a hamarosan megjelenő, már beharangozott új regényéhez, egy diplomata és egy író barátságának dokumentumához.

Valószínűleg önmagát is folyamatosan megfigyeli és jegyzeteli. Kiadja, kiárulja. Ki merné megírni ennyire nyíltan a felesége történetét? (És amihez ex-nejének hozzá kellett tennie a maga változatát, az Így éltem Mario Vargas Llosával című ikerkönyvet.)

Vargas Llosa könyveiben a szexualitás tobzódó, mégsem pornográfia. Mindig nagyon erős, látványos atmoszférát teremt, tapintható a forróság, a pára, érezhető a szobák illata. Drámai erősséggel lépnek elénk a szereplők is. Bravúrosak a jellemábrázolásai. Amikor a rendőr csupán annyit mond beosztottjának, hogy „Látod, látod, pöcsös" - rácsodálkozunk, mennyi, de mennyi szeretet elfér ebben a mondatban.

Az indoklás szerint a díj „a hatalomszerkezetek feltérképezéséért és az egyéni ellenállás, fellépés és kudarc erőteljes ábrázolásáért" járt Vargas Llosának. Mégsem írhatják oda, hogy a szexualitás új csapásainak feltárásáért, az erotikus fantázia működésének lédús leírásáért. Pedig komolyan feltérképezte azt a régiót is. A mindenkori kamaszok folyamatosan olvassák az ő megvilágosító sorait. Ugyanakkor valóban ismeri a diktatúrákat, mint a tenyerét. Hogyan és miként működtethetők? Hogyan és miként és kik tartják fent őket? (Ezeket a kérdéseket sokan felteszik ezen a vidéken is, és tulajdonképpen érthetetlen, miért hiányolják a válaszokat. Hiszen a magyar irodalomban is van jó pár regény, amelyben megtalálhatjuk a diktatúrák természetrajzát. Az egyik magyar író egyébként Nobel-díjat is kapott érte... De szinte valamennyi kortárs említhető, Nádas Pétertől Grecsó Krisztiánig.)

Vargas Llosa ismerte a diktátorokat, Castrót is dicsőítette egy darabig. De persze tudja, hogy nem a diktátorokon múlik. Amikor a forradalom után Romániában járt, hazatérésekor egy spanyol újság kolumnistájaként riportot írt az útról, és tett egy botrányosnak titulált (legalábbis bizonyos körökben), Iliescu elnökre vonatkozó kijelentést, tudniillik, hogy a diktátort, Ceaușescut megeszik a kukacok, ám a diktatúra nyomainak és továbbéltetőinek eltakarítására hosszabb időre lesz szükség.

Az egyik legfelkavaróbb regénye (A beszélő) olvasni nem tudó indiánok között játszódik. Közéjük vonul el a világ elől az elbeszélő barátja, ott lesz belőle amolyan varázslóféle, „beszélő ember", aki lényegében a törzs „emlékezete", ő adja tovább a tudást, amit ő is örökségül kapott, és amit kortársai tapasztalatával gyarapított. Az elbeszélő Firenzében idézi fel emlékeit barátjáról, és ez a kulturális szimultaneitás is jellemző Vargas Llosa könyveire. A kultúrák interferenciája ráerősít a történetekre, simogató párhuzamokkal és feszült ellentmondásokkal. Perunak szüksége van az európai demokráciára, nem vitás. És fordítva? Az őserdő indiánjai is tudnak valamit, amire az európaiaknak szükségük van. A regény kezdetén az elbeszélő egy firenzei fotókiállításon találkozik a „beszélő ember" fényképével. De nem is ő, a felismert régi barát ragadja meg igazán... Elbűvöli az a figyelem, ahogy a törzs tagjai körülülik őt, és egyenes, merev felsőtesttel hallgatják, átszellemült, szinte világító arccal. Valószínűleg nem volna Vargas Llosa ellenére, ha azt mondanám, hogy könyvei odaültetik maguk köré az olvasóikat, és megmerítkeznek velük valami örökben, amitől az olvasók arca és tekintete átszellemül, akárcsak a beszélő embert hallgató indiánoké.

***

Közelebb a tűzhöz
Az új irodalmi Nobel-díjas, Mario Vargas Llosa
mno, 2010. október 16., Fázsy Anikó

Végre egy irodalmi Nobel-díj, amely nem ér fel arculcsapással, nem hat provokációnak! Megátalkodott regényolvasók, akik eddig sem hitték el a posztmodern irodalomkritikusoknak vagy a nagy ívű fikciók megkonstruálására képtelen tollforgatóknak, hogy haldoklik a regény, megnyugodhatnak: Mario Vargas Llosa személyében a műfaj mestere kapott kitüntetést. Meghalt a regény? Éljen a regény!

Mario Vargas Llosa elismerése váratott magára. A Nobel-díj-bizottság már sok meglepetést okozott fennállása óta. A díj alapító okiratában ugyan az szerepel, hogy a „díjak odaítélésénél csak nyomtatásban megjelent művek vehetők figyelembe”, 1997-ben mégsem a várományosnak hitt költő, az olasz Mario Luzi, hanem a magát komédiásnak nevező színész és rendező, Dario Fo kapta meg a kitüntetést. Egy csepűrágó Carducci, Pirandello, Salvatore Quasimodo, Eugenio Montale után? – kérdezték az olasz lapok. A díjazásban vitathatatlanul közrejátszottak a kánonnak tartott posztmodern irodalmi elméletek, erőszakos divatok, amelyek elavultnak tekintik az irodalom hagyományos, írott formáját. Ám nem árt tudni, hogy Dario Fo harcos kommunista volt és maradt, aki a hetvenes években maoista felhangokkal, revizionizmussal vádolta meg az Olasz Kommunista Pártot.

Nem mindig esik egybe a bizottság megítélése és az irodalmi közvélekedés. Ki emlékszik ma már a díjazott Sully Prudhomme-ra, Echegaray-re, Heidenstamra? Ki tudja, ki volt Pontoppidan, Gjellerup, miközben Marcel Proust, Ungaretti, Orwell soha nem kapta meg az elismerést?

A díjat olyan eredményekért kell odaítélni, amelyeket „az elmúlt év folyamán értek el az adott területen”. Kertész Imre bizonyára maga is meglepődött, amikor 2002-ben egy negyedszázaddal azelőtt írt regényéért részesült a kitüntetésben, a magyar könyvesboltokban meg pillanatok alatt elkapkodták a Makra ismert szerzőjének, Kertész Ákosnak a könyveit. Akkor és azóta is sokan feltették a kérdést: vajon milyen kritériumok alapján dönt a bizottság, ha a magyarságot mélyen kifejező Ady Endre, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Németh László, Illyés Gyula vagy olyan írók, mint Kosztolányi, Babits, Weöres Sándor nem voltak méltók a díjra a bizottság szerint? S nem vigasz, hogy Tolsztoj, Virginia Woolf vagy Rainer Maria Rilke sem lett Nobel-díjas.

A svéd szövegben szerepel, hogy a jelöltet „a szemléletmód és az életfelfogás nemessége alapján is” kell értékelni. 2004-ben a meglepetés erejével hatott, hogy ha már, először, osztrák volt a díjazott, nem az élő klasszikusnak számító Peter Handke kapta, hanem a volt kommunista, feminista Elfriede Jelinek, aki gyűlölködő, hazáját gyalázó, hisztérikus írásokkal hívta fel magára a figyelmet.

Megvádolták már a bizottságot, hogy nem feltétlenül mindig az irodalmi teljesítmény az elsődleges szempontja, olykor politikai kritériumok alapján dönt. 2007-ben a 87 éves Doris Lessing lett a kiválasztott, ő is régi kommunista, lapos prózájában a kizsákmányoló gyarmati rendszert kárhoztatja. A díjkiosztók sokszor mintha a diktatúrában átélt szenvedésekért kárpótolnának. Gao Xingjian (Kao Hszing-csien) írásait hazájában betiltották, évekig dolgozott a mezőgazdaságban, sok más kínai értelmiségihez hasonlóan börtön fenyegette. 1987-ben Franciaországba emigrált. Itt fejezte be Lélekhegy című regényét. 2000-ben kapott Nobel-díjat.

Herta Müller tavalyi Nobel-díjas 1987 májusáig, amíg Nyugat-Berlinbe nem menekült, a Bánát egyik sváb falujában, majd Temesváron élt. Első regénye, az 1986-ban németül, 1987-ben franciául megjelent Az ember nagy fácán a földön a Romániában eltűnőben lévő német kisebbségről szól, egy falu története, költészete, mitológiája. „Az én falumban soha nem ejtettek szót a náci múltról. Akkor szűntem meg azonosságot vállalni a német közösséggel, amikor rájöttem, hogy titkolnak valamit…

Módszeresen olvasni kezdtem és rádöbbentem, hogy a romániai németek körében azért volt olyan nagy sikerük a náci eszméknek, mert azt fejezték ki, amit a lelkük mélyén gondoltak.” Amikor az írónő hazalátogatott az anyjához, a falubeliek leköpték (Le Monde).

Igazságszolgáltatásnak tekinthető Paszternak, Szolzsenyicin vagy a nigériai Soyinka kitüntetése. 1957-ben Albert Camus-t jutalmazták, akit a francia baloldal karanténba zárt, s akiről ma már tudjuk, hogy az elmúlt évszázad élő lelkiismerete volt. Díjának híre hallatán Sartre fanyalogva csak ennyit mondott: „Végül is nem lopta!”

Az arab irodalom ismerői sokszor feltették a kérdést: vajon miért nem kapott még Nobel-díjat arab író? Mi lehet az oka, hogy a nyugati világ nehezen fogadja be az övétől eltérő életérzéseket és tapasztalatokat, gondolkozásformákat? 1988-ban végre megtört a jég, az egyiptomi – hazájában klasszikusnak számító – Nagíb Mahfúz nyerte el a kitüntetést, akinek szerepe az arab irodalomban ugyanaz, mint Flaubert-é a franciában: a korábbi tanító jellegű arab próza kereteit szétfeszítve megteremtette a modern arab prózát.

Az 1994-ben nyertes kiváló japán író, Oé Kenzaburo díja fájdalmasan emlékeztetett rá, hogy Misima Jukio nem kapta meg a kitüntetést.

A Svéd Akadémia indoklása 2010-ben, anakronisztikus módon, a zsdanovi esztétikát idézi: Mario Vargas Llosa „a hatalmi berendezkedések feltérképezéséért”, „az egyén lázadását bemutató látásmódjáért” érdemelte ki az elismerést.

A 74 éves perui író élete maga is olyan, mint egy regény: mielőtt megszületett volna, 1936-ban szülei elváltak, édesanyjával Bolíviába költözött. A szülők 1946-ban Limában újból összeházasodtak. Élete legfontosabb eseményének az író azt tartja, hogy megtanult olvasni. „Hamar ráéreztem, hogy tanulni mágikus tevékenység, a könyvek jóvoltából csodás világokban kalandozom, barangolhatok térben és időben is távoli helyeken, átélhetek soha nem tapasztalt helyzeteket.” Falta Verne Gyulát, Victor Hugót. Az elkényeztetett fiút apja katonai iskolába íratta be. Itteni élményeiből született meg első, híressé vált regénye, A város és a kutyák, amelynek ezer példányát a katonai akadémia udvarán nyilvánosan elégették. Miután A párbaj című elbeszélésével megnyerte a Revue Française pályázatát, Párizsba költözött.

Vargas Llosa nem titkolja, hogy diákkorában szenvedélyesen vonzódott Sartre-hoz, hitte, hogy „a szavak tettek”, az író felelős a korért és a társadalomért, amelyben él. Hamar kiábrándult: 1964-ben egy interjúban Sartre kifejtette, az irodalom luxus egy éhező világban. Előbbre való a forradalom. De Vargas Llosának nem volt kedve forradalmat csinálni, ő csak írni akart. Az irodalmat a politika fölé helyezte, akárcsak a szellem, a tudás, a fantázia világát választó Borges, akinek történeteit „hipnotikus izgalomban” olvasta. Az intellektuális, elvont gondolkozású dél-amerikai író tökéletlennek tartotta a regényt, hosszadalmas és kimerítő pazarlásnak azt a szokást, „hogy hosszú, olykor ötszáz oldalnál is hosszabb könyveket írnak olyan gondolatokról, amelyeket néhány percben kimerítően ki lehet fejteni”, ám Vargas Llosa szerencsére nem osztotta bálványa véleményét. A regény nem tételek kifejtése, hanem történetek elbeszélése.

Vargas Llosa nagyszerű mesemondó. Ám Balzac teljességre törő ábrázolásával szemben tudatosan Flaubert, a modern regény megteremtőjének aprólékosságát követi. Az örök orgia címmel írt a Bovarynéról, majd megírta a saját Érzelmek iskolájá-t: a részben önéletrajzi ihletésű Júlia néni és a tollnokot (1977). Akárcsak európai elődei, Goethe, Balzac, Stendhal, Vargas Llosa is útjára indít egy fiatalembert, akinek a korba és a társadalomba beágyazott sorsa az ott és akkor megvalósítható élet pontos koordináták szerint rögzíthető változata. Varguitas az ötvenes évek Limájában az ifjúság nagy eszméivel keresi a helyét: igaz szerelemről álmodozik, ám a valóság felkínálta lehetőségek nyomásának nem tud ellenállni, beáll a világ láncolatába: ez a dél-amerikai Frédéric Moreau aprópénzre váltja eszményeit, idős nénikéjével kezd (kudarcra ítélt) szerelmi viszonyt. Az ő történetével párhuzamos a zseniális Pedro Camacho, Vargas Llosa hajdani újságírótársának a regénybe beemelt pályája, aki írói becsvágyát feladva giccses szappanoperák ünnepelt szerzője lesz. Varguitas élete, házassága és válása a Camacho írta rádiónovellák stílusában, velük összekeveredve jelenik meg, a két történet egymásba fonódik, elválaszthatatlan. Az európai fejlődésregényben az ember, noha személyisége megvalósulása útján nem éri el a megálmodott beteljesülést, és elveszti illúzióit, hiszen a valóság útját állja az álmoknak, eljut valamiféle megbékélésig, elfogadja a felkínált jelent, amely lemondás a jövőről. Az élet, így vagy úgy, tovább folyik, még ha nélküle is, s ez adja meg az európai klasszikus regények egyensúlyát. Ebben a limai történetben viszont, bár övék lesz pénz, szerelem, siker, a hősök elvesztik önmagukat, s ők maguk is eltűnnek: az egyik az őrültségben, a másik a fikcióban, hiszen amit valóságnak hiszünk, a képzelet terméke, fantazmagória.

Később írt regényeiben is ugyanez a tükörjáték figyelhető meg, valóság és képzelet összemosódása. A Háború a világ végén (1983) valóságos eseményből indul ki: Észak-Brazíliában felkelés tört ki a császárság bukása után. Próféta vagy álszent a vezetője? Ebben az epikus freskóban, amely az ember utópisztikus törekvéseit ábrázolja, az idealizmus, legyen bár vallási, tudományos vagy politikai, alulmarad a kaotikus valósággal szemben. Ígéretek, szavak, ideológiák tűzijátékában a sors a tét – a szó elszáll, az ideológiák szertefoszlanak, marad a nyomorúság, a napfény perzselte pampák és a szemét. A történelem paradoxonai érdeklik az írót a Mayta történetében is: a regény hőse, egy perui trockista forradalmár 1958-ban egy tizenkét óráig tartó felkelés vezére volt. Az író felkeresi a hajdani szemtanúkat, az ő elbeszéléseikből bontakozik ki a történet, amely mégsem dokumentum. A megöregedett hajdani forradalmár fagylaltot árul, az író hiába faggatja, hiába próbálja megragadni, mi történt valójában: a valóság nem hagyja, hogy hálót dobjanak rá, megfoghatatlan, hátrál, eltűnik, mint az ortegai erdő: mindig odább van. Mi történt valójában? A detektívregényeket idéző Ki ölte meg Palomino Molerót? (1989) Silva hadnagya így fogalmazza meg a valóság viszonylagosságát: „Amit színtiszta igazságnak hiszel, arról is kiderül, ha sokat forgatod, és közelebbről megnézed, hogy csak féligazság, vagy egyáltalán nem is igazság.”

A Bovaryné rajongóját nem hagyja nyugton valóság és fikció viszonya. Ezért érdekli a másik íróóriás, Victor Hugo, aki prózájával a lehetetlent kísértette. Az Utazás a fikció birodalmába az irodalom mibenlétét kutatja a latin-amerikai kortárs próza elődjének tartott Juan Carlos Onetti ürügyén. Felidézi az idők hajnalát, amikor az éjszakát széthasította a tűz fénye: valaki mesélni kezdett, s megnyílt egy másik valóság. Onetti képzeletbeli városában, Santa Mariában fantasztikus dolgok történnek. A valóság és a képzelet meghatározhatatlan mezsgyéjén játszódó történetek elbűvölték Vargas Llosát, maga is vallja, hogy „a realista regény határai csupán a valóság határai, amely azonban határtalan, mivel a valósághoz a tényeken kívül az álmok és az emberi mítoszok is hozzátartoznak…”

A beszélő című regényben Llosa a kifinomult Firenzében emlékezik vissza fiatalkori barátjára, aki A Zöld Palotából jól ismert Felső-Marano folyón hajózott végig, hogy eljusson az ősi indián törzshöz, a machiguengákhoz, ahol a törzs mesemondója a hagyományok és a közösség folytonosságát őrzi, és hogy ő is őrző legyen. A regény képzeletbeli nyomozás az irodalom hajnaláról, hiszen a történetmondók meséivel jelent meg az írás kialakulása előtt az, amit ma irodalomnak hívunk.

Vargas Llosa is „beszélőnek” tartja magát. Budapesti látogatásakor, 2007-ben elmondta, hogy a média, az elektronika ugyan sokak szerint meg fogja ölni a szépprózát, de ez nem sikerülhet. A való élet körülzár minket, szakadék tátong aközött, amik vagyunk és amik lenni szeretnénk, de az ember szívében kiölhetetlen a vágy a lehetetlen után: az állapotunk és a képzeletünk közötti szakadékot temeti be a regény, átlépés a lehetségesből a lehetetlenbe. A média az egyén befolyásolására törekszik, könnyen a politika ellenőrzése alá vonható, de éppen az irodalom vértezheti fel az embereket a manipuláció ellen.
Húzzuk hát karosszékünket közelebb a tűzhöz! Vegyük kezünkbe Vargas Llosa valamelyik regényét, feledkezzünk el azokról, akik a regény halálát jósolgatják, hallgassuk a „beszélőt”, lépjünk át a történetbe, mint más tüzek mellett oly sok ember évezredeken át, a képekből és szavakból alkotott, teremtett életbe, abba az igéző másik világba, amelyet csakis nagy írók tudnak körénk varázsolni.

Töttős Gábor: Egy Garay-vers és hatása - Aki először emlékezett az aradi tizenháromra

2010-10-13T01:21:00.000-07:00

LIV. évfolyam 40. szám, 2010. október 8.
Élet és Irodalom

Az 1812-ben Szekszárdon született, már 27 évesen munkásságáért akadémikus Garay János nevét leginkább Az obsitos főhőse, Háry János tartotta fenn. Kevesen gondolnák, hogy Kont és Magyar hölgy című versével kora legnépszerűbb alkotói közé tartozott. A forradalmi kormányzat őt bízta meg az egyetem magyar tanszékének vezetésével is, de az idők viharában ez csak álom marad: a költő betegen nyomorog családjával.

Nem csekély emberi és írói bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor - éppen egy évvel az aradi 13 halála után - 1850. október 6-án a Röpívek első számában közzétette Honvéd halála című költeményét. Szilágyi Sándor, a lap szerkesztője ezt fűzte hozzá: „Garaynk, a magyar nők kedvenc dalnoka, két év óta beteg, szenvedő... Oly nehezen nélkülöztük édes dalait, s mennydörgő szózatát a régi századok véres napjaiból. Isten meghallgatá imánkat. Visszaadá őt nemzetének, mely úgy érezé hiányát... Az első dalt, mit ajkai felgyógyulása után elzengének, szerencsések vagyunk lapjaink számára elnyerhetni. Isten tartsa meg őt, honának és nemzetének büszkeségét!"

A közismert történelmi előzményeken kívül a költő figyelmét egy különös, megható gesztus irányíthatta Aradra. Súlyos betegségéről és ínségéről hírt adtak az újságok, többen verset intéztek hozzá, s az aradi várban raboskodó honvédek a napi élelmezésükre kapott 8 krajcárnyi ellátmányukból Garay megsegítésére gyűjtést rendeztek Gyallay Gusztáv alezredes vezetésével. Az ő 1849. december 28-án kelt levele tudatta a költővel: „...noha csak gyenge segedelemmel segíthetek Ön állapota könnyebbítésére, mindazonáltal az összegyűjteni sikerült 61 frt 2 krt ezüstpénzben egy innen szabadult fogolytársam által ezennel sietve megküldöm, legyen ez legalább záloga Ön iránti tiszteletünknek és törekvésünknek, helyzete könnyebbítésére".

Sokan a vers létezéséről sem tudnak, bölcs irodalomkönyveink megkímélik tőle a nyiladozó értelmű ifjúságot, mondván, nem más, mint a vadromantika terméke, egyéb jelentősége nincs. S látszólag a bősz bírálóknak igazuk is van, hiszen a történet dióhéjban annyi, hogy a csata után honvédeket temető sírásók fölfedezik a vers több sebből vérző, de életben maradt főhősét. Megnyugtatják, hogy bár vereséget szenvedtek, de őt megmentik ápolásukkal. A honvéd a hír hallatára letépi kötéseit, meg akar halni, mert élete értelme veszett el, meg is hal, és eltemetik.

Öt emberöltővel az események után valóban romantikus túlzásnak látszik a történet, de hiteles szemtanúk beszéltek a világosi fegyverletételt követő öngyilkosságokról, s miért ne érezhetett volna erre vágyat az a honvéd, aki sebeket szerzett a csatában a szabadságért? Mindenesetre Arany János baráti levélben így fejezte ki elismerését: „Kedves jó barátom! Bocsáss meg tolakodásomnak, de nem állhatom meg, hogy olvasva szép versedet a Röpívekben, ki ne jelentsem örvendezésemet állapotod javulása iránt. (Utolsó híre Garay súlyos betegségéről szólt - T. G.) Így, barátom, így, pöngesd mesteri lantodat - nagy szükség van arra, most, ha valaha, midőn, mint Tompa írja nekem magánlevélben, »mezítlábos kamaszok hancúroznak a magyar Parnassus jól mívelt térein«". Higgyük el Aranynak, hogy a vers megírása, mívessége, megjelentetése valódi tett volt.

Azt is tudjuk, hogy Garaynak, aki csupán Kossalkó János hadbíró jóindulatából kerüli el a felelősségre vonást, Geringer Károly „akkori országfőnök" szánalomból nevezi ki az egyetemhez könyvtártisztnek, nehogy éhen haljon, s „elhagyta őt testi erejének, szeme világának, szelleme rugékonyságának jobb része": oka lett volna csöndben maradni. Ez föl sem tűnne, hiszen a magyar irodalom jelesei csüggedten, mélységesen hallgatnak. Garay emberi nagyságát mutatja, hogy fontosabbnak látta a méltó emlék állítását.

Versét hajdanán sokan ismerhették, bizonyára meg is tanulták, de a XX. századra már legkiválóbb irodalomtörténészeink is megfeledkeztek róla. A Pakson született, Pozsonyban nevelkedett Kovács Endre, aki Kelet-Közép-Európa és hazánk kapcsolatának legavatottabb kutatója, Népek országútján című kötetében, a Neruda és Petőfi című tanulmányban lefordítja prózában Jan Neruda Honvéd című költeményét, amelynek első fele gyakorlatilag Garay versének átköltése, de ezt nem veszi észre. Ez a költemény 1861-ben a svájci emigráns Čech című folyóiratban buzdította a cseh hazafiakat sorsuk megváltoztatására. (Elképzelhető, hogy a szerkesztő, Frič magyarul is ismerhette, hiszen 1849 után több évig raboskodott Komáromban és Désen - ahogy ezt Kovács megírja.)

A Prágai rejtelmek szerzője, Jan Neruda azonban a honvéd tettéből levonta a logikus következtetést, és művébe írta: „Mi még nem tudunk meghalnia hazáért, a nemzetért, az arany szabadságért..." Kovács Endre fényt derített e gondolat további sorsára is: „...messze a cseh határokon túl, a bolgár irodalomban találkozunk a vers fordításával. Első ízben a Nauka (Tudomány) című revüben 1882-ben. A nerudai mondás szinte szállóigévé lesz a bolgár irodalomban: Nij ne umeeme da mrem = Mi még nem tudunk meghalni. 1899-ben T. Nacsov választja mottóul abban a röplapjában, amelyet Kóburg Ferdinánd cár ellen írt..." (Lajos Fülöp király unokáját, Koburg-Koháry Ferdinánd herceget, a magyar honvédlovasságban szolgált hadnagyot 1887. július 7-én választották nagy többséggel bolgár cárnak.)

Ha meggondoljuk, hogy három nemzet közös gondolkodását indította el Garay János verse, már aligha nevezhetjük jelentéktelennek. Az is bizonyos, hogy az 1850-es évek magyar lírájából egyetlen mű sem ért el hasonló hatást. Ezek után talán célszerűbb lenne elhinnünk, hogy a haza, a nemzet és szabadság szent ügye a hajdani költőt s a honfiakat egyaránt hevítette, fölösleges tehát kétségbe vonnunk érzéseiket, tetteiket. Legalább ennyivel tartozunk nekik...

(A szerző főiskolai docens, helytörténész)

***

GARAY JÁNOS:

Honvéd halála

Ott volt a véres csatában,
Küzdött mint senki még,
Kilenc nehéz sebétől
Végtére elesék...

A sírásók csodálva
Bámulják tetemét,
Megvizsgálják egyenkint
Kilenc nehéz sebét.

„Ez él" kiált az egyik,
Mert fölnéz a vitéz -
S azonnal ápolyára
Hajlik mindannyi kéz.

„Légy megnyugodva -
mondják Derék vitéz valál;
Illő, hogy martalékúl
Ne kapjon a halál.

Pajtásid elhullának,
Csatátok elveszett;
De te karunk közt vissza
Kapod az életet."

„Mit! - szól az éledő hős,
S megint megdermedett -
Pajtásim elhullának?
Csatánk is elveszett?

Úgy mért nekem az élet,
Ha ők elestenek...
Ha nem hazám a győztes,
Úgy csak temessetek!"

S kilenc nehéz sebéről
Letépi kötegét -
A sírásók könyezve
Ássák el tetemét.

Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi Nobel-díjat

2010-10-08T02:31:00.000-07:00

Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi Nobel-díjat
Na, végre! – csettinthet elégedetten a magyar olvasó, hiszen Mario Vargas Llosa neve nemhogy ismert számára, hanem szinte már családtagként fekszik a polcon. Elég csak beütni a nevét a legnépszerűbb online könyvesbolt keresőjébe, az máris harminc találatot dob ki a jó állapotú antikvár könyvtől a legújabb kiadásokig. Vagyis jó ideje velünk van már.

Papp Sándor Zsigmond| NOL| 2010. október 7.

Az okok sok mindenre vezethetők vissza. Arra is, hogy az Európa kiadó az évezred elején igen tetszetős kiadásban tette ismét elérhetővé az életművet, másrészt arra is, hogy jó szemű szerkesztők annak idején a legtöbb regény-sorozatba beleillesztették a műveit az Olcsó Könyvtártól a Magvető Világkönyvtáráig. Így lassan, de biztosan életünk részévé vált. Pezsgő mesélőkedve, olvasmányos stílusa pedig azt is elérte, hogy regényei, novellái nem csupán olvasottakká váltak, hanem bekerültek a kedvenceink közé. Beszédtéma lett a pohár bor mellett.

Persze, kellett ehhez a dél-amerikai irodalom némiképp divatszerű „felfedezése” is, a mágikus-realizmus előretörése. Marquez, Borges, Cortazar nevével emlegettük együtt, még akkor is, ha épp oly sok hasonlóság, mint különbség forrasztotta, illetve választotta el az összetéveszthetetlenül egyéni hanggal rendelkező szerzőket. A nyolcvanas, kilencvenes években, amikor épp a posztmodern zavarta meg a Nagy Történetekbe vetett hitünket, úgy soroltuk őket, mint valami mantrát: nem veszett még el a hömpölygő mese létjogosultsága.

Llosa épp attól volt érdekes, hogy megvolt benne Marquez varázslatossága, Borges titokzatossága és Cortazar játékossága, jó adag pajzánság, frivolitás, mely sosem vált öncélúvá. Legjobb műveiben a társadalomábrázolás, a perui mindennapok, a feszítő, s nem elhallgatható konfliktusok adják az egyébként csak fűszerként funkcionáló írói eszközök súlyát. S mindezt olyan könnyed, természetes elegyben, hogy olvasás közben fel sem tűnt, mennyi mindenről szól, hány hangon szólít meg minket. Nem hiába írja indoklásában a Svéd Akadémia, hogy a „hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért” jár neki az egyik legrangosabb irodalmi elismerés.

Márpedig a hatalommal való „viaskodás”, titkainak, természetének kifürkészése már a ’63-ban megjelent első regényében, A város és a kutyákban felbukkan (az Ottlik-nagyregény, az Iskola a határon eleven párjaként) és folytatódik a Zöld palotán át A kecske ünnepéig, miközben a limai katonai iskola fojtó légköre országnyira nő. De ugyanilyen élményt nyújtanak a szerelem, a házasság és az írás misztériumait kutató művei is: Szeretem a mostohámat, Júlia néni és a tollnok, Don Rigoberto feljegyzései, Levelek egy ifjú regényíróhoz. S mindezt úgy, hogy egyszerre volt zsurnaliszta és elnökjelölt, joghallgató és spanyol nyelvtanár Párizsban.

Úgy is mondhatnám, hogy a szokott ideológiai és irodalompolitikai megfontolásokon túl újra az olvasás élményét díjazta a Svéd Akadémia. Hiszen a Nobel-díj kihirdetésekor csak az igazán beavatottak körében ismert Doris Lessing, az utóbb minden olvasói ellenkezést legyűrő Herta Müller, vagy az inkább jegyzett, ám könnyednek semmiképp nem nevezhető Le Clézio után egy irodalmi sikerszerző neve került elő a svéd mágusok kalapjából. (Jó érzés, hogy most egy-egy címet leszámítva nem utólag kell elkezdenünk az ismerkedést a díjazott éleművével, hanem már eleve ismerősről szólnak a hírek: Llosa műveit alig pár évnyi eltolódással, a hatvanas évek végétől olvashatjuk magyarul.)

Márpedig tudjuk jól, hogy a világsiker és az irodalmi teljesítmény csak ritkán fedi egymást. Ezért nem reménykedhet Coelho, az irodalmi giccs koronázatlan királya, és ezért biccenthet most megértően az olvasó Lettországtól Kanadáig. Llosa esetében ugyanis a népszerűség, az olvasottság és a teljesítmény ritkán tapasztalható együttállásban jelentkezik. Olyan író, aki egyszerre lehet a kényes ízlésűek, a kékharisnyák és a sznobok szerzője, viszont semmi köze a bulvárhoz, a gyorsan szerzett csillogáshoz. A járható, de nem a könnyű utat választotta.

S miközben az angol fogadóirodák leginkább az amerikai Cormac McCarthy-t, a japán Haruki Murakamit és a kenyai Ngugi wa Thiong’o-t várták befutónak (csak érdekességképpen: Nádas Péter igen előkelő helyen szerepelt a listán hét az egyhez odds-al), újra és újra felmerültek az örök esélyesek nevei (Ámosz Oz, Philip Roth vagy Joyce Carol Oates), Llosáról szép lassan mindenki megfeledkezett. Talán azért is, mert képzeletben már réges rég megítéltük neki a Nobelt.

Csak a svédek maradtak le egy ütemmel.

Magyarul megjelent kötetei:

Kölykök (1959 - Los jefes) (ford. Benyhe János, Kesztyüs Erzsébet, Nagy Mátyás, 1967)
A város és a kutyák (1963 - La ciudad y los perros) (ford. Gulyás András, 1969)
A Zöld Palota (1966 - La casa verde) (ford. Benczik Vilmos, 1974)
Négy óra a Catedralban (1969 - Conversacion en la catedral) (ford. Gulyás András, 1973)
Pantaleón és a hölgyvendégek (1973 - Pantaleón y las visitadoras) (ford. Huszágh Nándor, 1977)
Júlia néni és a tollnok (1977 - La tía Julia y el escribidor) (ford. Huszágh Nándor, 1983)
Háború a világ végén (1981 - La guerra del fin del mundo) (ford. Latorre Ágnes, 1996)
Mayta története (1984 - Historia de Mayta) (ford. Tomcsányi Zsuzsa, 1997)
Ki ölte meg Palomino Molerót (1986 - Quien mato a Palomino Molero?) (ford. Csuday Csaba, 1989)
A beszélő (1987 - El hablador) (ford. Pál Ferenc, 1993)Szeretem a mostohámat (1988 - Elogio de la madrastra) (ford. Csuday Csaba, 1990)
Halál az Andokban (1993 - Lituma en los Andes) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 1996)
Don Rigoberto feljegyzései (1997 - Los cuadernos de don Rigoberto) (ford. Szilágyi Mihály, 2007)
Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997 - Cartas a un joven novelista) (ford. Benyhe János, 1999)
A kecske ünnepe (2000 - La fiesta del chivo) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2001)
Édenkert a sarkon túl (2003 - El Paraíso En la Otra Esquina) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2003)
Izrael, Palesztina : béke vagy szent háború (ford. Benyhe János, 2007)
A rossz kislány csínytevései (2006 - Travesuras de la niña mala) (ford: Szőnyi Ferenc, 2007)
Utazás a fikció birodalmába - Juan Carlos Onetti világa (2008 - El viaje a la ficción - El mundo de Juan Carlos Onetti) (ford.: Scholz László, 2010)

Ungvárium

2010-09-27T02:26:00.000-07:00

Ungvári-reneszánsz van. Ez a cikk maga is azért születik, no meg azért, mert Ungvári Tamás a nyolcvanadik születésnapját ünnepelte szeptember 25-én. Az irodalom doyenje lett. Az élvezettel hallgatott nagy öreg, aki szemtanúként mesél irodalomról, rég volt emberekről, a világ összefüggéseiről. Előtte talán Hegedűs Géza volt ilyen, majd Faludy György, s most talán mintha Ungvári.

Csordás Lajos| Népszabadság| 2010. szeptember 27.

Színes emlékezéseinek tavaly és idén megjelent két könyvét, A feledés enciklopédiáját és Az emlékezés enciklopédiáját közelítőleg húszezer példányban vitték. „Úgy tűnik öreg koromra megtanultam írni, nincs az írásaimon a cifra szűr – viccelődik komolyan. – És sikerült újraélesztenem egy műfajt, a történelmi miniatűrt, amit Emil Ludwig és Stefan Zweig művelt zseniálisan, és amit Örkény is tanított nekem.” Persze, az 1969-ben írt Beatles Biblia egykor négyszázezer példányban kelt, de az egy másik korszak volt, a könyvkiadás szempontjából is. Csoda volt, hogy az a könyv megjelenhetett, valami egészen különleges kuriózum.

Ungvári Tamás besorolhatatlan ember. Mindig is az volt. Valahogy nem illett bele a rendszerbe. Annak ellenére például, hogy máig 125 regényt és színdarabot fordított, több tucat könyvet, több száz tanulmányt és cikket írt, nem tűnt soha könyvmoly filosznak. Ahhoz valahogy túl jó szabásúak voltak a zakói, elegánsak a szemüvegei, túl csinosak voltak körülötte a nők.

Ő volt az, akit oda lehetett állítani egy-egy nyugati sztárvendég elé, ha fecsegni kellett okosan, fesztelenül angolul, németül. „Balassitól Esterházyig én voltam az egyetlen a magyar irodalomban, aki tudott fél lábon vízisíelni – mondja. – Még lakásom se volt, de motorcsónakom már igen. És a zakóim? Apám, anyám szabó volt, és a nagynéném volt Rotschild Klára. Nálunk át kellett tudni szabni egy zakót. Tessék, ennek is piros a bélése” – mutatja.

Soktehetségű ember. Több nyelven beszélő. A németet otthonról hozta, és amikor Budapestet megszállták a németek, gyerekfejjel lement hozzájuk beszélgetni az Astoriához. Szőke volt és kék szemű, származása nem tűnt fel. Valahogy már akkor sem fért bele a rendszerbe. Saját bevallása szerint a Zsidó Tanács küldönceként Eichmann budai villájában is járt. Az angolt hatéves kora óta tanulta, és később az egyetemen is angol–magyar szakot végzett. Menet közben felszedte a franciát, az olaszt és a spanyolt, megtanulta, de elfelejtette a finnt és az oroszt. Kamaszkorában vegyész akart lenni, mindenféle robbanásveszélyes szereket hordozott magánál. De egy tehetségkutató eltanácsolta a természettudományos pályától. A Kossuth Lajos utcában nőtt fel, ám helyhiányra hivatkozva nem vették fel a közeli Eötvös Gimnáziumba, így került viszont a távolabbi Zsidó Gimnáziumba, ahol professzori rangú tanárok tanították, s mint ő mondja, érettségije felért egy diplomával. Előre hozott érettségit tett egyébként, s így huszonegy évesen már egyetemi diplomája volt. Mellesleg zenélt is, sőt jelentkezett a Nemzeti Zenedébe, hegedű szakra, de egy év után Kodály kérésére abbahagyta. Kodály ezt viszont oly barátian közölte, biztatva egyúttal az irodalmi pályára, hogy Aczél Tamás meghívta az írószövetség lapja, a Csillag szerkesztőségébe. Így lett a kor legnagyobb magyar irodalmárainak, gondolkodóinak közeli ismerőse, barátja. Lukács Györgynek hallgatója volt már az egyetemen, majd Füst Milán, Déry Tibor, Németh László és különösen Örkény István baráti köréhez tartozott csakhamar mint ifjú titán. Róla mintázta Örkény a kályhaépítő Gróh doktort. Mellesleg azt beszélték, ő volt a drámaíró utolsó óráinak tanúja is. De ez nem igaz, maga cáfolja. Csupán egy infarktust segített Örkénynek túlélni.

„Nem voltam egyébként senki. Nem volt állásom 1956-tól 60-ig. Félakadémiai ösztöndíjakkal éltem. Leginkább fordítottam. Németből, angolból.” Millert, Greene-t, Steinbecket, Dürrenmattot. Vagy olyan sikerdarabokat, mint A miniszter félrelép és a Páratlan páros. Tanulmányokat, irodalomelméletet, monográfiákat írt (például Fieldingről, Thackeray-ről, Déryről) angol és magyar nyelven. Egy tanulmánya révén, amely az időről és az identitásról szólt, hívták meg először irodalmat tanítani Nyugatra, az angliai Cambridge Clare Hall kollégiumába, a hatvanas évek közepén. Majd a Clare Hall után a Churchill kollégiumba. Egyszer egy professzori vacsorán itt látta vendégül a Londonban élő, emigráns Cs. Szabó Lászlót, s tanúja volt az esetnek, amikor a világ két legjobb Homérosz-kutatója „feleltette” a kitűnő magyar esszéistát. Nyilván kevesen láthatták Cs. Szabót olyan nyomorult helyzetben.

Ungvári Tamás angliai tapasztalataiból több kötete is született a hatvanas években, például a Szigetország utasa című útikönyve, amelyről Örkény írt kritikát és persze a Beatles Biblia, amely részben közvetlen élményekből, részben sajtóhírekből született. A gombafejűeket már akkor láthatta személyesen, amikor Hamburgból hazatérve még csak egy londoni klubban játszottak.

„Úgy kaptam meg a Beatles Bibliához a jogot és az anyagot, ha velük kapcsolatos személyes élményeimről nem beszélek. Annyit mondhatok, hogy először Londonban láttam őket. Cambridge-ben tanítottam, amikor a tanítványaim elhívtak egy klubba. És nekem eldurrant az agyam. A bankárjuk különben egy magyar fiú volt, akit gyerekkorom óta ismertem, sokat segített nekem. Amikor megismertem őket, hazatáviratoztam, a Gondolat kiadóba, hogy írnék egy könyvet Goethéről vagy a Beatles nevű társaságról. Pók Lajos igazgató visszaírt, hogy a Beatlest kéri. Különben most lenne egy jó Goethe-könyv.”

És ez persze megint nem illik a rendszerbe. Hogy tudott kijutni, s mit kértek ezért? „Volt, amikor fizettek az államnak értem –mondja –, s volt olyan is, amikor nem adtak útlevelet, ám az egyetem közbenjárására az edinburgh-i herceg, a királynő férje hívott meg, s ki kellett, hogy engedjenek. De rendszeresen hazahívtak.” S miért nem próbálták beszervezni, például? – kérdezzük. „Egyszer behívtak, de hisztérikusan reagáltam, magyaráztam, hogy bármit válaszolok, nem leszek ugyanaz az ember többé, s valahogy elengedtek, de két évig nem kaptam útlevelet. Csak rólam jelentettek, nekem nem kellett. Amit egyébként rólam írtak, abból egy szó nem volt igaz. Az a korszak fikciós irodalmához tartozik. Azért azt tudni kell, hogy az igazi irodalmat nem ez jellemezte. Az igazán nagyok sebezhetetlenek voltak. Láttam, mert zsenik között éltem, mindenki nagyobb volt nálam. Déry, Örkény, Nagy Lajos. Vagy ott volt például Szabó Árpád, akit ’56-ban kirúgtak a klasszika-filológia tanszékről, s áthelyezték az akadémia matematikai intézetébe. Két év múlva oroszul megírta a görög matematika történetét és tizenhat akadémia választotta tagjává. Visszahívták az egyetemre, de azt mondta: ha majd egy száztagú cigányzenekar eljön a Pasarétre, s úgy kérik, akkor visszatér. Bolond lett volna, oda ment tanítani, ahová akart. Én talán azzal úsztam meg, hogy nem akartam hős lenni, nem akartam címet, kitüntetést, az volt a lényeg, hogy sikerül-e a radar alatt kellő sebességgel repülni.”

Úgy tűnik, neki sikerült. Amikor épp nem külföldön tanított, akkor Pesten, a Színművészetin. Vagy dramaturgként működött, fordított, riportokat csinált. És fantasztikus találkozásai voltak. Itthon vendégül látta Graham Greene-t, s tolmácsolt Steinbecknek. „Nagyon szerettem Graham Greene-t, négy regényét fordítottam és akkor egyszer csak kíváncsi lett rám. Egy kalandor volt a szó legszorosabb értelmében. A találkozónkon ott volt Déry és Örkény is. Megivott egy üveg whyskit úgy, hogy meg se látszott rajta. Akkor adott nekünk kizárólagos jogot, hogy színpadra állítsuk A csendes ameri kait. A tévé számára interjút csináltam vele, ami sajnos eltűnt, letörölték.” Ungvári Tamás kísérte aztán Budapesten Liz Taylort, Richard Burtont és Orson Wellest is.

A 70-es évek közepétől amerikai egyetemekre hívták. Legtöbbet a kaliforniai állami egyetemen, és a UCLA-n tanított. Ha összeadnánk külföldön eltöltött professzori éveit, csaknem két évtized jönne ki. Sokan irigylik ezt is tőle. Erre csak azt mondja: aki vállalja a mindennapi megméretést, csinálja utána. Egyetlen előadásáról sem hiányzott még. Ott év végén a tanárok teljesítményét a diákok vizsgaeredményeivel mérik. Ha valaki nem felel meg, nem maradhat tovább.

„De engem nem Amerika jellemez, hanem az írásaim. A könyveimet magyarul írom, a tanulmányaimat angolul vagy németül. Különben a cambridge-i elnököm rossz néven vette, hogy könyveket is írok, ott komoly ember tanulmányokat publikál.” A Scolar Kiadó most sorozatban jelenteti meg műveit, a két háború közötti európai értelmiség politikai elcsábulásáról szól a Bűnbeesés után című könyve, a magyar zsidóság útjairól beszél a Csalódások korában, s mint e téma ismerője, az utóbbi években a pesti rabbiképzőn is tanít.

Százféle emlékeit megírta a két enciklopédiában, melynek harmadik kötete is lesz. Unokatestvére, Elbert János életéről és titokzatos haláláról, politikai gyilkosságnak tűnő „öngyilkosságáról” szóló könyve, a Nyomtalanul most jön ki újradolgozva. S úgy tervezik, bővítve megjelenik ismét a Beatles Biblia. Mi ez, ha nem Ungvári-reneszász?

Ja, és a tavalyi Széchenyi-díj után, úgy hírlik, ősszel Budapest díszpolgára lesz.

Szerelmes természetű vagyok

2010-09-22T01:20:00.000-07:00

Beszélgetés Nádasdy Ádám költővel

Költészete nem tartozik a sziporkázó, mindent bevető költészetek közé. Ám, ha egy Nádasdy-kötetet kezébe vesz az ember, akkor azt nagyon nehezen teszi le. Pláne a könyvhétre megjelent összegző könyvét. Szerelemről, költői szerepről és a magyar nyelvről faggattuk.

Papp Sándor Zsigmond | Népszabadság| 2010. szeptember 22.

– Első ízben jelentkezett válogatott és új versekkel. Mi indokolta a válogatást? A leltárkészítés és a továbblépés igénye, vagy valami más?

– Egy napon úgy éreztem: érdemes volna áttekinteni, mit csináltam eddig, mint költő. Kevés verset írok, mindig gondosan mérlegelem, csiszolgatom a verseimet, mielőtt kiadom a kezemből. Irigylem azokat, akik könnyen és folyamatosan tudnak költőileg működni – én nem. Tudom, hogy vannak, akik szeretik, igénylik, olvassák a verseimet, ám a régebbi köteteim nincsenek meg nekik, hiszen azok kis példányszámban jelentek meg, és eleinte nem is keltettek valami nagy feltűnést. Így hát azt gondoltam: adjunk az érdeklődőknek egy adagot a régebbiekből. Meg aztán, hatvanéves elmúltam: ez is számít. De hogy egyenesen válaszoljak: inkább a leltárkészítés érdekelt ezúttal, mint a továbblépés.

– Milyen szempontok alapján válogatott? Segítséget kért – szerkesztő, jó szemű ismerős, első olvasó –, vagy inkább egyedül oldotta meg a rostálást?

– Szubjektív és logikailag nemigen indokolható a válogatásom: ami tetszett, amiről úgy éreztem, hogy fontos vagy jellemző, azt vettem bele. Változatos is akartam lenni, hiszen a verseim között is sokféle van: van szonett és van rímtelen, van nagyon személyes és van sejtelmesen általános, legalábbis én így látom. Segítségemre volt a Magvető szerkesztője, Sárközy Bence és két barátom is, akiket megkértem, hogy segítsenek a válogatásban. Hálás vagyok nekik, bár távolról sem mindig fogadtam meg a javaslataikat.

– Kritikusai írják, hogy már az első pillanattól ugyanazt a költői programot valósítja meg. Pontosan, higgadtan. Mindig is távol állt öntől a kísérletezés?

– Én azzal kísérleteztem – talán még ezután is? –, hogy miként lehet nagyon személyes, nagyon egyéni érzéseket, pillanatokat, akár lángoló érzelmeket pontosan és egyben a mai, élő nyelven megragadni. Az igaz, hogy kezdettől fogva ezen dolgozom, ebben nincs változás a költészetemben.

– Shelley szerint a költészet prófécia, törvény és tudás, és a költők a világ el nem ismert törvényhozói. Mi maradt mára mindebből?

– Shelley egy édes romantikus, akinek az idejében, 1820 körül ez így volt, vagy szerették volna, hogy így legyen; de sok más kiváló évszázadban egyáltalán nem volt így. Például Catullus vagy Petrarca semminek nem volt a prófétája meg a törvényhozója. A költői szerep koronként változik: ma, úgy látom, a személyes érzelmek, az egyéni látásmód az érdekesebb.

– Azt írja, sose jutott eszébe, hogy angolul írjon, bár kiválóan beszéli és tanítja is. A magyar nyelv tömörebb, verstanilag alkalmasabb, vagy egyszerűen csak jobban áll a kezéhez?

– Önmagában nem mondhatnám, hogy a magyar nyelv alkalmasabb volna versírásra, mint bármelyik másik, hiszen angolul, németül, oroszul is születnek költői remekművek. Vannak előnyei és vannak hátrányai – olyasféleképp, mint a szobrászatban a bronznak, szemben a márvánnyal. Egyik se jobb önmagában véve. Tömörnek éppen nem mondanám a magyart, viszont gyönyörű hosszú szavak vannak benne, például a szerelem eleve három szótagos, és ehhez még ragokat is lehet tenni! A sokféle rag miatt a magyar még ma is bírja a rímelést, vagyis inkább az asszonáncot, tehát a részleges egybecsengést: száztizenhét–elvitették, sorsom–felaprózom, ami a legtöbb európai nyelvben már gyermetegnek vagy slágerszöveg-szerűnek hat.

– Akkor egyszerűen csak izgalmasabb magyarul írni...

– Főleg azért, mert sokkal kevesebben (és kevesebbet) írnak magyarul, mint angolul. Vannak még kihasználatlan sarkai a magyar nyelv kertjének, vagy sportpályájának, ahogy tetszik. De végül is az, hogy csak magyarul írok, nem is emiatt van, hanem azért, mert magyar környezetben élek, itt érzem a szavak értékét, súlyát vagy súlytalanságát. Ezt csak ott lehet érezni, ahol él az ember. Nem tudom például magam elé képzelni, hogy a kiváló latin költő, Janus Pannonius hogyan mérlegelte a szavait, miközben egy más nyelvi közegben, magyarok között élt.

– Harmincötévesen jelent meg az első verse. A fülszöveg szerint: „fiatalon sokáig nem akartam írni, mert meleg vagyok, és nem mertem ezzel előállni, pedig a szerelemről van a legtöbb mondanivalóm”. Én mindig úgy képzeltem, hogy az irodalom nemtelen...

– Szerelmes természetű ember vagyok, nagyon tudok szárnyalni, de szenvedni is a szerelemtől. Erről akartam írni, mint minden szerelmes lelkületű költő, olykor büszkeségből: „íme, sikerült, enyém lett!”. Olykor gyászból és önvigasztalásból: „szörnyű, nem sikerült, nagyon fáj”. S mivel bennem ezek a szerelmi érzések férfiakhoz kapcsolódnak, óvatos akartam lenni, nehogy kinevessenek vagy megszégyenítsenek – ezért is vártam. Meg hát a kommunista időben – 1984-ben jelent meg az első kötetem – cenzurális okokból is késett a dolog, a férfiszerelem szokatlan ábrázolása miatt. Persze, mai szemmel már rém ártatlannak tűnnek azok az „ábrázolások”, inkább csak célozgatások.

– Novellákat is ír. Nem gondolt rá, hogy önálló prózakötetbe rendezze őket?

– Gondolni gondoltam, de nincs elég, még kéne írni hozzá, meg némelyik inkább mulatságos karcolatnak volna tekinthető, némelyik meg komoly, talán keserű írás, és egyelőre nem jól férnének meg egy kötet lapjain egymás mellett.

Geréb László: A népszerűtlenség elkötelezettje - Eötvös Károlyról

2010-09-14T07:38:00.000-07:00

LIV. évfolyam 36. szám, 2010. szeptember 10.
Élet és Irodalom

„Ha e gyülölködés megerősödik: a tömeg a legrosszabb szenvedélyeit kelti föl s ingerli kitörésre. A vezetés csakhamar kiesik kezünkből s a bujtogatók kezére száll. Az ő kezükből pedig a fosztogatók veszik át."

Nem a 2006. őszi sajtó egyik kommentárját idéztük. Eötvös Károly szavai ezek a XIX-XX. század fordulójáról. (Eötvös Károly: A nagy per. Révai Testvérek, 1904. 2. kötet, 98.) Ki ez az ember, akinek neve szinte teljesen ismeretlen a laikusok számára? Eötvös Károly nem tartozott a politika élvonalához, mégis maradandót alkotott. Hírlapíróként, ügyvédként, politikusként. A XX-XXI. század embere elsősorban a tiszaeszlári vérvád perbe fogottjainak védőjeként ismeri. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ő a magyarországi tolerancia atyja.

1842. március 11-én született Mezőszentgyörgyön. A család nemesi előneve: Ráczkevi. Egyik korai ősét, Eötvös Jánost 1408-ban Buda első magyar bírájává iktatták. Ezt azonban a többségi német társadalom nem tűrte, házát megtámadták, felgyújtották, őt magát megölték, és a Dunába dobták. Károly apja, Eötvös Lajos gazdálkodó kisnemes volt. Károly a pápai református kollégiumban tanult. 1863-ban lépett a megyei közigazgatás szolgálatába. Lapot indított, majd harmincévesen a veszprémi kerület képviselőinek sorába választotta. A Deák-párthoz csatlakozott, és a párt lapjának, a Pesti Naplónak lett vezércikkírója. Pesten 1878-ban megnyitotta irodáját, amely hamarosan az ország első ügyvédi irodája lett. Ezzel egy időben újra képviselővé választották. Hírlapíróként a Függetlenségi Párt lapjánál, az Egyetértésnél lett vezető munkatárs. Pártja ellenezte a tiszaeszlári perben való szerepvállalását, s arról minden lehető módon lebeszélni próbálta. Ő azonban azt felelte az aggodalmaskodóknak: „Ez beszennyezése lenne az 1848-as lobogónak!" Az 1884-es országgyűlési választások során nem is jutott mandátumhoz, bár több kerületben jelölték. Saját politikai karrierjének negatív fordulata azonban egy pillanatig sem zavarta, mert „...vagy gyönge vagy hitvány lélek az, a ki a népszerüséget czélnak tekinti. (...) Egyetlen perczem se volt az életben, a mikor féltem volna a népszerütlenségtől." (A nagy per, 3. kötet 194-195.)

Egy időre visszavonult a politikától, majd 1887-ben, később 1892-ben Nagykőrösön újra képviselővé választották. Irányi Dániel halála után rövid ideig a 48-as Függetlenségi Párt elnöke volt, és 1910-ig, független liberális képviselőként tagja maradt az Országgyűlésnek. Élete utolsó évtizedét irodalmi munkássággal töltötte. 1900 őszétől kezdődően a Révai Testvérek jelentették meg munkáit, tíz év alatt 24 kötetben. 1916. április 13-án halt meg Budapesten.

A közegről, melyben élt, a következőket írja: „Három nemzedék élt és él szemeim előtt. Az 1848 előtti kor, a nemes emberek küzdelmes világa, Verbőczy nemzetének haldokló korszaka, melynek nagy és kis alakjait én még színről-színre láttam. Ez az egyik nemzedék. A másik a velem egyidejű és egykoru. A melylyel a tanintézetekben, a vármegyében, az egyházban, a törvényhozásban s az irodalomban együtt dolgoztam s gyakran keserü harczban is állottam. A harmadik maradék, a mely mostanában serdül, a mely nyomunkban jár s a mely joggal és erővel tolakodik utánunk s tol bennünket hol előre hol félre. S inkább félre mint előre. (...)" (Emlékezések, Révai Testvérek, 2. kiadás, 1901. 3-5.)

A nagy per című háromkötetes művében a legapróbb részletességgel taglalja a tiszaeszlári pert, annak előzményeit, körülményeit, elmélkedik a népi hiedelmek természetéről. Pszichológiai, szociológiai elemzései mintha a XX. század diktatúráiról, avagy a XXI. század diktatúrára törő vezéreiről szólnának: „...Ha már most a silány lélek hatalomhoz jut, ha neki uralkodni, kormányozni, itélni kell..., nevetséges és szomoru, mert buta és erőszakos minden dolga. Annál nevetségesebb és szomorubb, minél nagyobb buzgalom és tevékenység nyilvánul működésében... Csak elfogultsága, vagy ösztöne, hatalmaskodó vágya erősödik. Kivált, ha környezetében támogatást, a tömegek felfogásában biztatást, a felizgatott szenvedélyek rokonszenvében dicsőséget talál. Gyönge uralkodók, hiu kormányzók s elfogult birák kezén ilyenkor sorvadoz a jóllét s vérzik el az igazság." (A nagy per, 2. kötet 136.)

A tiszaeszlári per története közismert. 1882 áprilisában Tiszaeszláron eltűnik egy 14 esztendős keresztény cselédlány, bizonyos Solymosi Eszter. Hírek kezdenek terjengeni a faluban: Esztert a zsidók hívták be a templomukba, hogy vérét vegyék, és azt belesüssék a húsvéti pászkába. Letartóztatások kezdődnek, de minden érintettnek támadhatatlan alibije van az adott időpontra. Az egyre inkább felheccelt közhangulat azonban bosszúért liheg. Elkülönítik szüleitől a zsidó metsző 13 éves kisfiát is, aki, kemény vallatások és ígérgetések hatására, szülei és hitsorsosai ellen mindent bevall, amit követelnek tőle.

Hat héttel később azonban fiatal lány holttestét veti partra Tiszadadánál a víz. Csuklójára kötve festék és egyéb apróságok, ugyanazok, melyekért Solymosi Eszter eltűnése napján a boltba indult. Teste szinte felismerhetetlen. A vízben töltött hosszú időtől felpüffedt, haja kihullott, körmei lemállottak. A vérvádhívők tombolnak. Állítják: a talált tetem nem Solymosi Eszteré, hanem idegen zsidó nőé, akit a zsidók úsztattak tutajon a dadai füzesbe, miután kiásták a temetőjükből, és öltöztették a cselédlány ruhájába, hogy félrevezessék a hatóságokat. Hogy honnan tudható, hogy zsidó a tetem? Mert nincs haja, és tudni vélik, hogy a vallásos zsidó nők a házasságkötést követően leborotválják hajukat, s fejüket kendővel kötik be. Bary József vizsgálóbíró megvizsgáltatja a környék zsidó temetőit, találnak-e nemrég felásott sírt. A kutatás azonban eredménytelen marad. A boszorkányüldözés a magyar és a nemzetközi sajtó figyelmének középpontjában zajlik. Több mint egyévi vizsgálat, bírósági tárgyalássorozat és Solymosi Eszter holttestének többszöri boncolása után Eötvös Károly védőtársaival együtt az igazságot győzelemre viszi, a meghurcolt embereket a nyíregyházi bíróság felmenti.

A rituális gyilkossággal megvádoltak védőjeként, a szorosan vett ügyvédi feladatokon túlmenően, dacolva a gyűlölködő, uszító közhangulattal, rendíthetetlenül harcol a vallási előítéletek ellen. A vallási türelmetlenség okairól, mozgatórugóiról így elmélkedik: „... A fajok és a vallások is türelmetlenek egymás iránt. A tömegek míveltsége a legmíveltebb nemzeteknél se jutott még el bölcseleti magasságra és tisztaságra. A tömegek faji és vallási türelmetlensége időnként annyira feszül, hogy megkivánja a harczot. A zsidó más faj és más vallás. Hadat üzennek neki. A hadüzenet egyik ősi megszokott alakja a vérvád. Ezer éves alakja s a babonás hit által megszentelt alakja. Előáll a harcz. Művelt korunk szelidebb módszerével, de azért könyörületlen szenvedélyével folyik a harcz. (...) A harczba belevegyül az önzés, az életnek a munka és siker versenyéből fakadó gyülölködése s a politika cselszövénye is. Valami véletlenség belekeveredik a harczba s annak perjogi, birósági alakot ad. De per ez már ennélfogva? Dehogy per. Csak az alakja az. A régi harcz az, a fajok és vallások egymásközti feszengésének harcza. Amelyben az emberszeretetnek és tiszta elmének kell szembeszállani a tömegek babonájával és szenvedélyével. A biróság bajvivó tér, a védelem képviseli az emberszeretetet és tiszta elmét. A czél a babonának és szenvedélynek legyőzése. Kezdettől fogva igy ismertem föl szerepemet e nagy perben." (A nagy per, 3. kötet, 196-197.)

Eötvös vallási toleranciája, értékrendje a XX. századi történelem fényében különösen példaértékű. Az 1940-es évek zsidótörvényeit követően a keresztény egyházak hivatalos állásfoglalásaikban kizárólag a megkeresztelkedett, tehát a saját egyházaikhoz tartozó zsidók érdekében szállnak síkra, megtűrve, de nem segítve néhány lelkész minden üldözöttre kiterjedő egyéni kezdeményezését. Sőt, az embertelen, kirekesztő törvényeket kihasználva, azokból mintegy hasznot húzva intenzív missziós tevékenységet folytatnak. Ezzel szemben Eötvös Károly több mint félszázaddal korábban, a nyíregyházi bírósági tárgyaláson kérdéseket intéz Scharf Mórichoz, a tizenhárom esztendős tanúhoz, akit vizsgálati fogsága alatt módszeresen szülei és zsidósága ellen manipuláltak. A gyerek büszkén vágja apja szemébe, hogy ő már nem zsidó, eközben félve pislog a mellette álló „nevelőapjára", aki még az alispánságot is megígérte neki, ha úgy vall, ahogy „kell". A kálvinista, kisnemesi családból származó Eötvös ezen a kihallgatáson, messze túllépve ügyvédi hatáskörén, megpróbálja visszatéríteni a gyereket zsidó gyökereihez. Emlékezteti arra, hogy nemrég még gyertyát kért börtönőreitől, hogy meghalt édesanyjára a zsidó hit előírásai szerint emlékezhessék. Amikor ő az Eötvös által felidézett emlékek hatására megingani látszik, és könnyeivel küzd, az elfogultságtól ugyancsak nem mentes bíró közbeszól, és véget vet a kihallgatásnak (A nagy per, 3. kötet, 95-97.).

Eötvös Károly gondolatait, érzéseit, a babona és a feudális társadalom maradványai elleni harcát mindvégig átszövi az a mélységes hazaszeretet s a magyar nemzet jövőjébe vetett rendíthetetlen hit, melyet a szülői ház levegőjéből szívott magába, s minden bizonnyal a gyermekként átélt 1848-as eseményekben izmosodott. A fejlődés legfőbb gátjának a feudális nemesi előjogok fennmaradását tartja: „A közhivatalt csak arra érdemes férfinak kell adni. A közérdek meg nem engedheti a családi összebeszéléseket, a sógorság-komaság hatalmaskodását. Elmult a középkor s a törvénybeli és közjogi egyenlőség korszakában minden születési előjognak, minden személyválogatásnak meg kell szünni. Ez az uralkodó nézet ma már. (...) Még a nagy perben is szükséges volt ez irányban küzdeni. Hisz e perben meg a vallási előjogok babonája hatalmaskodott, holott az előjogoknak az alkotmány szerint, régen meg kellett szünniök s én mindenféle születési, osztálybeli, vallási, meg uralkodói előjogoknak ellensége vagyok. De azért a magyar nemességnek a lelkekben élő hagyományaira kegyelettel gondolok s e hagyományok zománczaiban meglátom és elismerem azt, ami bennük szép." (A nagy per, 2. kötet, 208.) Küzdelmei, kudarcai ellenére sem tudott gyűlölni, politikai-világnézetbeli ellenfeleihez, az ő életfilozófiájához is megértéssel közelít. Számára nincs összeférhetetlenség hagyomány és haladás között. Hazaszeretetében a legsötétebb társadalmi események - így a tiszaeszlári vérvádper - sem tudják megingatni.

„Magyarország elvégre is mivelt ország" - írja egy helyen A nagy per 2. kötetében. A XX-XXI. század távlatából figyelve is jogosak a fenti megállapítások. Hiszen Magyarország jogrendje és alkotmánya hiánytalanul megfelelt a XIX. századi Európa normáinak. Sőt, 1568-ban, amikor még lobognak az inkvizíció máglyái Spanyolországban, a magyarországi Tordán születik meg a világ első vallási tolerancia törvénye. Nem alaptalanul érzi tehát a XIX. század felvilágosult gondolkodója egyszeri, ha úgy tetszik, véletlen kisiklásnak Tiszaeszlárt. Vajon mit gondolna, ha megéri a II. világháború után fellángolt, de a hatóságok által parazsába fojtott vérvádakat? Látom a fintort az arcán, amint az 1998-as körmendi gyermekgyilkosság kapcsán a Magyar Jelen című folyóiratban megjelent vezércikket olvassa, mely hosszan elemzi a gyilkosságnak a tiszaeszlári vérvádhoz való állítólagos hasonlóságát, és arra a következtetésre jut, hogy a gyermeket egy sakter ölte meg Salamon Berkowitz ortodox zsidó vállalkozó megbízásából, akinek új üdítőital-palackozó gyáregységét az áldozat vérével szentelték fel.

Eötvös hazaszeretete rendkívüli emberszeretettel és empátiával párosul. Miközben parlamenti képviselőként, elismert ügyvédként, neves újságíróként a társadalom felső rétegéhez tartozik, nem nézi le, sőt tiszteli, szereti az egyszerű réteghez tartozókat. Az eltűnt kislány özvegy édesanyjáról például így ír: „Egész évi keresete sehogy‘ se rug többre 200 koronánál. Egy-egy napra esik általában ötvennégy fillér, a régi számitás szerint huszonhét krajczár. Ebből kell az özvegy asszonynak lakást fizetni s a tél hideg napjain fütőt szerezni. Ebből kell negyed magával élni, a mindennapi élelmet, húst, lisztet, zsiradékot, sót, tüzelőt beszerezni. Ebből kell magát és három gyerekét ruházni. Ebből kell adóját fizetni, közterheit leróni az államnál, az egyháznál, a papnál, tanitónál, orvosnál, gyógyszerésznél. Ebből kell az élethez való kedvet is naponként összegyüjteni s fenntartani; a lélek nyugalmát a kétségek rohamai közt megőrizni, a gyermekeket szeretni s azok jövőjéről gondoskodni." (A nagy per, 1. kötet 75.)

Kutakodásaim során érdekes adatra bukkantam. A müncheni Herbig Kiadónál többször is megjelent Nemzetközi szabadkőműves lexikon Eötvös Károlyt szabadkőművesként tartja nyilván. Mint ismeretes, a szabadkőművesség ideológiájában a XVIII. századtól kezdődően hadat üzent a szellemi sötétség ellen. Mit ért a szabadkőművesség szellemi sötétségen? A kirekesztést, a babonát, az előítéletességet, a nem tudásalapú előjogokat, a maradiságot és még folytathatnánk a sort a végtelenségig. És mit ért világosságon? Az emberek egyenlő jogait fajra, vallásra, nemre, szexuális irányultságra való tekintet nélkül, a tudást és a tudásalapú foglalkoztatást, a rászorulók megsegítését stb. A budapesti Vakok Intézete, az első Önkéntes Tűzoltó Egyesület és sok-sok szegénykonyha alapítása fűződik a szabadkőművességhez. Szabadkőműves nevekkel találkozunk a magyar és a nemzetközi reformmozgalmakban is, hogy csak Kazinczy, Kossuth, Martinovics, Washington nevét említsük. S még egy dolog, ami, szemben sok vallási irányzattal, a szabadkőművesség jellemzője: követőit nem kötelezi semmiféle hit vagy dogma követésére. Miközben találkozóikon tilos a politizálás, mégis a szabadkőműves kötelessége, hogy ki-ki a maga normái szerint tegyen határozott különbséget jó és rossz, világos és sötét között.

Erről az oldalról is átgondolva az eötvösi életművet még közelebb kerülhetünk személyiségéhez. Önmagáról így ír: „...nagy dolgot végezni kevés alkalmam volt, a nemzet sorsát végezni nem engedték végzetem és vidám természetem és erőmben való komoly kétségeim. Nagyra vágyódásom se volt elég erős és elég kitartó. (...) Hanem hát mégis sokat láttam, sokat észleltem, sok dolgot és embert nagyon megfigyeltem, sokat éreztem és sokat gondolkoztam. Sok fenség és sok vidámság, nagy érzések és nagy ábrándok töltik meg a magyar társadalom szellemét. Bűnök és gyöngeségek is, de én ezeket nem értem, s mikor ezekre gondolok, makacs tollam mindig megtagadja az engedelmességet. Én csak arról írok, a miben magam is gyönyörüségem találom. Jobban szeretem a napsugaras világot, mint a sötétséget." (Eötvös Károly: Emlékezések, Révai Testvérek, Budapest, 2. kiadás, 1901, 3-5.)

„Dátumos halál” - Utassy József (1941–2010)

2010-09-12T01:37:00.000-07:00

LIV. évfolyam 35. szám, 2010. szeptember 3.
Élet és Irodalom

2010. augusztus 27-én, hajnali negyed hatkor a zalaegerszegi kórházban meghalt Utassy József, elérte a „dátumos halál", amelyet valaha egy régi versében megírt.

Fatális, hogy most, augusztusban hunyt el Bodor Béla is, aki Utassy Józsefről - Vasy Géza elemzéseiről nem is szólva - az egyik leglelkiismeretesebb, legrokonszenvesebb tanulmányt írta 2002-ben a Tüzek tüze, az összes versek ürügyén a Holmiban. Mentegetőzve, kicsit pironkodva jegyezte meg, hogy a Kálvária-éneket, a fájdalom eposzát tartja a legtöbbre. Igen, sok jó verse van, az emblematikus Zúg március, a haikuk és így tovább, a Kálvária azonban talán mindet felülmúlja.

Most frissen, a halál tudomásulvételének első óráiban a zsúfolt polcról ismét kivontam a Tüzek tüzét, s épp olyan fatálisnak tetszett, mint Bodor Béla közeli halála, hogy a vastag könyv egy vékonyat rántott magával. Lezuhant, lapjaira esett szét, beterítette a cselédszoba parkettjét. A Kálvária-ének hullott darabjaira. Utassy pedig erős varratokkal van a mai magyar lírába, az olvasók tudatába kötve. Ki ne ismerné a Zúg márciust?

Ezt a verset is kisajátították, mint annyi másikat a magyar történelemben, bár lehet, hogy a jóknak ez a sorsuk. De nem ez az egyetlen emlékezetes verse. Hány és hány verséből tevődik össze az a jelenség, amelyet Utassy Józsefnek hívnak!

Mert jelenség volt, mint előtte sok-sok igazi költő. Ez a jelenség azonban az én hétköznapjaimban, ifjúságomban, férfikoromban, mind a mai napig élő, eleven ember volt, akivel csevegtem, bolondoztam. Ötven esztendeje ismerjük egymást. Szívesebben használom a jelen időt, egyelőre még nem óhajtom áttenni a múltba. És patetikus, felsrófolt, kenetteljes szavakat csak használjanak mások. A fölkent szavak egyike bizonyára az, hogy a magyarság, a magyar nemzet költője volt. Emlékeztetni szeretném őket arra, igaz, a magyar szót számtalanszor papírra vetette, ódát írt Magyarországról, de azt is írta, hogy az egész Föld az övé - a Föld, a Naprendszer harmadik bolygója -, hogy úgy magyar, csak úgy magyar, ahogy dán a dán. „Magyar költő vagyok. Európai" - fogalmazott egy helyütt, ami nem szólam volt nála, mély meggyőződés.

Nem kenetteljesen ismertem meg egy 1961-es téli napon a könyvtár szakosok estjén az Eötvös Kollégiumban. Nemsokára egy kollégiumba kerültünk, a zugligeti Fácánosba. Apró betűs, komótos kézírásával ismertem meg a verseit. Nagyon nyugodt, pontosan kidolgozott, aprólékos képekből, mondatokból álltak, régiesnek, szinte XIX. századiaknak tartottam őket, Utassyt magát pedig a költészet leendő kismesterének. Amikor összeállt az Elérhetetlen föld, megdöbbenve forgattam az antológia utolsó lapjait, a kibomló Utassy Józsefet.

Nem akart semmi más lenni, mint költő. Első kötetével, a Tüzem, lobogómmal azzá is avatták, a kritikusok jobbik része, Radnóti Sándor, Könczöl Csaba, Ilia Mihály, Kabdebó Lóránt lelkesen üdvözölte, a Népszabadságé viszont görbe, sötét indulatossággal vádolta meg. A fiatalok azonban új, forradalmi költőre találtak benne. Amikor nemsokára egy lillafüredi találkozón felszólalt, a hangszalag érdekes módon nem tudta rögzíteni a szavait, a szerkesztő csak utólag reprodukálta őket. Az igazság, a forradalom, a szabadság, az örök értékek nevében élesen kikelt a politika ellen. A mai fiatalok már el sem tudják képzelni, hogy mit kockáztatott vele: a türelem határait feszegette.

Ma már mintha elfelejteni látszanának, mit jelentett a hetvenes-nyolcvanas években Utassy József költészete, amely azonban ma is ugyanolyan eleven. Nem dúlta fel a régi költői nyelvet, nem újította meg radikálisan a költői beszédmódot, egészen mások voltak a céljai. Saját magát akarta hitelesen megalkotni, nem mintha túlbecsülte, tömjénezte volna, de úgy vélte, élete minden mozzanata költőivé válik, falusi gyerekkora, albérleti nyomorgása, fia halála, szerelmes elkalandozása, szerelmes visszatérése mind-mind érvényes tanulságot nyújt. Azok közé a szerencsések közé tartozott, akik eleve költők, akiknek a vers második anyanyelvük. Sziporkázott az elméje, az élet, sőt a lét legkisebb töredékei is magasabb egységbe forrtak nála, nem ismert kicsinyes apróságot, szinte kozmikus távlatba tudott emelni bármit.

Ennek azonban ára volt, harmincas éveinek elején-közepén roppant hajszoltságban élt, el is érte a végzete, kész csoda, hogy nem borult el az elméje, csak az idegei roncsolódtak szét. S hogy még sokáig írt, újabb meg újabb könyvet adott ki. Minden versét kívülről tudta. Csak aki a végsőkig koncentrálva ír, az nyerhet ekkora kegyelmet. A színészt ámuljuk, hogy megtanul, Utassy magába oltotta, magába teremtette a verseit.

A kilencvenes, a kétezres évek meghozták neki a díjakat, a méltó elismerést, bár keserűn rótta fel, hogy miért olyan későn. De hát már kinek, minek róhatta fel, hogy a Kossuth-díjat csak 2006-ban vehette át? S az az igazán keserű, hogy hanyatlani kezdett, hiába hunynánk szemet, sajnos, így volt. De lenni akart, akkora életerő volt benne, hogy az sok-sok évet adott még neki, s még olykor verset is; az őszvilág, életének ősze egyre tisztább, egyre csöndesebb sorokkal áldotta meg.

Azt hihetnénk, tragikus sorsa, tragikus ajka szélén sohasem volt mosoly. Fiatalon nem ismertem nála derűsebb, kedélyesebb költőtársat; riposztozott, szeretett nagyokat nevetni, jókedvbe húzott mindenkit, összevont szemöldöke szétnyílt, sem a kedvben, sem a szerelemben nem ismert határt. Bűnhődnie kellett? De hisz nem voltak bűnei, senkit sem ócsárolt, nem szólt le másokat, nem irigykedett, hűséges volt a barátaihoz, és ameddig tudott, hűséges volt a vershez. Az volt a mindene.

Sokan rátelepedtek, sokan fegyvert kovácsoltak belőle; sokszor visszahőköltem, hát ilyen a jó költő sorsa, végzete: saját világuk támasztékának tekintik, a maguk tetőjét emelik fölé? Vagy én is azt teszem? Az én támasztékom is Utassy József, a múlhatatlan?

Győri László

Elhunyt Utassy József

2010-08-29T00:55:00.000-07:00

2010. augusztus 27., MTI

Elhunyt Utassy József; a Kossuth-díjas költőt 69 éves korában, pénteken reggel Zalaegerszegen, a pózvai külső kórházban érte a halál - adta hírül Péntek Imre, a Pannon Tükör című kulturális folyóirat főszerkesztője.

A költőt a Magyar Írószövetség és a Pannon Írók Társasága saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek. 1941. március 23-án született Ózdon, 1969-ben egyike volt a Kilencek nevű költőcsoport alapítóinak. Betegsége 1974 óta akadályozta a munkában, ennek ellenére megkerülhetetlen lírai életművet hozott létre. 2005-től élt a Zala megyei Rédicsen, ahol súlyos betegségéből felépülve még öt éven át alkotott. Ebben az időszakban két önálló kötete jelent meg, Farkasordító és Ezüst rablánc címmel, utóbbi az idei ünnepi könyvhétre.

Munkásságáért 1978-ban József Attila-díjjal, 1989-ben és 1996-ban Déry Tibor-jutalommal, 2001-ben Balassi emlékkarddal és babérkoszorúval, 2008-ban Kossuth-díjjal, tavaly pedig Bethlen Gábor-díjjal ismerték el, utóbbit a Kilencek költői csoport tagjaként. 2001-ben az Év könyve díjat vehette át, 2002-től pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt. Kossuth-díját a magyar költészet nyelvi és formai megújításában elért eredményeiért és műveiért vehette át. Akkor az MTI-nek elmondta: költészete lényegének a pontosságot tartja. "A lényeg, hogy lássam, halljam, érezzem, mind az öt érzékszervemmel tapasztaljam és meggyönyörítsem a világot - ezt kell nekem a betűkből megcsinálnom" - fogalmazta meg 2008-ban ars poeticáját a költő.

Főbb művei: Tüzem, lobogóm! (1969), Csillagok árvája (1977), Mézgarázdák (1980), Pokolból jövet (1981), Áve, Éva! (1981), Júdás idő (1984), Ragadozó Föld (1987), Irdatlan ég alatt (1988), Hungária Kávéház? Kávéház Hungária! (1988), Hóemberség (1989), Keserves (1991), Rezeda-álom (1991), Hol ifjúságom tűnt el (1992), Fény a bilincsen (1994), Szamárcsillag (1994), Kálvária-ének (1995), Földi szivárvány (1996), Havak hatalma (1996), Szép napkeltő holnap (1999), Hóvirágbűvölő (2000), Isten faggatása (2000), Furcsa világ (társszerző, 2000), Tüzek tüze (2001), Válogatott versek (2006), Farkasordító (2006), Ezüst rablánc (2010).

Günter Grass nem ír többet az életéről

2010-08-26T05:18:00.000-07:00

könyves blog, 2010.08.26.

A 82 éves, Nobel-díjas szerző két korábbi önéletrajzi könyve, a Hagymahántás közben és A doboz - Történetek a sötétkamrából című kötetei után utolsó önéletrajzi könyvét adta ki.

Günter Grass legújabb regénye nemrég jelent meg Németországban Grimms Wörter: Eine Liebeserklärung (A Grimmek szavai: A szeretet kinyilvánítása) címmel, amelyben a Grimm-testvéreknek és a 19. századi német nyelvnek állít emléket, valamint betekintést enged saját múltjába is. Grass az utóbbi években folyamatosan dolgozza fel múltját, a folyamat négy évvel ezelőtt, a Hagymahántás közben-nel kezdődött. A kötet megjelenése megrengette nemcsak Németországot, hanem egész Európát, a szerző ebben beszélt először arról, hogy tizenhét évesen a Waffen-SS-ben szolgált. Ezután következett A doboz című regény, amelyben a hatvanas évektől tekinti át életét egészen a kilencvenes évekig.

“A Grimmek szavaival lezárom az önéletrajzi írásaimat. Az én koromban az ember azon is csodálkozik, ha megéri a következő tavaszt és tudom, mennyire hosszú idő befejezni egy újabb könyvet” - nyilatkozta Grass a Der Spiegelnek. Ennek ellenére nem tart a haláltól: “Rájöttem, hogy egyrészről az ember készen áll a halálra. De ugyanakkor azt is szeretném látni, hogy mi lesz az unokáimmal vagy, hogy például mik lesznek a hétvégi meccsek eredményei. És van néhány egyszerű dolog, amit még át akarok élni. Jakob Grimm így ír az öregedésről: >Az utolsó szüret már úton van.< Ez a mondat nagyon közel áll hozzám.”

Grass, mint annyi más gyermek, a Grimm-meséken nőtt fel és saját bevallása szerint íróként is nagy hatással voltak rá a Grimm-testvérek történetei: “Hüvelyk Matyi ott él a Bádogdob hősében, Oskar Matzerathésban és maguk a Grimm-testvérek is feltűnnek a szövegeimben, például A patkánynőben, ahol egy miniszter és annak helyettesének figurájában elevenednek meg, akik mindent megtesznek, hogy megállítsák az erdők pusztulását.”

Grass azért választotta a Grimmek történetét, mert segítségükkel próbálta feldolgozni életének politikai és társadalmi aspektusait, hiszen a “Grimm-testvérek ugyanolyan radikális változások idején éltek, mint én”. A könyvben újra abban az időben találja magát az olvasó, mikor Grass az SS-nél szolgált és felelevenítődik eskütételének pillanata is. “Nem tartom magam bűnösnek. Behívtak, mint sok ezer másik fiút. A háború vége felszabadított a vak kötelezettségvállalás alól, ezután tudtam, soha többé nem leszek hajlandó megesküdni semmire.”

A Nobel-díjas szerző a Der Spiegelnek arról is nyilatkozott, hogy miért ódzkodik a digitális forradalomtól. Grass egyelőre nem hajlandó elektronikusan elérhetővé tenni műveit, szerződésben kötelezte kiadóját, hogy egy könyvét sem jelentethetik meg e-könyv formátumban és arra számít, hogy a jövőben megszületik végre egy olyan törvény, amely rendesen védi a szerzők jogait. “Szeretném megállítani a folyamatot, nem szeretném, hogy az emberek számítógépeken olvassanak, de úgy tűnik ennek gátat szabni lehetetlen. Mindazonáltal, az elektronikus fejlődés hátrányai máris tapasztalhatók az alkotási folyamatban. Rengeteg fiatal szerző azonnal a számítógépén ír meg mindent és ott is szerkesztik a szövegeiket.” - Ezzel szemben Grass még mindig először papírra ír, majd kétszer legépeli a szöveget Olivetti márkájú írógépén és végül a számítógépbe felvitt változatot is kinyomtatja és kézzel javítja, és semmi kedve változtatni ezen a módszeren, tűnjék bármily régimódinak. “A gépen a szöveg valahogy mindig késznek tűnik, még akkor is, ha nagyon messze áll még attól. Ez nagyon csábító tud lenni. Én általában az első változatot egyszerre, kézzel írom meg, és ha valami nem tetszik, ott kihagyok egy kis helyet a lapon. Aztán az üres részeket az Olivettin kipótolom. Ennek az alaposságnak köszönhetően a szöveg meglehetősen hosszú lesz. Ezután próbálom ötvözni az első szövegváltozat eredetiségét a második pontosságával. A lassú szövegalkotásank és szöszmötölésnek köszönhetően kevesebb lesz az ügyeskedő és hirtelen megoldás a végső változatban.”

Grass további tervei között nem újabb könyvek írása szerepel, hanem inkább a nyomdászatban szeretne elmerülni: “Rézkarcokat és hidegtű-technikával készült grafikákat szeretnék készíteni a Kutyaévek című könyvem kiadásának ötvenedik évfordulójára” - mondta.

Képeslap Bahiából

2010-08-24T08:19:00.000-07:00

origo, 2010. augusztus 24.

Jorge Amado könyvéből kiderül, hogy milyen lehetett Brazília a véget nem érő szappanoperák és Coelho ezoterikus tanmeséi előtt. Az író a '30-as évek színes forgatagába repít minket, ahol fura fickókkal ismerkedünk meg. A varázsló gyanús üzelmeket folytat, a szegény srác sztárságra tör, a többiek pedig csak isznak. A munkásosztály hős fiain tényleg csak a szocializmus segíthet? És legfőképpen: ki lehet az a Zsubiabá?

Jorge Amado 20. századot átívelő munkássága alatt több-kevesebb sikerrel minden témában kipróbálta magát, a szocpol regénytől egészen a pikáns irodalomig. Erős baloldali kötődése miatt eleinte részt vett néhány, az aktuális kormány által nem túl legálisnak minősített muriban, így sűrűn került börtönbe, párszor emigrált, plusz néhány könyvét is elégették. Semmi extra, csak amit egy trópusi inges dél-amerikai forradalmártól minimálisan elvárhatunk. Neve nem lehet túl ismerős a hazai olvasók számára, pedig ő vezette a brazil eladási listákat, amíg Coelho egy diszkrét mozdulattal le nem söpörte.

Amado jókor volt jó helyen: amikor a '20-as évek generációjának beletört a bicskája a hőn áhított egységes brazil imázs kidolgozásába. Ez ugyanis az ország nagyságát és sokszínűségét tekintve abszolút lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, elég csak magunk elé képzelni az őslakos indiánok, a gyarmatosító fehérek és a rabszolgaként idehurcolt négerek multikulti egyvelegét. Amado-ék az egyszerűbb oldalán fogták meg a dolgot, és szűkebb környezetükön, saját szülőföldjükön keresztül közvetítettek egyfajta autentikus brazil életérzést. A Zsubiabá lapjait például az északkeleti Bahia lókötői népesítik be: koldusok, tengerészek, utcalányok, artisták, pékek járnak-kelnek a sorok között. A siettében odaskiccelt alakokat nézve olyan érzésünk lehet, mintha egy posztimpresszionista festmény tarka színfoltjait látnánk.

Most már azt is elárulhatom, a regénycím egy vén varázslót takar. Zsubiabá lerobbant házikójában fogadja vendégeit, akik maguknak gyógyulást, ellenségeiknek pedig jóféle rontásokat vehetnek potom pénzekért. Ezenkívül makumbákat, vagyis afrikai szertartásokat celebrál, ahol a jónépet rendszeresen megszállják bizonyos szellemek, végül pedig mindenki nádpálinkával üti ki magát. Ha már eme nemes italnál tartunk, azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy minimum annyi fogy belőle, mint amennyi calvados A diadalív árnyéká-ban.

A könyv főszereplője azonban nem a kuruzsló, hanem egy átlagos néger srác, António Balduíno. A feltörekvő kamasz életcélja, hogy sztár legyen - vagyis az ő életét is megénekeljék egy népi balladában. Ehhez szükségképpen valami megénekelnivalót is kéne tenni, így lesz a fiúból bravúrosan nyereséges koldus, majd rendíthetetlen bokszoló, ihletett szambaköltő, rendszeres vendég a Vízbefúltak Lámpása nevű kétes hírű lokálban, s nem utolsó sorban aktuális nőidol.

A Zsubiabá sztorija színes, hirtelen változó epizódjai ellenére lassan indul be, és a könyv közepe-végére éri el maximális lendületét. Az utolsó ötven oldalba sajnos alattomosan bekúszott a korban oly divatos kommunista propaganda, súlyosbítva egy random munkássztrájkkal. António ugyanis dokkmunkássá avanzsál, majd szakszervezeti aktivistává lényegül. A szocializmusban értelmet nyerő élet enyhén giccses befejezés, maradjunk ennyiben. Ettől függetlenül bátran olvassunk Jorge Amado-t, csak mindig legyen kéznél egy kis nádpálinka...

Iván Tünde

A nagy per

2010-08-24T01:23:00.000-07:00

Kafka el nem égetett hagyatéka
mno, 2010. augusztus 14.

Úgy látszik, hogy a végéhez közeledik a Franz Kafka hagyatéka fölötti évtizedes marakodás, miután az izraeli bíróság elrendelte azoknak a tel-avivi és zürichi széfeknek a kinyitását, amelyek az író utolsó még publikálatlan kéziratait tartalmazzák.

Franz Kafka 1883. július 3-án született az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Prágában, középosztálybeli, német nyelvet beszélő zsidó család legidősebb fiaként. A XX. század irodalmának egyik legkiemelkedőbb alakja életében alig publikálta műveit, így aztán csak a halála után vált ismertté.
Ahogy azt a naplójában is megerősítette, Kafka tisztában volt tehetségével, de elátkozottnak érezte magát a folytonos íráskényszer miatt. Vágyott az elismertségre, ugyanakkor rettegett, hogy az emberek fizikailag és szellemileg is visszataszítónak találják. Örökös depresszióban és kisebbrendűségi érzések közepette élt, önváddal életképtelenségéért. Egy Bécs melletti szanatóriumban halt meg 1924-ben, miután tuberkulózist diagnosztizáltak nála.

Végrendeletében barátját, Max Brodot kérte arra, hogy mindent, amit életében írt – öt könyvén és egy novelláján kívül –, amint lehetősége nyílik rá, égessen el. Brod azonban ahelyett, hogy teljesítette volna az író utolsó kívánságát, megjelentette A per, A kastély és az Amerika című regényét is.

Az egyetlen nő, akivel Kafka valaha együtt élt, Dora Dymant is őrzött levelezéseket és naplókat az írótól. Kész is lett volna megsemmisíteni ezeket, azonban mielőtt megtehette volna, a Gestapo elfogta a lakásán, és koncentrációs táborba zárta. Túlélte a holokausztot, az általa őrzött dokumentumokat azonban valószínűleg végül a nácik égették el.

Brodnak sikerült elmenekülnie a németek elől, és 1939-ben, bőröndjében Kafka hagyatékával, Palesztinába költözött. Tel-Avivban ismerkedett meg Esther Hoffével, aki aztán éveken át asszisztense és barátja volt. És ő volt az is, akire Brod végrendeletében Kafka publikálatlan írásait hagyta. Levelezéseket, naplókat, rajzokat, talán novellákat is. Brod azt kérte, ezek mindenképpen kerüljenek nyilvánosságra, és Hoffére bízta, hogy belátása szerint küldje szét őket nyilvános archívumokba Izraelben vagy külföldön. Javaslatként megemlítette a Zsidó Nemzeti és Egyetemi Könyvtárat és a tel-avivi városi könyvtárat is.

A sors iróniája, hogy Esther Hoffe ugyanúgy elutasította Brod utolsó kívánságát, ahogy Brod Kafkáét, és nem engedett senkinek sem betekintést a hagyatékba. Csak akkor kerültek kéziratok a nyilvánosság elé, ha Hoffe árverésre bocsátotta őket. Például 1974-ben túladott huszonkét levélen és tíz képeslapon, amelyeket Kafka küldött Brodnak, 1985-ben egy levélen, amelyet Kafka a menyasszonyának írt, valamint 1988-ban A per eredeti kéziratán, melyet majdnem kétmillió dollárért vett meg a német Modern Irodalom Múzeuma.

Izrael már akkor pereskedett a zsidó örökség részének tekintett dokumentumokért, amelyek Benjamin Netanjahu miniszterelnök szavaival élve értékesek a történelemnek, a zsidó népnek és az államnak. Amikor Hoffe megtagadta a kormány kívánságát, hogy átadja a felügyeletet a hagyaték fölött – azzal az indokkal, hogy az immár családja magántulajdonának tekintendő –, a kormány értékes kéziratok külföldre csempészésének gyanújával letartóztatta a tel-avivi reptéren. Átkutatták bőröndjét, de csak Kafka néhány levelének fénymásolatát találták nála.

Esther Hoffe két évvel ezelőtt, 101 éves korában hunyt el. Kafka és Max Brod örökségét két lányára, Evára és Ruthra hagyta. Ezzel újra elkezdődött a pereskedés az állam és az örökösök között. A tel-avivi bíróság ismét elővette Max Brod végrendeletét, új végrehajtókat nevezett ki, és elrendelte egy szakértői csoport összegyűjtését az izraeli és svájci széfek tartalmának vizsgálatára. A papírok nem tartoztak Esther Hofféhez, így nem tartozhatnak a lányaihoz sem, jelentette ki Shmuel Harnoi, az Izraeli Nemzeti Könyvtár direktora, aki úgy véli, a végrendelet szerint a kéziratok hozzájuk tartoznak.

De nem Izrael az egyetlen ország, amelyik szeretné magáénak tudni az örökséget. Kafka német anyanyelvűségére hivatkozva, valamint arra, hogy Marbachban található a világ legnagyobb Kafka-gyűjteménye, Németország is beszállt a versenybe. A Német Irodalmi Archívumot ráadásul még a Hoffe nővérek is alkalmasnak tartják az örökség megőrzésére, mert itt rendelkezésre állnak a legmodernebb archiváló eszközök. Harnoi elfogadja, hogy a technikai felszereltségük nem üti meg a nemzetközi mércét, de hogy külföldre adják ki a zsidó kulturális értékeket, az számukra elfogadhatatlan.

Izrael még 2009 őszén azzal a követeléssel állt elő, hogy Németország szolgáltassa vissza az Esther Hoffe által elárverezett A per kéziratát az országnak, továbbá huszonnégy izraeli akadémikus nyílt levélben követelte, hogy Kafka öröksége az országban maradjon. Szerintük a német média azt sugallja, hogy „sem érdeklődésük, sem történelmi és nyelvtudásuk nem elegendő” a hagyaték kezelésére. A Német Irodalmi Archívum azonban hangsúlyozta, hogy kész együtt dolgozni az izraeli kutatókkal. Eddig egyik fél se tudta, min is vitatkoznak pontosan, hiszen a Hoffe nővéreken kívül senki nem ismerte a hagyaték tartalmát. De nemrégiben a tel-avivi bíróság úgy határozott, hogy ki kell nyitni a széfeket Zürichben és Tel-Avivban egyaránt. Arra a kérdésre, hogy egy svájci bank miért jár el egy külföldi kormány utasítása nyomán, a svájci bankegyesület szóvivője úgy reagált: ilyen csak akkor lehetséges, ha azt a svájci bíróság is elrendeli. Azt viszont nem tudta megmondani, ez miért történt meg. Néhány zürichi széfet július közepén már ki is nyitottak, viszont a tartalmát nem lehet nyilvánosságra hozni, mert Eva Hoffe a bíróság tilalmát kérte erre. Miután egy ügyvédi különítmény leltárba veszi a széfek tartalmát, bemutatja azokat a tel-avivi bíróságnak. Ott eldől, vajon a Hoffe nővérek magántulajdonáról vagy pedig irodalmi kincsekről van-e szó, amelyeket ez esetben mindenki által elérhető archívumokba szállítanak.

Amíg nyilvánosságra nem kerülnek a kéziratok, csak találgatni lehet, mit tartalmaznak. Egyesek szerint irodalmi kincsesbánya a gyűjtemény, de vannak, akik szerint valószínűtlen jelentősebb kéziratok előkerülése, hisz Max Brod már minden művet publikált. Utóbbi esetben a legtöbb, amire számítani lehet: levelek és naplók, ám ezek értékes életrajzi adatokkal szolgálhatnak.
Az Izraeli Nemzeti Könyvtár azt nyilatkozta: végre elkezdték végrehajtani Max Brod végrendeletét. Az is az igazsághoz tartozik, hogy Esther Hoffe tulajdonjoga a dokumentumokhoz semmivel se megkérdőjelezhetőbb, mint Max Brodé, arra viszont gondolni sem lehet, hogy Kafka végső akarata teljesüljön.

Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond és a nyilvánosság

2010-08-24T01:10:00.000-07:00

LIV. évfolyam 33. szám, 2010. augusztus 19.
Élet és Irodalom

Móricz írói „belépőjeként" hagyományosan a Hét krajcár című novellát tartjuk számon, a beavatást végző „papként" pedig a (nála három évvel fiatalabb Móriczot „egy apa gyöngédségével" fogadó) Osvát Ernőt. Azért is nyugszunk bele a pályakezdésnek ebbe a változatába könnyen, mert megtanultuk, hogy az íróknál ez így szokott lenni: keresgélik egy ideig a „hangjukat", aztán, mintegy varázsütésre, felfedezi őket az irodalom, hogy innentől kezdve egyenletes tempóban fejlődjenek, egészen az összegző, számadást jelentő, életmű-záró alkotásokig. A pályakezdés azonban nem puszta tény, többnyire utólagos konstrukció, lehet az íróé magáé vagy az irodalomtörténészeké, és különböző mintázatai is kialakulhatnak attól függően, milyen történetet kívánunk ráépíteni.

Móricz pályakezdésének létezhet olyan verziója is (hiszen kezdetből az ő esetében nem egy van, hanem több), amelyben az irodalomba lépést az újságírással való leszámolás előzi meg. 1929. január elsején írta Móricz naplójába a következőket:

Úgy gondolom, ma vagyok ötödször a válaszúton.

Első volt, mikor nem akartam bemenni az érettségi vizsgára, mert attól féltem, ha bizonyítványom lesz, kénytelen leszek egyetemet is végezni, pályára menni és állást vállalni, - s nem leszek író. Gyula bátyám minden energiáját összeszedte s megmagyarázta, hogy attól még lehetek író, „különben is annyi tehetséggel, ami neked van, az érettségizettek nyolcvan százaléka lehetne íróvá".

Második, mikor otthagytam a teológiát. Harmadik: mikor a hivatalnoki pályát. Negyedik: 1909-ben az újságírást. Mind az írásért. Ötödik ma: otthagyom az epikát a drámáért.

Ez az év teljesen a színpadi munkáé.

Ma már tudjuk, Móricz nem hagyta ott az epikát a drámáért 1929-ben, így máris felmerülhet bennünk a kétely: 1909-ben valóban leszámolt az újságírással? Hiszen egész életében dolgozott különféle lapoknak, használta újságírói szabadjegyét, tudósított többek közt az ököritói tűzvészről és a tiszazugi méregkeverők tárgyalássorozatáról. És abban az évben, amikor az ököritói tűzvészről is írt, 1910-ben, ismét hangsúlyosan belépett az irodalmi térbe, mondhatnám, újra elkezdte a pályát: írt Mikszáth Kálmánról egy nekrológot a Nyugatban, meglepőt, és, ha akarjuk, az íróelődöt a legnagyobb magasságokba emelőt, ha akarjuk, mélyen sértőt. Móricz itt Mikszáthtól a hírlapírótól búcsúzott el, legfontosabb tevékenységeként a tárcaírást kiemelve. Lehet ezt az írást úgy is értelmezni, mint a XX. században aztán egymás után sorjázó irodalmi apagyilkosságok közül az elsőt, amely ráadásul egy kontrasztot is behozott irodalomtörténeti gondolkodásunkba: a kisfia koporsója mellől pályát kezdő komor Móricznak a derűs Mikszáthtal kellett leszámolnia ahhoz, hogy saját irodalmi egyéniségére rátaláljon. (És, mint az irodalmi apagyilkosságoknál általában, természetesen a Móricz-művekből, a határozott leszámolás dacára, nem tűnt el a Mikszáth-olvasás tapasztalata, az ellentét pedig derű és komorság közt erősen kikezdhető.) De abból a szempontból is érdekes írás ez, hogy Móricz az újságot az olvasót a könyvekhez elvezető, a könyvolvasásra edző médiumként határozta meg: „Az átlagos színvonalú, újságfaló magyar közönséget meg kellett tartania az irodalmi szinten, míg odáig nő, hogy a könyvirodalom sem fogja megfeküdni az agyát." Móricz aztán, jóval később, valóban a tömegekhez eljutás eszközeként kezelte az újságot: 1939-ben olyan terve is volt, hogy újságkönyvekből álló sorozatot készít, gondosan megválogatva, művei közül melyek érdekelhetik az újságot olvasó, a könyvvásárlókénál szélesebb közönséget. Ebből a tervből (mint még jó néhányból Móricz életében) nem lett semmi, de annyi biztos, hogy Móricz az újságot nemcsak megélhetési forrásként használta egész életében, de írói imázsépítésének egyik fontos eszközeként is. A nyilvánosság számára az újságírók segítségével építette fel írói brendjét, tudatosan, kitartóan, néha pedig szenvedve attól, hogy hírességként kell élnie, akinek magánéleti történései is hírértékűek.

A korabeli sajtóban nemcsak Móricz fellépéseiről, autogramosztásáról, színházi bemutatóiról, önálló estjeiről találunk helyszíni tudósításokat, de a Színházi Életben rábukkanhatunk fényképes tudósításra Móricz Zsigmond és családja a keszthelyi strandon címmel. Az újságok beszámoltak az írói betegségeiről, terveiről: 1923. november 23-án például a Szózat című lap olvasói arról értesülhettek, hogy Móricz mint szövegkönyvíró és Kodály Zoltán mint zeneszerző együtt operát írnak Dózsa Györgyről. De egy vasárnapi, 1929. január 6-i Pesti Naplóban abból is újságcikk lett, hogy felhívták az író lakását, Móricz ugyan nem volt otthon, mivel Bécsbe utazott pihenni, így felesége, Simonyi Mária számolt be röviden férje terveiről, bemutatás előtt álló színdarabjáról. Persze, Simonyi maga is híresség volt, és színésznőként remekül bánt a sajtóval: a húszas évekbeli helyszíni tudósításoknak, amelyek Móricz és felesége közös előadókörútjáról adtak hírt, mindig része volt Simonyi Mária öltözékének, termetének, szépségének taglalása. De már akkor is találunk rá példát, hogy Móriczról „kis színes" hírek jelentek meg, a Pesti Napló 1922. október 7-i, szombati számának Tarka krónika rovatában, amikor ő még nem színésznő-feleséggel rendelkező, vagyis kétszeresen érdekes híresség volt:

Móricz Zsigmond a szobalányát előléptette szakácsnénak. A leány szorgalmasan kezdte tanulni a főzés tudományát.

Egy délelőtt beállított az író dolgozószobájába:

Nagyságos úr, kérem, tessék ideadni egy kicsit a szakácskönyvet.

- Szakácskönyvet? Nincs nekem semmiféle szakácskönyvem.

- Dehogy nincs, kérem! Ott van a könyvszekrényben.

- Hol? Én nem tudok róla.

Az ujdonsült szakácsné odalépett a könyvszekrényhez és kihuzta Zolának „Jó polgári koszt" című kötetét.

De Móricz élete nem csupa fellépés és derű: akkor is lesben állt a sajtó, amikor az író magánéleti válságairól kellett tudósítani. Ekkor viszont részben átengedték Móricznak az irányítást: a Pesti Napló (ehhez a laphoz kötődött talán legerősebben Móricz szerzőként, vagyis nem meglepő, hogy itt feltehetőleg beleszólhatott a róla megjelenő hírek tartalmába) az első feleség, Holics Janka betegségéről (valójában a nem is első öngyilkossági kísérletéről) is tudósított, a következőképpen:

Nagy rémülettel értesültünk arról, hogy Móricz Zsigmond, a nagy író felesége súlyosan megbetegedett. Pénteken kezdődött a betegsége náthalázzal, amelyből kétoldali tüdőgyulladása fejlődött. A lesujtott Móricz Zsigmond napok óta nem mozdult el nagybeteg felesége ágya mellől, amelyet sűrűn keres föl a beteg kezelőorvosa, dr. Rusznyák István, egyetemi tanársegéd, aki odaadó figyelemmel őrködik a betegnek aggodalomra okot adó gyönge szívén.

Történt mindez olyan korban és lapban, ahol minden lapszám elengedhetetlen része az öngyilkosságokat taglaló rovat. Amikor az olvasók Holics Janka náthalázáról értesültek, egyúttal olvashattak többek közt Fülöp Böske, Tóth Gizella, Erdődi Elek (aki egyébként 36 éves író volt a hír szerint) öngyilkosságáról. Móricz annak tudatában irányította a sajtónyilvánosságot, hogy a szóbeszédként Pest-szerte terjedő hírekre aligha volt befolyása. Nemcsak a harmincas évek végén aggódhatott, mikor Csibével moziba ment, a lány pedig hozzábújt, ahogy a fiúkhoz szokott, nem törődve vele, ki látja meg őket, és indítja el róluk a pletykát. Már Janka halála is, különös módon, kisebbfajta közönség előtt történt meg. A szemtanúk közül az egyik, Kosztolányi Dezsőné, aki a „Nyugat-nők" egyikeként, többek közt Gellértnével, Schöpflinnével, Bohuniczky Szefivel együtt várta a halál bekövetkeztét, arról tudósít minket (Móriczról maradt emlékeit összegyűjtő, rövid írásában), hogy Móricz első dolga a sajtó kellő informálása volt:

Kis idő múlva Móricz sietve bejött a szomszédos szobából. Egyenesen a telefonkészülékhez lépett, fölhívta az Est-lapok szerkesztőségét, és utasításokat adott arra vonatkozóan, hogy a vasárnapi képes mellékletben hogy legyenek elhelyezve a maga, a felesége és családtagjainak képei. Ő, mármint Zsiga legyen a középen nagyobb formátumban, a többi kép pedig kisebben őkörülötte, és hogy az egész oldalt csakis ezek a képek töltsék ki - mondta a telefonba - más képet nehogy odategyenek.

Móricz tudta, ez a hír is csak őmiatta érdekes, vagyis a képes melléklet közepén kell lennie a fotójának, ahogy azt is felmérte, hogy felesége öngyilkossága sokkal rosszabb hatást keltene, mint a megtört férjet is váratlanul érő tüdőgyulladás. Különösen azért gondolhatta így, mert Simonyi Mária iránti lángolása is beszédtéma volt Pesten. Nemcsak annak köszönhetően, hogy volt olyan színházi előadás, amelyen Móricz megjelent, és ennek hatására Simonyi észrevehetően zavartan játszott, de azért is, mert ebben az időszakban különös üzengetésre használta az író a sajtót, kódolt szerelmi üzeneteket küldözgetvén nemcsak a színésznőnek, de Magoss Olga debreceni polgárasszonynak is. Móricz 1924/25-ös, nemrég könyvben is megjelent naplófeljegyzéseinek szerkesztője, Cséve Anna írja: „Móricz a lapokat és a folyóiratot mintegy üzenőfalként használta, feltűzte rá a még mindig eldöntetlen élethelyzetének, a válasz nélküli szerelemnek a kérdőjeleit." (Noran, 2010, 20.) Rendkívül különös játékot játszott ebben a lázas, zaklatott időszakban: saját bevallása szerint nem is olvasta az újságokat - csak írta és felhasználta. Egyetlen példa, Cséve Anna kutatásai nyomán, arra, milyen módon szőtt a sajtóból, saját szövegeiből és a levelekből, naplókból sajátos hálót Móricz, ugyanazt az írást két irányba használva fel, rendkívül gazdaságosan. 1925. május 29-én tette közzé Az Estben A feketeruhás nő című tárcáját, majd levélben hívta fel Simonyi Mária figyelmét a közleményre: „Mondja kicsim, nem volt ma egy hete feketében? (...) Az valami rendkívüli volt, ahogy rám hatott... aznapon írtam a fekete ruhás nőt, beledolgoztam a fekete ruha kérdést: üzenetül Majának!" (378.) Másnap viszont Magoss Olgának mellékelte ugyanezt az írást: „küldöm a tárcát, hogy, hogy lássa... bár nem valószínű, hogy valaki fölismerné és bepletykálná az esetet (...) ellepleztem álnévvel." (715.) Választott álnevének monogramját pedig, a B. P.-t kétféleképpen fejtette meg a két nőnek: Simonyi Máriának „büdös parasztként" (ezt az asszony használta rá, becézésképpen), Magoss Olgának pedig „budapesti ismerősként".

Móricz és a nyilvánosság kapcsolata a korabeli (és a jelenlegi) irodalmi életre nézve is számos tanulsággal szolgál. Móricz pályája úgy is megképezhető, mint amely az újságírástól indul, a nyilvánossággal való együttműködésben (olykor küzdelemben) alakul, majd végét, az öregséggel és a halállal való szembenézést egy a sajtóval való találkozás hozza el.

Már a negyvenes évek elején járunk, amikor Móriczból nagypapa lesz:

Előző nap született meg Móricz Gyöngyi és Simon Andor kisfia, Balázs. Az író első unokája. Határtalanul szerette mindig a gyermekeket, a „családot", hogyne sietett volna be hozzájuk mindjárt másnap reggel. Édesapjától örökölte ezt a soha kedvére ki nem elégített családot szomjazást. A kórházban rögtön körülvették a riporterek és fürge fényképészek. Pillanatok alatt lekapták Móriczot mint nagyapát. Hanem amikor az újságok szenzációvadászai eltűntek, a fáradtságtól és gyöngeségtől alig pihegő kismama haragos szemrehányással illette az édesapját. Minek tolakszik mindig előtérbe? Az ő ideje már lejárt. Most Bandinak ütött az órája. Őt kellett volna a fiával lefényképezni. A költőt...

Az esetet ránkhagyó Tauszig Mária olyan költői módon értékeli a történteket, hogy „abban a pillanatban hullott a halálvágy első, ellenállhatatlan sugara rá." De ez az eset nemcsak Móricznak és lányának a konfliktusáról, nem pusztán az öregséggel való szembenézésről szól: legalább ennyire arról, hogy még nagypapaként is Móricz Zsigmond volt a sajtót érdeklő hír, és nem veje, Simon Andor. A negyvenes évek elejére, Móricznak és generációjának halálával pedig, a történelmi helyzet alakulása miatt is, hosszú időre elmúlt, és ilyen formában vissza sem tért az az idő, amikor az írók magánéletének eseményei is a hírekbe kerültek.

Keresztúri dombok

2010-08-17T02:50:00.000-07:00

Szülőföld és egyetemesség – Hetvenéves lenne Bella István
2010. augusztus 7., Bakonyi István

Olyan országban élünk, ahol általában megünneplik az évfordulókat. Az írókét, a költőkét is, bár a legfontosabb életművek esetében is gyakori a feledés. Akiről most szó esik, még közöttünk lehetne. Bella István 1940. augusztus 7-én született Székesfehérváron, bár a Fejér megyei székhelyhez közeli Sárkeresztúr a fölnevelő faluja. S a hetven esztendővel ezelőtt világra jött Kossuth-díjas költő négy éve halott. Csak remélhetjük, hogy életműve sokak szívében, tudatában él. Egyebek között azért is, mert a szülőföld, a származás, a szűkebb haza számára mindhalálig szent volt. Nem feledem a pillanatot, amikor búcsúztatásán, a Farkasréti temetőben a sárkeresztúriak hozták sírjára a hazai földet… Jelképes és gyönyörű pillanat volt.

Annak a kiváló költőnek szólt, akinek a hűség oly sokat jelentett életében. Akkor is, ha – mint oly sokan – ő is kiszakadt a szülőföldből, és hatalmas utat járt be. Ám hozta őseinek szellemi hagyatékát, hozta az archaikus nyelvet, hozta a hovatartozás biztonságát. Őrizte azt, amit tanítóitól, elsősorban a versbe énekelt Ünnep Margittól kapott. Az édesapját korán elveszített fiúnak olyan szellemi ajándékokat adott a fölnevelő falu, amelyek hozzásegítették a tiszta szívű líra megteremtéséhez. Az Ünnep Margit című vers kapcsán megjegyezhetjük, hogy a tanítónő igen közel állt a Bella családhoz. Sajnálta „Pityét”, aki oly korán jutott félárvaságra. És Margit néni időskorában is mindig nagy szeretettel és kedvesen beszélt hajdani jeles tanítványáról, vonzalmuk mindhalálig kölcsönös volt. Ha Bella István Székesfehérváron járt, gyakran kereste föl tanítóját, és Margit néni alig élte túl a költő korai halálát. A versben a betűvetést tanító pedagógus alakját rajzolja meg a költő, s ahogy egyszer megjegyezte: akkor Sárkeresztúron nem volt diszlexiás gyerek… Játék és pátosz vegyül ezekben a sorokban: „Betűz a nap az ablakon. / Betűket betűz a napon. / Figyelek, szájáról olvasom / sugarát. Leírom, rajzolom.”

Sárkeresztúr, a Mezőföld és Fejér megye hajdani világa egyébként is gyakran van jelen költészetében. Már a legelső időkben is, ennek korai bizonyítéka például a tizennégy esztendős korában a Fejér megyei napilapban megjelent zsengéje, a Hazafelé. „Kigördült a vonat csendben, / integetett az állomás, / de én csak az utat figyeltem, / az érdekelt és semmi más. / Csak lestem, vártam szívrepesve, / átnézve az ablakon, / mikor int már felém a mezsgye / a keresztúri dombokon. / Mikor köszön rám a kútágas, mikor köszön rám a falu, / utcáiról, mely mind szétágaz, gyümölccsel, mely nem savanyú…” Ezek a sorok kétségtelenül már költőt jeleznek, nemesen egyszerű, veretes sorokkal, a tiszta érzelmek kifejezésével. Ez az az időszak Bella István életében, amikor nehéz körülmények között élt a csonka család (édesapja odaveszett a második világháborúban), az édesanya betanított munkásként dolgozott, s a fizetése meg a nagymama özvegyi nyugdíja alig biztosította megélhetésüket.
Ám ez a korszak, a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban folytatott tanulmányok ideje az irodalmi érdeklődés szempontjából is jelentős. Bella ismerte az Irodalmi Újságot, a Csillagot, az Új Hangot, a kor irodalmi fórumait. Gyönyörű sora a halott apát idéző versből: „Ráfúj az idő muzsikája, befedi, mint a feledés…” Ahogy egyszer maga is mondta, lepergett róla az ötvenes évek sematikus álköltészete, bár Kuczka Péter Mindenkinek! Mindenkinek! című poémája hatott rá, de például Juhász Ferenc Dózsa-eposza sokkal inkább. És hatott rá a vidék ismert tanító-költője, az abai Tanka János is, akinek oly sokat köszönhetett.

Aztán 1966-ban megjelent első verseskötete, a Szaggatott világ már érett költőt mutat föl. Fölfedezhetjük benne a falusi gyerekkor alaprétegeit. A „kilencéves, árva evangélista” képében önmagát jelöli, utalva gyermekkora alapélményére, kántorságára, a templomi szolgálatra. És megírja a szegénységet, ezzel egyben tipikus képet fest az igazságtalan társadalmi helyzetről, hogy később egyre inkább kora hű lírai krónikása legyen. Önarcképet fest, és ebben az „észrevétlen elúszott” apa és a még itt levő, „mind fehérebb” anya a két főszereplő, és közöttük ágaskodik „az öklömnyi gyerekember”. Gyakran szól a fölnevelő falu egyszerű embereiről, valamint a tárgyi környezetről. Persze kissé még szűkös ez a lírai világ, ám egyértelmű, hogy az ifjú költő már ekkor természetes hangon tudja összekapcsolni az evilágot az egyetemessel, a földi köröket az égiekkel. Például ily módon: „Rezes sugárral gőzölögnek / a csillaggal bevetett mennyek. / Hold párállik – aranyló trágya –, / mit elejtett az ég bikája” (Cséplés).

A szülőföld később már jóval áttételesebb formában jelentkezik kibontakozó költészetében, és nagy szintézisversek lesznek a kiváló művészi eredmények. Az 1975-ös A hetedik kavics című kötet egyik kiemelkedő darabja a Sárkeresztúri ének. Címéből arra is következtethetnénk, hogy itt is a kibocsátó közeghez kapcsolódó elemek uralkodnak, azonban másról van már szó. Bármelyik vidékről szólhatna a mű, és talán bármelyik korról is. Van benne viszont számos olyan utalás, amely akár a sámánok idejét is idézheti. Azokat a kiválasztott személyeket, akik önkívületi állapotban érintkeztek a természetfölötti lényekkel.

A sámán ugyanakkor vezető szerepet játszott közösségében, és ez így volt az ősmagyarok vallási és társadalmi életében is. S ha nem is közvetlen minden ősi hatás, azt láttatja Bella István, hogy a XX. században ő hasonló szerepet lát költő és költészet vonatkozásában. Természetesen ez csak az egyik útja az irodalomnak, hiszen létjogosult sok egyéb törekvés és szándék is. Ám olyan út ez, amelyet lebecsülni semmiképpen sem ildomos, hiszen egy önmagára adó korban nagyon jó és mindenképpen hasznos lenne, ha a líra a mostaninál fontosabb szerepet játszana a mindennapi életben. És az sem lenne baj, ha a Bella Istvánhoz hasonló, felelősen gondolkodó és magas esztétikai színvonalon szóló poéták tudatunkban és a környező valóságban is jóval előkelőbb helyet foglalnának el.

A Sárkeresztúri énekben az egyéni és a közösségi sors fonódik össze. Ott van a háttérben a költő szülőföldjének maradandó élménye, és ez tágul ki az egyetemes körökig. Utazhatunk vele térben és időben, és hasonlóképpen épülnek egymásra különböző lírai rétegek is. „Vissza, / csak vissza, / vissza a gyökerek közé, / a vak virágok közé, / ereim kőlenyomatához, / a testembe préselt kőkori virághoz, / mit nem mutat ki röntgen és kés se, / vissza, csak vissza, / vissza a csöndhöz, a csöndbe, / csöndkishúgom édes öléhez, / kistestvérem édes öléhez.”

Erről az 1972-ben keletkezett költeményről mondta Bella István, hogy „ez a vers tette lehetővé […], hogy ez a könyv egyáltalán könyv legyen […]. Ez hitette el velem, hogy vannak verseim, amelyek érdemesek az emberi szóra.” S bár nem szó szerintiek a nevelő faluhoz kapcsolódó vonások, azért az sem mellékes, hogy a gesztus, a köszönet mozzanata is ott munkál a mű szellemi hátterében. A köszöneté, hogy sárkeresztúri lehetett.
Hosszasan szólhatnánk még Bella István utóéletéről, verseinek hatásáról. Befejezésül álljanak itt az utóbbi időben megvalósult, illetve a közeljövőben megvalósulandó mozzanatok. Ennek az esztendőnek tavaszán Székesfehérváron a Vörösmarty Társaság megrendezte a költő hajdani iskolájában, a József Attila (most Ciszterci Szent István) Gimnáziumban az első Bella István versmondó versenyt, amelyen beigazolódott, hogy fiatal fiúk és lányok tudnak mit kezdeni ezzel az életművel. Ugyancsak a Vörösmarty Társaság ez év őszére olyan kötetet szeretne kiadni Zsille Gábor szerkesztésében, amelyben a Bella Istvánhoz íródott versek lesznek olvashatók.

Végül arról, hogy Sárkeresztúron tervezik: a művelődési ház fölveszi a költő nevét.

Bodor Béla (1954–2010)

2010-08-17T02:23:00.001-07:00

LIV. évfolyam 32. szám, 2010. augusztus 13.
Élet és Irodalom

Ültünk a könyvtárszobában (a gangról nyíló csikágói lakás igazi, könyvtárszagú könyvtárszobájában), nemcsak irodalmárok - civilek, gyerekek is, faltuk az aprósüteményt, ittuk a gyümölcslevet vagy a bort, és hallgattuk Bélát, amint, mondjuk, Lisznyai Kálmánt olvas fel egy irodalomtörténeti gondolatmenet illusztrációjaként. Minden megvolt neki a plafonig érő polcokon. Amikor a legműveltebb könyvesszét fordítottam, amivel életemben dolgom volt, gyakran tépáztam idegeit azzal, hogy felhívtam írás közben a kérdéseimmel - ha ébren volt, kilencven százalékos valószínűséggel dolgozott. Ő pedig hevenyészett tartalomismertetésem alapján percek alatt kikereste, és be is diktálta az adott szépirodalmi, filozófiai, teológiai szövegrész évtizedekkel ezelőtt megjelent magyar fordítását. De nem pontosan ezért irigyeltem. Hozzá képest linknek és hebrencsnek éreztem magamat, és az volt a gyanúm, hogy átlát rajtam - de megbocsátja. Nem ismertem más embert, aki életben és irodalomban ilyen végtelen nyugalmú és egyszersmind csorbítatlan ítélőképességű befogadó lett volna. Okossága és szellemessége akkor sem hagyta cserben, amikor más viszolygott vagy kétségbeesett volna - remek hanyatláselemzést tudott írni, és élvezettel interpretálta a dilettánsokat -, volt türelme, hogy a középszerűség sóderhalmában fölfedezze a nagyság gyémántjait, a nagyságot pedig sohasem a kánon felől nézte. Az irodalmi életben is gyakori jellemhibákkal - amelyek tökéletesen hiányoztak belőle - mint az emberi természet részével számolt, és nevetséges önmenedzselőkben is megtalálta a tényleges értékeket. „Az egy hülye, de attól még..." Csak néztem.

Radnóti Sándor „kánonfeszegető" kritikusnak nevezte, prózaíróként-költőként leginkább a neoavantgárdhoz sorolták. Írásainak ismeretében senki se mondhatja, hogy felborítani próbálta a kánont, és mi sem állt távolabb tőle, mint a dacos plebejus panaszolkodás, de talán többet akart feszegetésnél, a különféle rendek partikuláris kétségbe vonásánál. Nem volt külön írói, kritikusi és magánemberi énje. Fő témája, értéke és vezérelve is a hatalommal - a politikai és a foucault‑i értelemben vett hatalommal, a szellemi diktátumokkal, kánonokkal - szembeni egyéni szabadság volt. Ez mutatkozott meg félelmetes humorában és nyelvi mozartoskodásaiban éppúgy, mint fáradhatatlan reflektáltságában és felfedezésre mindig kész lélektani érzékében. Legnagyobb szabású - egyszerre írói és irodalomtörténeti - műve, a Régi magyar regénytükör mögött is az a gondolat dolgozott, hogy a magyar próza sokkal érdekesebb, szabadabb lehetett volna a németes klasszicista fegyelmező drill nélkül.

Kezdettől csak a maga - roppant - szellemi erejére hagyatkozott. Míg mások az egyetemi vizsgáikra bifláztak, ő rockos lázadóként sokkal nagyobb tudást szedett össze. Meg se próbált „beilleszkedni", mert egyszerűen nem vette tudomásul azt, amibe be lehetett volna. Másokkal ellentétben, akik a fennálló rendet, bármilyen utálatos is, a normális világnak tartották, ő a nyolcvanas évek végéig minden reggel arra ébredt, hogy őrült világban él - egyszer elmondta azon ritka percekben, amikor politizált -, és meg volt győződve, hogy nem tehet mást, mint dolgozni tehetsége szerint, más magánemberekkel barátkozni és őrizni a barátságot emberismerete és toleranciája szerint.

Aztán elébe jött a kor. Örömünkre sokat publikált az ÉS-ben, és egy nehéz időszakban ő vezette a könyvrovatot. Egy ideig nem volt szakadék a teljesítmény és az elismerés között. A könyvtárszobában és a nappaliban irodalmi szalont tartott fenn („lehetett volna"), de miután elmaradoztak az emberek a havi beszélgetésekről (vagy meghaltak fiatalon, mint favoritjai közül Nagy Attila Kristóf, Bratka László, Bohár András), a karácsony előtti összejövetelek, amelyeket feleségével, a csodálatos játékterapeutával, Tunyogi Erzsivel celebrált, éppolyan fontos irodalmi események voltak, mint bármi, amit megír a sajtó.

Sztoikusan viselt szenvedéseinek, haldoklásának történetét, ezt a pontos kordokumentumot ő tudná a legjobban megírni úgy, hogy az olvasó ne üvöltsön közben. Közben valószínűleg teológiai és etikatörténeti megjegyzéseket is fűzne hozzá, igazságosságról, gondviselésről, karmáról. Vagy azok nemlétéről.

Világéletében több oxigénre vágyott, egy időben addig sátrazott ősszel, amíg - úgy mondta - el nem kezdett fázni már a szeme is. Aztán Istenmezején vettek házat.

Széky János

Demény Péter: Szinaja és a szeretet foga

2010-08-03T01:35:00.000-07:00

LIV. évfolyam 30. szám, 2010. július 30.
Élet és Irodalom

„Hiába fogalmazták meg és íratták alá '68-ban a romániai magyar írókkal az »egységes haza, egységes irodalom« tézisét, megizzadt az, akinek a kölcsönhatások előszámlálását rótták ki hazafias penzumként. (Legfeljebb fényképeket szedhetett elő, Szinaján nyaraló magyar és román írók családias összeölelkezéséről.)" Valahányszor a román és a magyar irodalom közötti viszonyról, az ide-oda fordításokról, az írók közötti barátságról és a fennmaradt fordítókról gondolkodom, mindig eszembe jutnak Láng Zsolt szavai, fényes iróniája - most főleg azért, mert a mi portánk előtt szeretnék sepregetni. Az ideológiák, bárkihez tartoznának is, nem segítenek semmin.

Árnyaljunk azért. 1975-ben a Magyar Rádió azt kérdezi Jékely Zoltántól, „mit adott Erdély?" Áprily fia ezt válaszolja: „Minden bizonnyal azt a korai felismerést, hogy a földkerekség sokféle nemzetisége közül legalább három él egymás mellett, vagy éppen elkeverten, a hegyes-völgyes kis hazában. De ehhez a felismeréshez hamarosan bizonyos diszciplínát is adott. Azt, hogy ama nemzetiség megmaradásáért, melyhez tartozik az ember, küzdeni illik, az isteni és emberi törvények adta lehetőségek szerint! S hogy a viszonosság reményében tisztelni ajánlatos a más nyelven beszélők jogait és érzelmeit - sőt, a nyelvüket is célszerű mihamarább megtanulni."

Kissé avíttas ma már ez a néhány mondat, ám a személyes hitelességét nem lehet kétségbe vonni, annál is kevésbé, mert Jékely tényleg rengeteget fordított románból is, Arghezit, Blagát, Eminescut és másokat. Ha egy mai fordítót kérdeznének meg, miért fordít románból, remélem, azt válaszolná, azért, mert számára egzisztenciális kérdés, hogy az illető művet magyarul is megszólaltassa, hogy „behozza" a magyar irodalom légterébe; mert nem hagyta nyugodni.

A „népek testvérisége" a diktatúra ideológiája volt; a transzszilvanizmus, az, amire Jékely hivatkozik, a Trianon utáni erdélyi magyarság Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor és társaik kidolgozta eszmerendszere. De bármilyen szépen hangzott légyen ez is, meg amaz is, és főleg bármennyit is hivatkoztak volna mindkettőre, 1990 után megmutatkozott az igazság. Ezért használtam korábban a „fennmaradt fordítók" szintagmát: alapos tanulmányában, a Gondolatok a fordítástörténetről. Román irodalom magyarul címűben (Vígjátéktól az avantgárdig. Palamart, Bp. 2010) Farkas Jenő számtalan fordító nevét sorolja fel, de a rendszerváltás után alig maradtak egypáran. Egyrészt a Kriterion Könyvkiadó szorgalmazta a fordítások létrejöttét, másrészt, mint a szerző is leszögezi, ez állami elvárás is volt. A hasznát nem lehet vitatni, ha a könyvek számát nézzük (nyolcvannál is több román mű jelent meg magyarul), a kiadóvezető Domokos Géza és társai jóindulatát sem lehet megkérdőjelezni. Az azonban tény, hogy az ottani névsorból, ha az 1976-ban öngyilkos lett Szilágyi Domokost és az 1992-ben elhunyt Székely Jánost leszámítjuk, gyakorlatilag csak Csiki Lászlót, Horváth Andort, Kántor Erzsébetet és Kányádi Sándort idézhetjük olyanokként, akik 1990 után is fordítottak.

Meggyőződésem, hogy ez elsősorban nem a felkéréseken, hanem az elmélyülésen múlik (hiszen többnyire a felkérés is azt találja meg, aki ilyen vagy olyan módon „mozog" a felkérés felé). Vagyis éppen azon, amit fentebb emlegettem: kinek egzisztenciális kérdés egy Nichita Stănescu-sor hiteles, „forró" átültetése vagy egy román emlékíró magyar helyének felkutatása? Kizárólag annak, aki más elfoglaltságai mellett ezt is be tudja, mert be akarja illeszteni az életébe; aki napokig képes beszélni arról, hogy milyen csodálatos szó a román „dor" (vágy), milyen csodálatos, hogy ezt a román nyelv még fokozni is tudja („dorul cel mai dor" - a legvágyabb vágy) s hogy milyen csodálatos végül a magyar „öl", amely életet és halált jelent egyszerre, s így ugyanabba a két irányba ránt, mint az eredeti vers. (Talán mondanom sem kell, Kányádi Sándor „volt képes" erre, amikor még egyetemista koromban, a kilencvenes évek elején fia évfolyamtársaként és barátjaként gyakran feljártam hozzájuk.)

Ezért örültem a tavalyi könyvfesztiválnak, amelynek Románia volt a díszvendége: mert az ilyenkor elkerülhetetlen dolgok mellett (írjunk már egy pályázatot, lefordítok néhány román költőt, biztos adnak rá pénzt - vagyis megint egy ideológia, a nyitottság mantrája, amely gyakran éppolyan bosszantó és üres, mint a többi) ismét felbukkant egy-két olyan ember, akin érződik a belső indíttatás. Ekkor robbant be Koszta Gabriella, aki a Jelenkornál már korábban is fordított, de most az Európa is felkérte.

De miért haragszom annyira az ideológiákra, ha közben magam is elismerem, hogy némi hasznuk is volt? Azért, mert az obligát barátság soha nem igazi; mert meghívhatom sörözni Ovidiut, de nem mondhatom, vagy csak humorosan, „igyunk meg egy sört, te román". Az utótranszszilvanizmus, bár kétségtelenül nemesebb hagyományokat működtetett, mint a szocializmus, nem tudhatott ez utóbbi fölébe kerekedni, sőt, valahogy mellette dolgozott, s ha visszanézünk, az oldalágának is tekinthetjük. Ami valamiképpen azt is jelenti, hogy az embereket kizárólag az elnyomás tette közösséggé, semmi más - és ez így van rendjén. Közösséget lehet teremteni és választani, de nem jó, ha a közösséget az állam teremti, ez viszont az embert, lezárva előtte egyéni útját, vagyis azt, aminek keresése élete legszebb feladata.

Aki akkor nevelkedett, és akkor hozta létre az életművét, annak érvei mindig úgy hangzanak, mintha vágyakozna a régi nagy idők után. Akkor bezzeg sokan és sokat fordítottak, akkor bezzeg ezt éppenséggel az állam támogatta... De ha ebből csak annyira futotta, hogy egy valóban impozáns névsorból alig néhányan maradjanak, akkor szerintem nincs mit visszasírni. (Egyébként sincs, de ezt most hagyjuk. Legfeljebb az ifjúságot, ezt azonban ideológiák nélkül is lehet és kell, tekintve, hogy minden körülmények között elmúlik.)

Nem beszélve arról, hogy a '89 előtt megjelent fordítások mentalitásbeli eredményei meglehetősen kétségesek. Ha az egyetemen román szerzők műveit ajánlom vagy külföldi elméletírók egyelőre csak románul meglévő munkáit, látom a diákjaim arcán a fenntartásokat. „Melyik mű mélyebben vallásos?", tettem fel a provokatív kérdést egy Arghezi- és egy Dsida-vers párhuzamos elemzésekor, s a válasz pillanatnyi gondolkodás nélkül érkezett: „A Dsidáé." A hallgató nem tudott a kijelentése mellett érvelni, aminek csupán egy oka lehet: hogy az előítéleteiből válaszolt.

Az ember nehezen tudja visszafogni magát, hogy meg ne kérdezze, ugyan mi köze Ciorannak vagy Eliadénak a '89 előtti feszültségekhez és a mai problémákhoz, hogyan lehet közömbös maradni a Füzetek aforizmái vagy A szent és a profán gondolatmenete iránt? Vagy a román nyelvvel lenne baj? Bizonyára vele, meg azzal, amit jelent, különben franciául sem olvasnák el egyiket sem.

Ha viszont így áll a dolog, akkor az ideológiák legnagyobb és semmiképpen sem lebecsülendő eredménye az volt, hogy a többség ellenszenvező óvatossággal tekintett a másik kultúrára, s ezt a tekintetet örökítette át utódaira is. Minden változás és lazulás dacára mindig is lesznek olyanok, akiket érdekel ugyan az irodalom vagy a filozófia, a kultúra dinamikája, ám a románság szellemi termékeit kizárják ebből az érdeklődésből, mert úgy vélik, azok nem oda tartoznak. Akik problémátlan összefüggést látnak Eminescu, Eliade és a magyar iskolák megszüntetése vagy az egykor magyar többségű városok elrománosítása között, azok nem is gondolhatják másként.

Ám ezt a problémátlanságot a testvériség és a transzszilvanizmus egymásba karoló ideológiája hitette el velük, no meg az az eszme, amely a magyar irodalmi gondolkodásban ma is erősen tartja magát, s amely minden alkotótól elvárja, hogy emberként is tökéletes legyen. A kisebbségnek kétségkívül alig volt hatalma, sokan úgy láthatják hát, hogy „mi" mindent megtettük „értük", „ők" pedig mindent „ellenünk". Ezek a globalizáló névmások és ragok aztán végképp elvégzik a munkát: a nagy alkotókat abba a mocskos masszába lökik, amelyet nem szeretni „a" magyarság kötelessége.

A reményt, mint mindig, a személyességben látom - abban, ahogy ez a személyesség problémákat és nem egyszavas megoldásokat keres. Józsa Márta és Tompa Andrea önkereső regényeiben, amelyekben a két nyelv közötti ütközés inkább érdekes, mint fájdalmas, bár természetesen fájdalmas is. Abban, ahogy Vallasek Júlia Mihail Sebastiant fordítgatja, és a kolozsvári Koinónia felkéri a két világháború közötti naplóval küszködőt, ültetné át az egész kötetet. Abban, hogy a részleteket, mint annyi mindent a román irodalomból, Réz Pál közli, mert a romániai internáló táborban megtanulta a nyelvet, és ez kíváncsivá tette egy másik kultúra létmódja iránt. Ahogy Farkas Jenő a Palamartnál, Szávai Géza a Pontnál, Csordás Gábor a Jelenkornál működtet egy fordítói műhelyt. Ahogy a Korunk, a Látó vagy a Székelyföld olykor román számokat szerkeszt vagy román szerzők írásait hozza le, mert kíváncsi, de nem obligát.

Lehet, hogy soha nem fogok Szinaján egy román írót megölelni. A környezet, amelyben élek, magyar: magyarul dolgozom, magyarul tanulok, magyarul tanítok, magyar iskolába jár a lányom, magyar srácokkal focizom, s a pályán a románok vannak kisebbségben. Olykor persze, ilyen-olyan alkalmakkor, találkozom román írókkal, beszélgetek velük, de a kapcsolat ritkán állandósul, gyakorlatilag más társadalmakban élünk, és semmi sem zavar jobban, mint a muszáj-kedveskedés. Florina Ilisszel egy városban élünk, felkerestem hát, amikor remek regényét először olvastam (magyarul Gyerekek háborúja címmel jelent meg tavaly a Jelenkornál), Gabriela Adameșteanuval Pesten ismerkedtem meg, Bogdan Suceavă könyvéről, A félhanggal emelt időből érkezettről írtam az Observator culturalban (a bukaresti ÉS-ben), e-mailben megköszönte, azóta levelezünk. Mindezt azonban nem azért, mintha a népek testvériségét ápolnám, vagy mintha bizony a közös múlt egyformává kovácsolt volna bennünket. Ugyan már!

De naponta felmerül bennem Eminescu egy-egy sora („Nem hittem, hogy halni tanulok egyszer", Áprily Lajos fordítása), Arghezi zsoltárai vagy I. L. Caragiale húsba vágó replikái; mint Szávai Géza, én is évente újraolvasom Mateiu I. Caragiale csodálatos könyvét, az Óvárosi gavallérokat, és nem tudok szabadulni a hangulatától; örülök Az elveszett délelőtt sikerének és nem azért, mert barátnak kell lenni; ha megjelenik egy új Gabriel Liiceanu-kötet, azonnal megvásárolom, mert ebben a filozófusban egy író került elő; gyakran hallgatok román „románcokat", mert legalább olyan édesbúsak, mint a magyar slágerek, és legalább olyan jól éneklik őket; gyűjtöm a román kifejezéseket („cu nervii în pioneză" - kirajzszögezett idegekkel = olyan ideges, hogy öröm nézni; „cu o falcă-n cer și una-n pămănt" - egyik állkapcsával az égben, a másikkal a földben = üvölt, mint a fába szorult féreg), és érdekesnek tartom, hogy Pesten működnek a leszállójelzők a buszon, Kolozsváron viszont a sofőr kikapcsolja, s az utasoknak eszébe sem jut használni őket.

Esterházy Péter mondta egy interjúban, hogy az író nem feltétlenül arról ír, amit szeret, inkább úgy fogalmazna, arról, amihez köze van. Arról tehát, ami ideológiáktól és tulajdonképpen szándékainktól függetlenül beleszól az életünkbe. Jó lenne, ha a román irodalom magyar fordítóinak is közük lenne ahhoz, amit csinálnak, nemcsak szeretnék; a szeretet már kimutatta a foga fehérét.

Edvard Kocbek: Szlovén ösvény Kafkáról

2010-08-03T01:17:00.000-07:00

LIV. évfolyam 30. szám, 2010. július 30.
Élet és Irodalom

Kafka műveiben valami nyugtalanító dolognak a működését érzékelhetjük, mintha a régmúltban, úgyszólván az emberiség őstörténetében történt volna valami végzetes, valami nagy bűntényhez hasonló esemény, amire félelemmel és iszonyattal kell emlékeznie valamennyi nemzedéknek, és amitől valamennyinek meg kell váltania magát. Ez a megváltás különböző formákban, a keresés és a fájó emlékezés, az új önvesztés, a tévelygés, a homályos felelősség, a vétek és a szorongás, a sóvárgás formájában történik, a sóvárgáséban a csonkítatlanság és a teljesség után, az igazságosság és a tisztaság után, ami elveszett, és amit most meg kell keresnünk, fel kell kutatnunk az ember és az ember, az ember és a világ közötti elfeledett és mindig valóságos viszonyok alakzataiban. A cselekmények az élet és a tudat félhomályában bonyolódnak, a létezés a teljes bizonytalanság képét viseli, találkozunk és elveszünk benne, mint az emlékekben, átalakulunk, mint az álmokban, többé nem tudjuk, hová vezet az út és kik vagyunk.

A felelősség, a vétek és a szorongás a félelemben egyesül, és ez lép a csodálat mint ősélmény helyébe. A betegség többé nemcsak civilizációs jelenség, hanem lényegi létdimenzió. „A félelmem a lényegem." „A félelem a legjobb részem." „Félelmem nem a privát félelmem."

Ezzel a kozmikus tapasztalattal Kafka voltaképp átprogramozta a modern irodalmat. Munkásságát eleinte boldogtalan magánéletével, német zsidó származásával, tüdőbajával, apja zsarnokságával, művészi tehetségével magyarázták, a korabeli meghasonlott társadalom jellegzetes alakjának tartva őt. A két háború között munkásságát a növekvő káosz dekadens magyarázataként értelmezték. Olvasói fanatikus rajongókra és ellenzőkre oszlottak. Munkássága mégis az abszurd tükörképévé vált, megrendítő tanúságtétele lett annak, miként esett az ember tulajdon történelmének a csapdájába, miként lett a világ valóságosabb a tudatnál, miként vesztette el meggyőző erejét az ember belső világa, azaz miként tűnt el az életből a hierarchikus középpont, hogyan szakadt be a talaj az ember lába alatt, mennyire érzi magát bizonytalannak és bűnösnek, miként üldözik a modern erünniszek, a szorongás és a félelem. Megkezdődött Kafka pozitív interpretációja: az ősbűn valami jelenlévőre vonatkozik, a gonosz nem mitikus, hanem konkrét, társadalmi és erkölcsi, a szorongás a forradalom kínját jelenti. Kafka harcolt a valóság semmibevétele és az ember redukálása ellen, hiszen az emberi minőség mindennemű csonkolása bajt hoz a jövőbe vezető úton.

Kafka életművének értelmezése mára tovább mélyült. Sokasodnak a lázadások, a háborúk és a forradalmak, táborok és népirtások halálos bűnei nyugtalanítják az emberiséget; az egyén újfajta mechanizmusokba merül alá, a technika és a civilizáció ott tobzódik már a fejletlen országokban is, a tudomány szakadékokat tár fel, és megalkotja az absztrakt mikrokozmosz és makrokozmosz félelmetes képét, a pszichikai anyag anonim lesz, a társadalmi élet egyetlen földrengéses területté válik, a leleményesség győz az organikus felett, az anyag önállósul az emberiesség rovására, kialakul a számítások és beláthatatlan hatások gigantikus konstrukciója, a működés egyre bonyolultabb, egyre kevésbé átlátható és felelős, az embert már az erő elektromos reflexei és automatizmusai ellenőrzik, építik számára a minden eddiginél veszedelmesebb börtönt.

Pontosan ide plántálom az e képet kiegészítő gondolatomat. Kafka tulajdonképpen mindkettőt kifejezi, az ősbűnt és a bűnt, amit újnak érzünk, meglehet, egyazon bűn mindkettő. Kafka művészként egyszerre látnoki jövőlátó és ösztönös sejtető, az emlékezet és az előérzet dimenzióiban testesíti meg az egyetlen és oszthatatlan emberi sorsot. Kétségkívül olyan eseményeket ír le, amelyek itt zajlanak előttünk, hiszen a közeledő jövőről is elmondhatjuk, hogy valamilyen sorsdöntő fordulatot hoz, kozmikus katasztrófát vagy az emberiség mutációját. Azt tudjuk csak, hogy olyan folyamatok indulnak el, amelyek túltesznek a háborúkon, forradalmakon és zsarnoki birodalmakon, csendes, de éppen ezért hatalmasabb folyamatok alakítják át a mélyből kiindulva az érzékeket, a dimenziókat és az értékeket. Mindenki tudja, hogy közeledünk a természet erejének határaihoz, és a tulajdon árnyékunkat kell átugornunk; minden készen áll az egyik legalapvetőbb átalakuláshoz, tulajdonképpen kísérlethez, hogy vajon megsemmisítjük-e a világot és benne önmagunkat, vagy győzelmet ülünk a katasztrofizmus és a nihilizmus felett, vajon szolgái leszünk-e birodalmaknak, a szervezett szklerózisnak, a manierista beszédmódnak és a lélek agnoszticizmusának, vagy megmenekülünk a szellem eksztázisával és az emberek közötti világban adódó lehetőségekkel együtt. Tudjuk azt is, hogy valamivel többet kell latba vetnünk az eddigi társadalmi haladásnál és történelmi rutinnál. A gonosz ugyanis megint gyülemlik a történelem által túlhaladott gyengeségekben, ahogy Marx mondja, gyülemlik a magasabb rendűvé, kifinomultabbá fejlődő démoni folyamatokban is. Gondolok a feltétel nélküli szenvedélyes relativizálására, a személyes reifikálására, a dialektikus mechanizálására, a sorsszerű bürokratizálására. A gonosz erői újból gyülemlenek egy magasabb és sokkal veszedelmesebb szinten. Ismétlem: sokkal többet kell latba vetnünk a társadalmi hatásnál és eszmei evidenciánál. Eljön az ideje az új, a mélyebb és kegyetlenebb emberi mozgósításnak, elő kell belőlünk törnie valaminek, ami etikailag zseniális és szellemileg meglepő, valaminek, ami lényegileg eruptív és szeretetben szuverén. Nemcsak a gonosszal és annak új hordozóival gyűlik meg a bajunk, hanem a megfáradt, kétségbeesett és megbotránkozott emberek nagy tömegével is. Emberek milliói számára maradtak büntetlenek a legutóbbi háború gonosztettei. A büntetlenség alatt nemcsak a jogi szankciók hiányát értem, hanem a meggyőzően és tettekben megjelenő jóság spontán megnyilvánulásának hiányát is, pedig egyedül ez kompenzálhatná az elkövetett bűntetteket. Eddig, az utóbbi negyven évben semmilyen erő nem lépett fel a világ két nagy tábora által okozott rettenetes erkölcsi pusztítással szemben, egyidejűleg rehabilitálják az áldozatokat és a hóhérokat. Az etika, amely megmenthetne bennünket, sokkal több a társadalmi igazságosságnál vagy a hit moralizmusánál. Ezért az emberben pislákoló jó híján van befolyásnak és tartalomnak, meggyőző erőnek és a cselekvés csírájának. Egyre csak gyengeséggel, szorongással, félelemmel és kétségbeeséssel találkozunk. (Kafka egyetlen védőfegyvere a félelem volt - és a miénk?)

Kafka hősei nem találják a dolgok értelmét, közel vannak hozzá, amorf anyagában bolyonganak, az értelem közel van, szüntelenül közel, de képtelenek rátalálni, és elveszíteni is képtelenek. Új dimenziók segítségével, az irónia, az abszurd, a humor és teljesen kidolgozott útmutatások segítségével, az emberré válás iránti vágyuk segítségével kommunikálnak vele. Ez az új proletár pozíció, ereje abban van, hogy az ember innen indul a legradikálisabban és legtisztábban, a legteljesebb kétségbeeséssel, ugyanakkor a legtöbb reménnyel. A semmi ilyen álláspontja az egyedül üdvözítő.

A Szlovén Nemzeti Színház Színlapja, 1964-65.

Gállos Orsolya fordítása

Bacsó Béla: Az igaz-mondás lehetőségéről

2010-07-27T01:01:00.000-07:00

LIV. évfolyam 29. szám, 2010. július 23.
Élet és Irodalom

Az elmúlt évben sikerült rekonstruálni és megjelentetni Michel Foucault utolsó, Le courage de la vérité címen tartott előadását. Ez a Collège de France-ban 1983-84-ben tartott előadás annak a sorozatnak a záródarabja, amely az utolsó nagy műnek (A szexualitás története III., Törődés önmagunkkal, Atlantisz 2001) képezte hátterét. A német kiadás Der Mut zur Wahrheit címmel jelent meg (Suhrkamp, 2010), azaz a parrhesia sokrétű értelme szerint egy olyan beszédmód lehetőségét igyekszik megvizsgálni, amely elvezethet oda, hogy az ember az igazat mondja, igaz módon szól a dologról.

Michel Foucault az ezt megelőző tanév vége felé már a magunk és mások kormányzása, vagy inkább önmagunk és mások életének vezetése mentén kitért erre a ragyogó görög gondolatra, s nem sugalmazta azt, hogy a görögök eleve az igazságban léteztek, hanem létezésüket az igaz kimondásának és kimondhatóságának kérdése felé irányították. Ennek során egyszerre adta vissza az igaz-mondás eredendően felszabadító, ha tetszik, a létezést megtisztító erejét (Die Regierung des Selbst und der anderen, ford. J. Schröder Suhrkamp 2009. 429. o.) s azt a nyilvánvaló politikai értelmét is, hogy az igazat mondást csak mások között, magunk és egyben mások jó létezéséért vihetjük végbe. Foucault itt élesen kontrasztálja a késő antik-kora keresztény parrhesiát, merthogy ez kötelességgé teszi a más(ok) előtti igaz-mondást, azaz megteremti annak intézményes/ellenőrző jellegét, hogy annak igazságát megítéljék, amit a másik magáról mond, és egyben jutalmazza, ha megvallja eltérését/eltévelyedését attól, ami intézményesen igaz (vö. G. J. M. Bartelink - Die parrhesia des Menschen vor Gott bei Johannes Chrysostomus, in. Vigiliae Christianae, 1997., 51/3.)

A görög igazság-gondolat Foucault előadásában végső soron megmutatja ennek az igazságnak a mérhetetlen változékonyságát, azt a csaknem magától értetődő tényt, hogy az igaz-mondás igénye és az erre irányuló gondolkodás nem szűnik meg a görögség után, hanem egyfelől a filozófia részeként tűnik fel mint az igazság-feltételek elemzése, másfelől a közös/politikai élet vonatkozásában új formákat ölt. De mindig annak a lehetőségét keresi, hogy miként vezethető el az ember az igazhoz és egyben ennek kimondásához. Van-e nagyobb különbség annál, ha valamit azért mondunk igaznak, mert mások annak tartják, vagy azért tekintjük másokkal együtt igaznak, mert mi magunk is igaznak tartjuk. Az előadás egy pontján úgy fogalmazott: az igaz-mondás (parrhesia) - amelyben a magát kinyilvánító ember fokról fokra úgy tekint magára, mint ennek az igazságnak a kizárólagos letéteményesére -, döntő változáson ment át, jóllehet a filozófiai gyakorlatban bizonyos elemeit és működésmódját megőrizte, azaz a filozófiai és politikai gyakorlat az igaz-módon-szólni kérdését a továbbiakban is - bár módosult formák között - megőrizte. Gerhard Krüger Platón-könyvében írta: „nem indulhatunk úgy ki az emberből, mintha teljességgel szabadon állna a világgal szemben, ez a modern szubjektum-fogalom nincs jelen a görögöknél" (Einsicht und Leidenschaft, Klostermann, 1939) Éppen ez az, amit Foucault másfelől újragondolásra méltónak tekint: miként gondolhatjuk az embert újra az önmaga mint alapot adó szubjektum előzetessége nélkül, vagyis mi ad alapot annak, hogy az ember magáról azt mondhassa, hogy igaz módon van, s ekként is szól(hat) önmagáról mások viszonylatában. Persze ennek jelentősége, amit az isonomia fejezett ki, a polisz politikai jólszervezettségében aligha hagyható figyelmen kívül; miként vehetnek részt a közös-világot hasonló feltételek között alkotó emberek egy azonos törvényi rendet biztosító politikai berendezkedés fenntartásában (vö. Ch. Meier - Athen. Ein Neubeginn der Weltgeschichte, Siedler, 2004., 171. o.).

Foucault a fent említett utolsó előadásában Xenophón Hierón avagy a zsarnokságról című művét érinti, s éppen azt a feloldhatatlan kérdést, hogy vajon mi teremtheti meg a két ember: a türannosz és a költő-bölcs között annak a lehetőségét, hogy egymáshoz intézett szavaik az igazságot fejezzék ki. Mint Foucault megjegyzi, a türannikus berendezkedésről nem pusztán Xenophón szövege folytán ismerjük fel, hogy itt a beszéd vagy az elhallgatás vagy a hízelgés formáit ölti, vagyis az igaz kinyilvánításának nem kedvez. Elég, ha Platón VII. levelét felidézzük: „Márpedig cselszövéssel és összeesküvők toborzásával senki sem lesz hasznára önmagának, társainak és városának; az ilyen ember szerencsétlen, és képtelen önmagán uralkodni, mert gyengeségből rabja vágyainak." (351. a. ford. Faragó L. és Ritoók Zs., Atlantisz, 2007)

A költő Szimónidész azzal a kéréssel fordult Hierónhoz, hogy ő, aki két életformát is megtapasztalt (a közönséges polgárét és a türannoszét), miként tudna különbséget tenni közöttük. Mire az uralkodó azzal válaszol, hogy a költő pedig idézze fel/idézze emlékezetébe az egyszerű polgár életét (vö. Xenophón - Filozófiai és egyéb írásai, szerk. Németh Gy., ezt a művet ford. Gelenczey-Miháltz Alirán, Osiris, 2003 - valamint lásd a fordító figyelemre méltó tanulmányát Hierón. Xenophón „türannikus" dialógusa címmel). Vajon, tehetnénk fel az álnaiv kérdést, hogyan lehet elfelejteni azt, hogy egyszer másként éltünk, vagy amennyiben igen, és a mássá vált élet minden megelőzőt feledésbe taszít, akkor mi adhatja meg annak a lehetőségét, hogy valaki olyan igazságot ismerjen fel/el, amit már nem él. Leo Strauss a Xenophón-szöveg klasszikus értelmezésében (On Tyranny kiad., V. Gourevitch és M.S.Roth, Chicago, U.P. 1991 - első megjelenés 1948) világossá tette, hogy a bölcs kérdése nemcsak maga elé állítja a türannoszt, hanem azzal a fenyegető helyzettel is szembesíti, hogy a kérdés, amelyet önmagának kellene feltennie, miként vezet(ne) el az igazsághoz, az igazmondáshoz, mely éppen azt fenyegeti, ami új életének alapja. Ha válaszolna a kérdésre, azaz igazat mondana, azt kockáztatná, hogy ezzel megnyitná az utat a szabad létezés, azaz mások szabadsága felé, s ennyiben igazmondása azt semmisítené meg, aminek ő a haszonélvezője. Foucault és Strauss azonban egyként felfigyel arra, hogy mivel sem a türannosz, sem pedig az emberek nem ismerik fel a bölcsesség erény mivoltát, ezért tekintettek Szókratészra szofistaként, akinek kérdései csak megzavarták a poliszt. Ha tehát az ember minden más élőlénytől éppen abban különbözik, hogy megbecsülésre és dicsőségre vágyik, amelyet kizárólag a helyes és igaz módon véghezvitt tett eredményezhet, és amelyet nem mások ellenében és rovására, hanem azért visznek végbe, hogy a közösség igaz módon, vagyis a hasonlók egymás közt azonos módon létezzenek. Strauss meglátása szerint a Xenophón szövegben is alkalmazott szókratikus retorika az igazat célozza, és áthatja a szociális felelősség. Ugyanakkor azt is kiemeli, hogy állandóan aránytalanság tapasztalható az igazság keresése és a társadalom szükséglete között, vagyis olykor az igazság káros, és a társadalom csaknem mindig megkísérli türannizálni a gondolkodást. Foucault pedig azt a nagyon is meggondolandó megjegyzést teszi, hogy a demokratikus berendezkedés éppen hogy nem kedvez a parrhesiának, hiszen ha valaki veszi a bátorságot, hogy az igazat mondja, akkor sokkal inkább kitaszítják, mintsem dicsőítik érte. A demokrácia struktúrája éppen hogy nem kedvez annak, hogy az etikai érdem szerint különbséget tegyen azok között, akik az igazat mondják, vagy csak úgy tesznek, mintha igaz módon szólnának, ám mit sem törődnek azzal, ami közös, inkább a maguk szükséglete szerint élik az életüket, vagyis a demokrácia annak veszélyét hordozza magában, hogy ami jó, azt merő szofisztikának tekintik pusztán azért, hogy a közös jó helyett az egyéni boldogulást részesítsék előnyben.

Michel Foucault zseniális felismerése szerint, az igaz-mondás, az igaz kinyilvánításának igénye olyan fordulathoz vezet, amely végső soron átmenetet eredményez a polisztól a lélek (pszükhé) felé, ami a parrhesia lényegi korrelátuma. Így a továbbiakban az igazat mondás gyakorlata a pszükhére irányul, azaz egy olyan létezésmódot, a cselekvés meghatározott módját tartja szem előtt, és végső soron az ember(ek) olyan magatartását igényli, amely változó helyzetek közepette állandóan kérdéssel fordul önmaga felé - ekkor az állam üdvének helyét elfoglalja az individuum ethosza. Jean-Pierre Vernant A görög gondolkodás keletkezése című könyvében úgy fogalmazott, hogy a mítosz hanyatlása éppen ekkor kezdődik, amikor a bölcs az emberi társadalom rendjét vita tárgyává teszi, s megkísérli azt önmagából megalapozni, az értelem számára megközelíthető formák között leírni, és olyan mérték szerint rögzíteni, amelyet maga az ember mér fel.

Ha innen nézzük Xenophón művét, akkor a berendezkedésnek valóban az az alapja, hogy éppen akkor más formáktól eltérően sokak számára jobbnak tűnik, mint egyéb formák. Ugyanakkor nem véletlen, hogy Kojève, aki figyelemre méltó vitát és levelezést folytatott Leo Straussal, Szimónidészt, a bölcs-költőt olyan értelmiséginek tekinti, aki elfordul a valóságos világtól, és valamiféle idealitás, utópia jegyében ítél róla. Ugyanakkor azzal, hogy a mű végére Hierón elnémul, hallgatással válaszol a költő kérdéseire. Míg a költő záró mondatai az igaz/jó véghezvitelére intik az uralkodót, aki, ha megvalósítja azt, ami másoknak jó, akkor éppen azt a hatalmat szünteti meg, amely - legalábbis saját bemutatása szerint - olyannyira körülzárja.

Ugyanakkor maga a türannosz ismerteti fel válaszaiban azt, hogy amiben él, lehet számára hasznos és kiváltságos, mások által olyannyira irigyelt, mégsem eredményezi a jó élet örömét, hiszen állandóan félnie kell, hogy mások a hízelgés és félrevezetés közepette hatalmára törnek. „Azok kedveskedése, akiket nem szeretünk, semmilyen élvezetet nem okoz, viszont kényszerből sem kell a szerelmi gyönyör. Ugyanez a helyzet a megfélemlítettek szolgálataival is: az ilyesmi nem dicsőség. Hogyan is mondhatjuk, hogy az olyan emberek, akiket kényszerítenek, hogy székükből felálljanak, vagy hogy utat nyissanak az erősebbnek, dicsőíteni kívánják megalázóikat? Az ajándékokat pedig a többség annak ajánlja fel, akit a leginkább gyűlöl, mégpedig épp akkor, amikor a leginkább fél attól, hogy különben rosszul jár. Úgy vélem, ezeket jogosan tekinthetjük a szolgaság jelének, a tisztelet és megbecsülés viszont épp az ellenkező forrásból fakad." (Hierón, 7. 6-8.) Eric Voegelin Strauss könyvének egykori ismertetésében (The Review of Politics, 1949., 11./2.) megmutatta, hogy az átlag-ember, úgy tűnik, képtelenné válik önmaga irányítására, és ezzel létrehozza, szinte maga teremti meg az uralkodó új típusát.

Xenophón szókratikus iróniát nem nélkülöző kérdése pedig akkor éri el tetőfokát, amikor megkérdi Hieróntól, hogy ha oly szörnyű csapás a hatalom gyakorlása, vajon „miért nem akadt még soha senki, aki nyomban azután, hogy egyeduralomra jutott, önként lemondott volna róla!" (7.11.) A válasz nem kevésbé meglepő: „ez a legszörnyűbb dolog az egészben, hogy még csak megszabadulni sem lehet tőle" (7.12). Hiszen oly sokkal tartozik azoknak, akik felett uralkodik, ez a helyrehozhatatlan aszimmetria, ez a csakis az ő életét gyarapító mértéken túli mutatja meg, hogy ha a politikai eltér attól, hogy benne az igaz mondható legyen, s egyben ezt az igazságot ne pusztán üres beszédnek tekintsék, akkor nincs lehetőség arra, hogy az igazhoz közelebb szerveződjék meg az emberek közötti létezés.

Foucault egy Arisztotelész-szöveghely kapcsán (Politika, 1313b, Gondolat, 1969) mutatja meg, hányféle módon térhet el az emberek politikai berendezkedése attól, hogy az igaz mondhatóságának lehetőségét növelje. Arisztotelész alapvető gondolata, hogy nemcsak a türannosz, hanem maga a nép is egyeduralomra tör, ennyiben torzítja a törvényes rendet, és megteremti a maga „uralkodóját", a népámítót, aki azt az uralmat valósítja meg, amelyet a bölcsességet átruházó nép ad neki. A türannikus berendezkedés tehát az arisztotelészi felismerés szerint azon a három elemen alapul, hogy a polgárok egymással szemben bizalmatlanok legyenek, ne legyen semmiféle hatalmuk, és kicsinyes gondolkodásúak legyenek (1314a). Arra, hogy a politika az igaz irányában térjen el, nincs más lehetőség, mint az igaz beszéd, miként az ugyancsak Foucault által idézett szöveghely mutatja: Peiszisztratosz, a türannosz egy alkalommal egy munkálkodó földművest látott, „aki a teljesen sziklás földet kapálta és művelte, s elcsodálkozva ezen, megkérdezte rabszolgája útján, hogy mit hoz neki az a föld. Az meg így szólt: Csupa bajt és keservet; és ezeknek a bajoknak és keserveknek kell, hogy Peiszisztratosz kapja a tizedét". (Arisztotelész - Az athéni állam, ford. Ritoók Zs., in. Államéletrajzok, szerk. Németh Gy., Osiris, 1998)

Város a magasban

2010-07-27T00:42:00.000-07:00

Nyolcvanéves Réz Pál

Éppen a napokban múlt tíz éve, hogy hosszabb beszélgetést folytattam egy jeruzsálemi lakásban a ma nyolcvanadik születésnapját ünneplő Réz Pál nagyváradi kiskamaszkoráról. Beszélgetőtársam, Reuven Tsur, a kognitív poétika professzora, együtt volt Réz úrral a váradi gettóban, míg mindkét családnak sikerült megszöknie Réz úr édesapjának és jóindulatú segítőiknek köszönhetően „kalandos körülmények között”. Tsur – Steiner Robi – visszaemlékezése azóta magyarul is hozzáférhető Menekülés a gettóból címmel. A megmenekülő gyerekek mindketten irodalmárok lettek, igaz, két különböző világban. Sorsuk távolságának és közelségének bonyolult dinamikája sokáig foglalkoztatta képzeletemet.

Vári György| Népszabadság| 2010. július 26.

Réz műfordítóként, szerkesztőként az irodalmi élet azon kulcsfontosságú figurái közé tartozik – akár az alig író Osvát Ernő –, akiknek java életműve: mások életműve. Azok közé, akik a legkomolyabban vették Babits szép versének intését: „Csak posta voltál”. Szerkesztői ízléséről, irodalmi értékítéletéről mégis tanúskodnak legkedvesebb szerzői némelyikéről írt saját munkái is. Első két könyvét Proustról és Szomory Dezsőről írta – két előkelő lélekről, „dandyről” és stilisztáról, két olyan szerzőről, akiknek munkája meghatározó hazája modern irodalmának megszületésében, akiket nosztalgia fűz az épp letűnő vagy inkább szörnyű robajjal összeomlani készülő ancien régime-hez, miközben sejtik: megérett az összeomlásra.

Réz Pál is szokta mondani, hogy a „boldog békeidők” idejében akarna élni, ha választhatna, miközben „szabadgondolkodó” politikai vonzalmai, voltaire-izmusa (Voltaireről is írt könyvet) őt is a polgári radikálisokhoz és örököseikhez vonzották, hacsak félszívvel is. Az „örök szépség” iránti ﬁ nom érzéke, ami olyan ragyogó, biztos ízlésű szerkesztővé avatta, mintha enyhe bizalmatlanságot is szült volna benne minden, a történelmet az „örök emberivel” szemben túlzottan komolyan vevő mozgalom iránt. „Az, hogy szeretek egy nőt, és ő szeret engem, nem azon múlik, hogy Rákosinak hívják a miniszterelnököt, vagy Churchillnek. Rémes volna, ha az ember ennyire ki lenne szolgáltatva bármilyen rendszernek” – mondta pár éve a Beszélő hasábjain.

Kedves szerzője és barátja, Déry Tibor főműve, a méltatlanul elfeledett A befejezetlen mondat, soha nem társadalmi regényként izgatta, számára a csúcspont az életnek az a nem társadalmi, de esztétikai típusú igazolása, megváltása volt, amikor Desirée visszatér ifjúkori szerelmi beavatódása színhelyére, Dubrovnikba – meghalni. Bizonyos értelemben a Déry regényét ihlető Az eltűnt idő nyomábant is egy beteges, sokáig improduktívnak tűnő élet esztétikai megváltásaként ünnepelte: „a művészet varázsával így lett teljessé és értelmessé egy beteg és fáradt élet, egy látszólag oly akaratgyenge ember rendkívüli sorsa” – írja első könyve utolsó mondatában. Végső soron talán mindvégig az emberi színjáték visszatérő szcénáinak különös, fájdalmas szépsége érdekelte. Proustot is így érti: mintha ezek a jelenetek örökkön ismétlődnének először Swann, aztán az elbeszélő, Saint-Loup herceg vagy Charlus báró fájdalmas szerelmeiben. Minderről, úgy tartja, a művészet tudja a legtöbbet. Proust-könyvében franciás könnyedséggel jelenti ki, hogy mindazt, amit Bergson gondolkodásából Proust tanulhatott, az írók és költők mindig is tudták.

A magánember személyes morális ízlésében viszont mélységesen hisz, a „csúnya” dolgok, a disznóságok, ahogy ő szereti mondani, felháborítják. Irodalmi ízlése, atyai barátja, Vas István kifejezésével egyfajta „ómódi modernséghez” vonzza. A Holmi főszerkesztőjeként megkísérelte feltámasztani, eleven hatóerővé tenni a kortárs irodalomban a Nyugat szellemiségét, stíluseszményét és a lap ezzel a nemesen konzervatív credóval tudott az elmúlt húsz év egyik legfontosabb irodalmi folyóirata maradni. Szellemének franciás vonása a szellemesség, a találó célzások iránti vonzalom, alkalmankénti gonoszkás célzásai kivételesen éles szemről tanúskodnak. Az ő szerkesztői alkata egyszerre figyeli a kéziratot és azt, aki hozta, akit szövege valamiképp mégiscsak jellemez.

Amikor először felmehettem Réz úrhoz, hosszan, szertartásosan és irgalmatlanul letolt valami cikkem miatt, több órán keresztül, ami természetesen hatalmas kitüntetés volt. Az irodalmi folytonosság illúzióját jelentette ez a gondosság, a szöveg alapos, minden apró részletre kiterjedő szapulása – az Osvát Ernővel való folytonosságot, természetesen. A dolgok menetének, a világ folyásának egy másfajta ritmusát, ahol mindez érvényes és eleven. Az emeleti lakás ablakából a Dunán átnézve belátni jóformán egész Budát. Mintha rajta tartaná szemét a városon anélkül, hogy kimozdulna. Az, hogy az utolsó ilyen szerkesztő figyel, figyelhet hatalmas ablakán keresztül, mégiscsak azt jelenti, hogy mindennek ellenére „van mértéke a dolgoknak”. Onnan nézve Budapest város a magasból. Innen, lentről nézve Réz úr lakása – város a magasban. Addig, amíg az ünnepelt jelenlétével tanúsítja, hogy ilyesmi lehetséges, nincs módunk arra, hogy ne higgyük el.

Isten éltesse!

***

Réz 80
LIV. évfolyam 29. szám, 2010. július 23.
Élet és Irodalom

Édes Hazám, drága Nemzetem, megmosolyoghatsz, tudom, megszólításommal túl nagyot markolok, hisz legyek tisztában szavaim olvasói körének várható hatósugarával, én mégis egyenesen hozzád fordulok, szándékom komoly. Idődet és figyelmedet pedig egyelőre csak e néhány sor meg némi eltűnődés erejéig rabolnám - utána persze tetszés szerint áldozhatsz még többet-kevesebbet e jegyzet tárgyának és főhősének. Legjelesebb fiaid egyikének. Tudom, tékozló anya (atya?), te nem ismered személyesen összes fiadat-lányodat, de ha Réz Pálhoz mindeddig nem lett volna szerencséd, hát nosza, kapd össze magad.

De bocsásd meg, hogy némiképp zavarba jövök, ha arra kell felelnem, mit tegyél, ha tényleg haladéktalanul ismerkedni akarsz. Mert ha publikált műveihez irányítalak, sokat meg fogsz tudni Voltaire-ről, Apollinaire-ről, Proustról, Szomoryról vagy Kosztolányiról - de őróla magáról csupán közvetve értesülhetsz. És ugyanezt mondhatom fordításaival vagy szerkesztéseivel kapcsolatban - francia szakosként többek között Molière, Saint-Simon herceg, Renan, Gide, Semprun, Kundera tolmácsolója, azoknak a köteteknek az össz-gerincvastagságát pedig, amelyeket ő gondozott, méterekben kell mérni. ('91-ben egyszer a barátjával, Domokos Mátyással egy kolozsvári magyartanárnő lakásában voltak elszállásolva, és másnapi élménybeszámolójuk szerint lefekvés előtt könyvespolc-folyóméterekben könyvelhették el addigi életművük javarészét. Azóta hosszabb lett a polc 19 évfolyamnyi folyóirat-méterrel, és örökre eltávozott a jó barát.)

Szóval hogy mit is kéne előszedni, ha Réz Pálhoz akarsz, Hazám, közelebb kerülni. Na ja, ez kényes kérdés. Mert erre persze azt kell felelnem, hogy az említett könyveken túl a Holmit, hisz annyit bizonyára még te is hallottál Rézről, drága Nemzetem, hogy életművét mégiscsak az általa főszerkesztett folyóirat kis híján huszonegy évfolyama tetőzi be. Ám egyrészt nem oly egyszerű egyszerre fölütni az eddigi 248 lapszámot - hogy önnön kultúrádnak mekkora értékét képviseli mindez, erről beszéljenek inkább mások -, másrészt Réz sajnos a Holmi lapjain is alig-alig mutatkozik (állítólag ebben is nagy elődjét, Osvátot utánozza, bár feltehetően ez is csak egy a sok bonmot-ja közül), jó, ha ötévenként ír egy-két flekket a folyóiratába.

Nos, hát ajánlhatom akkor még, nyúlj be rádió- és tévé-archívumaid mélyére - ha el nem herdáltad időközben, Hazám, már megbocsáss, ezeket a nemzeti kincseidet is -, keresd elő azokat a beszélgetéseit, élete szereplőiről, irodalmunk jeleseiről, fontos vagy kevésbé fontos kérdéseiről vagy csak a rég elmúlt hétköznapokról szóló visszaemlékezéseit, azt a sok interjút, amelyeket vele készítettek - és azt a keveset, amelyeket ő készített másokkal, hadd említsem rögtön Szentkuthy Miklóst -, nézd és hallgasd végig, továbbá intézkedj, hogy adóid ezeket elégszer tűzzék műsorra, illetve hogy a tieid (meg nem csak a tieid) mindehhez bármikor hozzáférhessenek. Mert személyében régebbi és közelebbi múltad, illetve jelenkorod legélvezetesebb művelt társalgójáról, sokunk beszélgetési mérföldkövéről van szó.

És ezen a ponton következhetne beszélgetőtársainak hosszú névsora - jelesebb halottjaiddal kéne kezdeni, mert úgyszólván mindenkit ismert a háborút követő irodalmi-szellemi életed szereplői közül, s ki lehet emelni néhányat azok közül, akikkel (a már említetteken kívül) közvetlen személyes kapcsolatban is állt: Ferenczy Béni, Déry Tibor, Szép Ernő, Tamási Áron, Jékely Zoltán, Örkény István, Szűcs Jenő, Ottlik Géza, Vas István, Szántó Piroska, Kardos G. György, Zádor Anna, Mándy Iván, Orbán Ottó, Petri György, Fodor Géza, Békés Pál. De talán nem tévedek, ha azt mondom - és ezt az ellentmondást is meg kell hogy értsed, Hazám -, hogy őt élete fő témái, a te irodalmi, művészeti és bölcseleti szcénád, sőt te magad és a tieid együttvéve sem érdeklitek annyira, mint amennyire élete párja, Pallos Klára, akit pedig már huszonhat éve elveszített. Úgyhogy a kérdésre, miért nem ír emlékiratokat, Réz azt feleli, azért, mert akkor csak Kláriról írnék. Mintha az akkora baj volna.

Akik viszont még ma is követhetjük gondolatai menetét - jó néhányan (vagy csak páran?) barátként, sokan személyes ismerősként, és sokkal többen olvasóként vagy a képernyőről, a rádióból -, egymás közt mintha valami egybetartozási vonzerőt észlelnénk. Ha rá gondolunk, talán egy kicsivel tehetségesebbnek (vagy éppen hogy kétkedőbbnek?) érezzük magunkat, s egy fokkal gondosabban tesszük a dolgunkat (hátha a szeme elé kerül, amit műveltünk, illetve akkor is, ha nem), s mindebben valami nehezen meghatározható közöset érzünk. Meg hogy nagyjából jó az irány. Ez nekünk persze jó (és legyen így jó még sokáig), de voltaképp azért írok neked, Nemzetem, hogy tudd, ha nem tudnád: ez neked is jó. Hogy becsüld meg őt mindezért, és szíveskedjél szerencsédnek tartani, hogy a fiadnak tudja magát. Az ő példáján pedig törekedhetnél arra, hogy hasonló kisugárzású és szellemi rangú alakjaid, akik Réz módján tartják össze a tieidet, Hazám, legyenek mindig elegen - és nemcsak nagy öregjeid között, hanem az ifjabb nemzedékekben is. Ha várható jövődre gondolok, drága Nemzetem, azt hiszem, ez nagyon is rád fér.

Réz Pál július 25-én lesz nyolcvanéves. Kérlek, édes Hazám, kívánj neki - a magad üdvére is - jó egészséget, életerőt és kedvet meg az őneki tetsző évekből még jó sokat!

Závada Pál

Pillanatkép hölggyel

2010-07-22T07:47:00.000-07:00

Versengő kánonok, szaporodó irodalomtörténetek

Lehet őket szidni, de a magyar olvasóközönség ízlését az elmúlt században Szerb Antal és Babits Mihály irodalomtörténetei formálták és alakították. Persze, tehetett erről a hivatalos narratíva túlideologizáltsága éppúgy, mint a két munka gördülékeny, esszéhez közelítő nyelvezete, s talán az is, hogy nem két tudós, hanem két szépíró rendszerezte ismereteit.

Papp Sándor Zsigmond | Népszabadság | 2010. július 22.

Az elmúlt években több kísérlet is történt a hagyomány átírására és továbbvitelére. 2007-ben jelent meg Gintli Tibor és Schein Gábor Az irodalom rövid története című munkájának második kötete, szintén ebben az évben látott napvilágot Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztésében A magyar irodalom történetei című, nagy lélegzetű munka befejező, harmadik kötete. Az idei könyvhéten pedig szintén egy író, Grendel Lajos jelentkezett irodalomtörténettel, igaz, sokkal rövidebb időmetszetet véve célba (A modern magyar irodalom története). És a sornak még nincs vége, hiszen két-három év múlva Balázs Imre Józseftől várható az erdélyi literatúra rendszerezése. Adódik a kérdés: kell-e ilyen sok és ennyiféle történet, kánon, értékrend? Nem vész-e el épp a lényeg a sokféle olvasat között? S vajon kinek jó ez a véleménypluralizmus: szakmabelieknek vagy az olvasónak?

– Életveszélyes, ha csak egy van: egy kánon, egy vélemény, egy tekintély – önt szinte azonnal tiszta vizet a pohárba Ferencz Győző, költő, irodalomtörténész. A sokféleség lényege ugyanis épp az lenne, hogy egyrészt lehet válogatni, másrészt pedig ezáltal csökken az egyes olvasatok súlya. Az irodalomtörténetet írók ugyanis önkéntelenül vagy tudatosan hatalmi harcban vesznek részt, hiszen minden narratíva létrehozásával egyben kánonigényt is bejelentenek: ezt és ezt tartom remekműnek, őt és őt érdemes/kell olvasni. És minél több az érvényes olvasat, annál inkább szelídül a kánon tekintélyelvűsége, parancsa. (Nem véletlen, hogy a legtöbben, laikusok és szakmabeliek, az irodalomtörténetet a hiány felől kezdik olvasni: ki nincs benne, mi maradt ki és miért. Sokszor a mű súlyát is ez adja, hiszen mindenki tud néhány olyan szerzőt, aki nélkül elképzelhetetlen lenne a magyar irodalom történetét megírni.)

A kánonalkotás szabadságát a Szegedy-Maszák–Veres-féle háromkötetes irodalomtörténet már a címében is jelzi. A többes szám, vagyis az a tény, hogy a magyar irodalom történeteiről beszél, nyilvánvalóvá teszi, hogy a szerkesztők és a 134 szerző nem törekedtek egy objektívnek tűnő, egységes narratívára. A posztmodern alapvetését fogadták el, mely szerint megszűntek a nagy elbeszélések, így a minden eddiginél átfogóbb munka (történelmi alapművek éppúgy helyet kaptak benne, mint a társművészetek) fejezetei egy-egy évszám, irodalmi esemény köré szerveződnek. Még ennél is tovább megy az internetes verzió (VillanySpenót), amely csupán nyersanyagnak tekinti írott változatát: egy vödör legónak, amelyből tetszés szerint – persze betartva a szigorú szerkesztési elveket – bármilyen történet kirakható. A szabadság azért csak látszólagos: a dilettáns szempontokat nem csupán a szerkesztők szűrik ki, de gátja lehet a fáradságos munka is. Nem biztos, hogy mindenki kapható lenne egy több száz oldalas értekezés megírására csak azért, hogy a csepeli vagy női irodalmat tegye meg fő szervező erővé, netán Wass Albertet írófejedelemmé.

– Nem félek attól, hogy szubjektív olvasatok a kelleténél nagyobb tekintélyre tesznek szert – magyarázza Boka László, irodalomtörténész –, hiszen minden érvényes narratíva mögé kell egy intézményes háttér, amely azt elfogadja. Ő maga a sokféle irodalomtörténetben nem is annyira a kánonok pluralizmusát látja, hanem inkább a kánonközöttiségben hisz. Vagyis: nem megszilárdult kánonok versengenek egymással, hanem az értékrendünk van folyamatos mozgásban. Bizonyos szerzők és művek bekerülnek, mások kihullanak, egyeseket újra felfedeznek, másokat elfelednek. Majd fordítva. Az irodalom e tekintetben olyan, mint egy igazi nő, akit mindenki máshonnan lát szépnek. Örökös átmenetben vagyunk tehát egyik kánontól a másikba, egyik pillanatképtől a másikba. Szegedy-Maszák Mihály ugyanis épp ezt hangsúlyozta a háromkötetes munka megjelenésekor: elkerülhetetlen, hogy a magyar irodalomtudomány időről időre pillanatképet készítsen. Milyen utat tett meg, milyen eredményeket ért el, és hol vannak a hiányai?

A magyar irodalomtörténet írásának hagyományába azonban más is belefér. Grendel Lajos a Szerb Antal-féle hagyományokat viszi tovább: olyan íróként mesél, akinek témája most épp az irodalom maga. Ám más az alapállás. Szerb Antalnak sosem volt erős oldala az elmélet, és mindig is iszonyodott a messzire vezető spekulációtól, Grendel viszont már a bevezetőjében jelzi, hogy ő író ugyan, de néhány esztendőre tudósnak öltözött. A száz évet felölelő irodalomtörténet így az aktuális elméletekkel is számoló munka: több portrék sorozatánál. Újdonsága, hogy sztereotípiák nélkül tárgyalja a határon túli magyar írók műveit. Sőt azzal, hogy nem vizsgálja őket különálló entitásként, a legtovább megy annak vállalásában, hogy egyetlen magyar irodalom létezik.

Balázs Imre József két-három év múlva elkészülő munkája csak látszólag mond ennek ellent. Az erdélyi magyar irodalom történetének megírásával nem a különállást hangsúlyozza, sokkal inkább a már meglévő irodalomtörténetek hiányosságait pótolná. A határon túli irodalmakat ugyanis többé-kevésbé még most is csak a meglévő kliséken keresztül közelítik meg (a délvidéki avantgárd, az erdélyi népi hagyományokhoz ragaszkodó literatúra), túl sok az ítéleteket torzító sztereotípia, ami rendszerint a felületesség felé viszi el az értekezést. De nem ritka az atyáskodó hozzáállás, amikor pusztán a határon túliság válik értékmérővé, netán a kisebbségi lét kerül a megítélés centrumába.

– Sosem lehet teljes a magyar irodalom története, ha regionálisan nem végzik el a megfelelő mélyfúrásokat. Kritikusan, csak az esztétikai szempontoknak engedve – magyarázza. Az így létrejövő puzzle-darabokból pedig egy napon talán majd ki lehet rakni a hiteles összképet.

Ha csak egy futó pillanatra is.

Harmincmillió magyar

2010-07-20T02:32:00.000-07:00

Egy kirekesztett író: mi a baj Rákosi Jenővel?
mno, 2010. július 10., Gyurácz Ferenc

A régi konzervatív magyar irodalom nagy vagy csak egykor híres-neves alkotóit sorra fölébresztette az elmúlt 20–22 év könyvkiadása. Sokukról kiderült, hogy csupán Csipkerózsika-álmot aludtak, s már-már megismétlik egykori sikerüket. Sőt akad köztük – elsősorban Wass Albert –, aki, a közönség körében legalább, túl is szárnyalja azt.

Rákosi Jenő (1842–1929) írói sorsa azonban halála után több mint nyolcvan évvel továbbra is a feledés. Neki nincsen tábora, nincsenek vagy nem látszanak a hívei. Őt oly mélyen beledöngölték a közöny és a megvetettség dágványába a „történelmi haladás” ideológusai, hogy néhány visszhang nélkül maradt fölvetéstől eltekintve senki meg sem kísérelte az utóbbi két évtizedben nemhogy rehabilitálni, de akár csak a maga összetettségében láttatni életét és művét. Igaz, ehhez ismerni kellene ezt a mintegy hat és fél évtizedet felölelő alkotói pályát. Ismerni legalább annyira, hogy feltáruljanak főbb mozgatórugói, céljai és megvalósulásai, hogy legalább halványan kirajzolódjanak az összkép körvonalai. Egy-egy vetületének ismerői közül megemlíthetjük Tőkéczki Lászlót, aki a magyar konzervatív liberalizmus képviselői között vette számba Rákosit, N. Pál Józsefet, aki az első világháború alatti Ady–Rákosi vita első hiteles, kiegyensúlyozott értékelését adta, továbbá Osztovits Ágnest s még másokat is. Tiszteletre méltó az egyik legműveltebb és legelfogulatlanabb magyar író, Fodor András vallomása: „Megvallom, ifjúkoráról írt összegező vallomásait több évtizedes előítéletem után ezúttal nagy élvezettel olvastam, megjelenítéseit sallangtalanul pontosnak, nyelvezetét máig elevennek találtam” – írta az ő és Rákosi életében egyaránt fontos szerepet betöltő kisváros, a somogyi Lengyeltóti honlapján is olvasható írásában.

„Megjelenítései” sallangtalanul pontosak, nyelvezete máig eleven nemcsak a hivatkozott emlékirataiban, a legérdekesebb, legjobb magyar memoárok egyikében (Emlékezések), amelyet 1926-ban, 84 éves korában vetett papírra, hanem a mélyen a XIX. században született számos művében is. Köztük a sok tekintetben Jókaira emlékeztető, de racionálisabb észjárás szülte, nyelvezetét tekintve sokkal inkább a megiramodó századvéghez hajló, polgáriasabb regényben, A legnagyobb bolondban is. E két, letehetetlenül érdekes és izgalmas műve pár hónapja újra napvilágot látott: az író szülőföldjén, Vas megyében működő Magyar Nyugat Könyvkiadó gondozásában bocsátottuk közre, a „Rákosi Jenő válogatott művei” első két köteteként – a jelek szerint szinte elenyésző érdeklődéstől kísérve.

Mi lehet ennek az oka, a könyvterjesztés problémáin és az irodalomolvasás szokásának drámai visszaszorulásán túl? Miért nem képesek áttörni a közöny vagy a gyanakvás falát a nemcsak gazdag tartalmú és időtállón megformált, hanem egyszersmind „olvasmánynak”, kulturált szórakozásnak is alkalmas Rákosi-művek? Mi a baj Rákosi Jenővel? Mi még mindig a baj Rákosi Jenővel? Az íróval, a politikacsináló újságíróval, újságtulajdonossal, színházigazgatóval, közéleti szereplővel, Trianon után a területi revízió élharcosával, akiről – Sipos Balázs adatai szerint – 1945 előtt csak Budapesten öt utcát és két teret neveztek el. Öt magyar városnak volt díszpolgára, acsádi szülőházán már életében és jelenlétében emléktáblát avattak nagyszabású ünnepség keretében, amelyen Apponyi Albert méltatta az öreg harcostárs érdemeit. Nagyméretű szobra a Nagykörúton állt a háború végéig.

Mi a baj Rákosi Jenővel?

Nevét 24 éves korában kapta szárnyra az országos hírnév, amikor Aesopus című romantikus drámáját nagy sikerrel mutatta be a Nemzeti Színház. Ekkor hívta őt magához Kemény Zsigmond báró, s adott neki föladatot, és nyújtott anyagi biztonságot a Pesti Napló szerkesztőségében. Ettől kezdve haláláig elismert, nagy társadalmi presztízsű és egyre növekvő befolyású, jómódban élő közéleti szereplő volt. Túl élete kiegyensúlyozott külső körülményein, lelkileg is biztos talajon állt. Azt hiszem, a modern magyar írótól a közvélemény szinte elvárja a mentális labilitást és/vagy a megélhetési nehézségeket, továbbá a fennálló társadalmi rend elleni lázadást is. Az 1896-ban nemességet kapott, majd pár év múlva főrenddé avanzsált Rákosi Jenőnek mindezen attribútumoktól mentesen zajlott hosszú élete. Óhatatlanul is megfogalmazódhat bennünk a szociálpszichológiai gyanú: nem ez az egyik oka elfeledtetésének?

De vannak más okok is. Érvényben vannak vádak, amelyeket valaha a szellemi élet baloldalán fogalmaztak meg, de ma, amidőn a liberális demokrácia nemzetközi rendszere egyre több tabut érvényesít, s ideológiailag egyre türelmetlenebbé válik, a szellemi élet vélt vagy valóságos jobboldala sem nagyon veszi a fáradságot vagy bátorságot ezek vitatására. Ezek a vádak ugyanis nemcsak Rákosi Jenőt bélyegzik meg, hanem egyszersmind olyan magatartást tulajdonítanak neki, amely nemcsak az 1990 előtti, hanem a ma uralkodó ideológiai dogmák szerint is általánosan elítélendőnek számít.
Vállalva a túlzott egyszerűsítés ódiumát, három pontban foglalom itt össze e tovább élő vádakat:

1. A „harmincmillió magyar” állítólagos ábrándképe, amely mintegy jelképezi Rákosi Jenő ósdi sovinizmusát. 2. Az általános, titkos választójog ellenzése. 3. Ady Endre és a Nyugat folyóirat irodalmi forradalmának ellenzése, az ellenük való sajtóbeli fellépés.

Mindhárom állítás, vád tényekre épül, de biztos vagyok abban, hogy egyik sem indokolja Rákosi Jenő kirekesztését a magyar szellemi életből.

Miért nem?

Nemcsak azért, mert tehetséges írók ideológiai és politikai alapon való kiiktatása akkor is igazolhatatlan, szellemellenes magatartás, ha azt látjuk, hogy az úgynevezett rendszerváltás után sem hagyott alább ez a szokás. Sőt egyes körök bátrabban művelhették, mint előtte.

(Így lehetett a nem mindig „polkorrekt” nézeteket megfogalmazó publicistát csak „volt drámaíróként” emlegetni minden csatornán és fórumon, és korábban nagy sikerrel játszott, értékes drámáit teljes mértékben száműzni a magyar színházakból.) A nyugat-dunántúli, német eredetű szülőktől származó, ám élete és munkássága jelmondatául „A magyarságért” kifejezést választó közférfiú, Rákosi Jenő nézeteit és magatartását érdemes mai ismereteink és tapasztalataink fényében újraértelmezni:

1. A XX. század elején a Magyar Királyság népessége több mint húszmillió, ebből a magyarság száma több mint tízmillió volt. A magyarok lélekszáma a kiegyezés óta megkétszereződött, az összlakosságon belüli arányuk pedig az 1830-as évektől az 1910-es évekig eltelt mintegy nyolcvan év alatt majdnem húsz százalékkal nőtt, pedig néhány, talán így minősíthető intézkedéstől eltekintve általánosságban nem igaz, hogy erőszakos asszimiláció folyt volna. (Például a nemzetiségi felekezeti iskolákban – s az iskolák elsöprő többsége felekezeti volt – az 1907. évi Apponyi-féle törvényig még csak tantárgyként sem kellett oktatni a magyar nyelvet!) A modernizáció további menetében, ha az békében folytatódhatott volna, a spontán beolvadás az élet mobilizálódása miatt nyilvánvalóan még lendületesebben alakul. A magyarság sokáig élenjáró természetes szaporodása és az Amerikába vándorlásból egyes nemzetiségekénél viszonylag kisebb részesedése idővel szintén jelentősen növelte volna a Kárpát-medencén belüli számarányát. Semmi képtelenség nincs annak föltételezésében, hogy pár évtized múltán – nem is beszélve a XXI. század elejéről – az ezeréves országban a magyarok aránya minden különösebb asszimilációs politika nélkül elérhette volna a történeti demográfia által Mátyás király korára számított 80–85 százalékot. S ha figyelembe vesszük, hogy a történeti Magyarországgal nagyjából azonos területű mai Lengyelországot közel negyvenmillió lengyel lakja, akkor máris nyilvánvaló, hogy a harmincmilliós magyarság célkitűzése Rákosi részéről majdhogynem túl szerény helyzetfelmérésen alapult! Tudomásom szerint Rákosi Jenő nem ötéves tervekben gondolkodott, s nem nevezte meg az évet, amikorra az áhított lélekszámot el kellene érnie népének, de fontosnak tartotta, hogy a magyar politika és közélet minden törvényes eszközzel elősegítse e folyamatot. A lélekszámában is dinamikusan fejlődő magyar nemzetet pedig birodalmi aspirációkra is jogosultnak vélte – ez volt a „magyar imperializmus” az adott összefüggésben és a kor viszonyai között korántsem illuzórikus és éppen hogy nem ókonzervatív elképzelése.

Mellesleg, ha a harmincmillió magyar jó száz évvel ezelőtti „ábrándképét” a fentiek alapján reálisnak kell tartanunk, sorsunk mostani tragédiája maga a velünk élő Trianon: még 15 millió magyarról beszélünk, de a népszámlálások már tíz éve is csak 12–13 milliót mutattak ki, s a tendencia gyorsuló ütemben tart a teljes összeomlás felé. Lesznek-e valóban hatékony intézkedések megállítására?

2. A baloldal által dühödten követelt általános, titkos választójog, ha az első világháború előtt megvalósul, veszélyeztette volna az ország puszta létét, de minimum anarchiához vezetett volna azáltal, hogy az országot szétszakítani kívánó politikusokat életveszélyes arányban juttatta volna be az országgyűlésbe. Akkor, amikor Európa nagy részén sem élt még ez a választójog. (Egy példa: az Európa egyik legrégibb demokráciájának tartott Svájc csak 1979-ben vezette be a nők választójogát!) Rákosi Tisza Istvánnal együtt világosan látta, hogy az „általános, titkos” a társadalmi nyugalom megsemmisülését és az ezeréves ország felbomlását hozná. A Trianon utáni csonka országban viszont, a revíziós mozgalom élharcosaként, a magyar ügyet a nemzetközi sajtóban elsőként felkaroló Rothermere lorddal való személyes barátsága hatására, 86 éves korában bámulatos rugalmasságról téve tanúbizonyságot, megváltoztatta álláspontját, és 1928 nyarán az általános, titkos választójog bevezetését szorgalmazta azért, hogy a nyugati demokratikus hatalmak rokonszenvét megnyerhessük a méltányos területi felülvizsgálat érdekében.

3. Ady, Babits, Kosztolányi nagy tehetségét Rákosi elismerte, az Emlékezésekben Adyt egyenesen Petőfi mellé állította. Kosztolányival jó személyes kapcsolatban is volt. Kárhoztatta azonban a Nyugat vezércikkekben is megjelenő (mai szóval: balliberális) politikai álláspontját s a főként Ady műveiben és életmódjában kétségtelenül megfigyelhető szélsőséges individualizmust, gőgöt és a szerelmi erkölcs romlottságát. De a hozzá gondolkodásban közelebb álló Babitsot is megbírálta, amikor pacifista versekkel jelentkezett a háború kellős közepén. Úgy vélte, ha már belekeveredtünk a nem kívánt élet-halál harcba, akkor nem az ellenérzések közrebocsátásának, hanem a győzelem akarásának van itt az ideje. Rákosi ezekben az években teljes következetességgel Tisza István mellett állt lapjával, a Budapesti Hírlappal és naponta ontott cikkeivel. Érezték, tudták ők is – nem csak Ady – az országra leselkedő halálos veszedelmet, a „szétszóródás”, szétszóratás közelségét, és jókora félreértés és érzéketlenség úgy magyarázni félelmüket, hogy az csak a megrögzött reakciósok hatalomféltése volt.

A három pontban röviden áttekintett témakörökben Rákosi Jenőnek – véleményem szerint – alapvetően igaza volt. Mi több: az azóta eltelt évtizedek és korunk nemzeti hanyatlásának nyomasztó lelki terhe azt a föltételezést is megengedi, hogy minden őt ért vád ellenére netán éppen ő volt a nagy realista… Harmincmillió magyar? Természetesen! Nem szörnyülködni kellett volna, hanem összefogni minden erőt és tudást, és ma meglehetne. „Szellemi” életünk azonban, amely minden ostobaságot, aljasságot és minden magyaralázást elvisel, sőt támogat a vámpírkultusztól a „gender mainstreamingen” át az ártatlanok megrontásáig – ma is inkább a szörnyülködésre hajlik, mert ahhoz nem kell gondolkodni, és jobban kifizetődik. Szégyen – mondanám, ha nem tudnám, hogy ez is egy máglyán elégetett szó. De bárhogy óvatoskodjunk, a romlottság az romlottság – és ez az, ami megágyaz a pusztulásnak.

És Rákosi Jenő máig tartó kirekesztésének is – amely persze nem a legelső az okozott károk rangsorában – kétségkívül ez az oka.

A fenti sorok nem a perújrafelvétel szándékával íródtak. Ez bizonyára aránytévesztés volna, hiszen bármekkora is a Rákosi Jenő emlékén esett igazságtalanság, s bármennyire szükséges is az ő újraértékelése, azért ha róla szólunk, elsősorban még ma sem csak róla van szó. Ezért aztán az ő igazságos – bizonyosan nem kizárólag elismerő – értékeléséhez is a szellemi élet mélyreható és átfogó szemléletváltására volna szükség, amelynek a dolgok nevén nevezésén, a radikális igazmondáson kell alapulnia.

Németh Zoltán: Mi lett volna, ha Mikszáth posztmodern író lenne?

2010-07-20T02:16:00.000-07:00

LIV. évfolyam 28. szám, 2010.
Élet és Irodalom

„Próbálkoztam, magamban, az írók távoli-közeli besorolásával. Babits távoli, Kosztolányi közeli, Kemény Zsigmond távoli, Mikszáth közeli."
(Esterházy Péter)

Az irodalmi kánon természetéből adódó változékonyságának nagyszerű példái azok az életművek és alkotások, amelyek akár több mint százévnyi távolságból mutatnak meglepő egyezéseket a későbbi irodalmi fejleményekkel. Azokról a megfelelésekről van szó, amelyek megdöbbentő egyezéseket mutatnak, átívelve az időbeli események sokaságán. Hasonló lehetőségekre más művészeti ágak is nagyszerű példákat mutatnak: ilyennek érzik egyesek Gesualdo zenéjének kapcsolatát a XX. századi atonális kísérletekkel, Hieronymus Bosch némely festményének értelmezését a szürrealizmus felől vagy éppen Cervantes Don Quijotéjának egyes párhuzamait a posztmodern szövegalkotással.

Valójában nem meglepő, hogy egyes szerzők - akár önigazolásként, akár nem - a múlt szövegeiben olyan „szövetségeseket" keresnek a maguk számára, amelyekhez képest meghatározhatják önmaguk alkotói krédóját, illetve amelyekből inspirációt meríthetnek. Így tettek a már említett francia szürrealisták vagy éppen Weöres Sándor elhíresült Három veréb hat szemmel című antológiájában. És hogy mindjárt témám közepébe vágjak: így tesz nem egy kortárs magyar író Mikszáth Kálmán szövegeivel, magával Mikszáthtal, afféle alkotótársként megjelenítve a kortárs magyar irodalomban a XIX. századi szerzőt és szövegeit.

Miért éppen Mikszáth, tehetjük fel csodálkozva a kérdést. Miért éppen Mikszáth, akinek elbeszélései kapcsán a Spenót, vagyis A magyar irodalom története az író „anekdotázó, a szilárd szerkezetet a poénnak alárendelő hajlamát" hibáztatta, illetve hogy „Realitás-fokuk minimális, a kor társadalmi valóságához nem sok közük van; tipikus esetei annak, amikor az anekdota odaékelődik az író és a kor életanyaga közé, s gátolja a valóság művészetbe való beáramlását." Miért éppen Mikszáth, akiről monográfiájában Eisemann György is azt írja, „Aligha kell bizonyítani, hogy Mikszáth Kálmán prózáját nem veszi körül a korszerűséget magától értetődőnek vevő belátások sokasága", hogy aztán könyvében éppen a mikszáthi életmű újraértelmezése által nyerjen új értelmet Mikszáth alkotásainak korszerűsége.

Úgy fogalmazhatnánk: a magyar irodalom kanyarodott olyan irányokba, hogy a kortárs magyar próza alakulástörténete felől különösen fontosnak látszik a mikszáthi örökség, s ez visszamenőleg is újraértelmezi Mikszáth egyes műveit. Mire gondolhatunk? Első példánk Esterházy Péter Termelési-regény (1979) című műve, a posztmodern magyar irodalom egyik korszaknyitó alkotása, amelynek egyik legjelentősebb vonulata a Mikszáth-örökség és a mikszáthi anekdota újraértése. A Termelési-regényben az anekdota a töredékesség, az alineáris történetmesélés, az egymás alá és fölé rendelt nézőpontok széttartó eseménydarabkáiként jelent meg. Talán merész kijelentés, de megkockáztatható: a mikszáthi anekdota jellemzőjének tartott humor és irónia Esterházy kezén, pontosabban nyelvén vált a kortárs magyar posztmodern irónia, paródia és humor alapnyelvévé. A poénok, nyelvjátékok, ironikus, kétértelmű fordulatok innét indulva váltak a kilencvenes évek magyar irodalmi köznyelvévé egy Esterházy-Parti Nagy-vonulat által. Ez az ironikus-parodisztikus poétika váltotta fel a magyar irodalom tragizáló, elégikus nyelvét, s vált a kortárs irodalom egyik jellemző vonulatává.

De a Termelési-regény nem csak az anekdota műfaján keresztül kapcsolódik rá a mikszáthi életműre, s nem csak a vendégszövegek jól kiszámított, korlátlan számú felhasználásában nyilvánul meg ez a hatás (jellemző erre Nagy Pál válasza a „Fordított már más Mikszáth-művet is?" kérdésre: „Indirekt módon igen, ugyanis Esterházy Péter több passzust emelt be a Sipsiricából és a Tisztelt Házból a Termelési regénybe, amit tíz évvel ezelőtt fordítottam."). Hanem ezen túl magát Mikszáthot is - egyfajta fiúi gesztussal - fellépteti a műben, majd a regény egyik legszebb jelenetében a HÉV üvegén keresztül egy palimpszesztszerű játék által egymásra is kopíroztatja a két arcot: vagyis ebben az esetben a posztmodern irodalom egyik szövegszerű eljárása jelenik meg vizuálisan, a tükör és ablak mintáit egymásra kopírozva.

Hasonló módon jelenik meg Mikszáth alakja egy másik kortárs író művében, Grendel Lajos Nálunk, New Hontban (2001) című regényében, ahol Kálmán bácsiként irányítja a történetet. Emellett Mikszáth a könyv paratextusában mint New Hont égi patrónusa jelenik meg, megtalálhatjuk McLaczi vendéglőjének falán is mint pipázgató portrét, amint egykedvű nyugalommal néz le a vendégekre, de a regény anekdotikus szerkesztése is a mikszáthi szövegalakításra utal. Sőt egy mise en abyme-jelenetben olyan anekdotával találkozhat az olvasó, amelyből kiderül, hogy Mikszáth csak valami fatális véletlen folytán nem New Hontban született.

Nem véletlenül írja Margócsy István, hogy Grendel olyan szerző „a mai irodalomban, mint amilyen hajdanában, száz évvel ezelőtt Mikszáth Kálmán lehetett, akiről és akinek írásairól persze rögtön lehetett tudni, hogy milyen helyi meghatározottságúak..." Vagyis Grendelnél Esterházyhoz képest új elemmel bővül a mikszáthi poétika újraértelmezése, mégpedig a regionalizmus lehetőségeinek kihasználásával. A mikszáthi idill helyébe azonban Grendel regényeiben egy devasztált, lerobbant régió, a palócföldi New Hont kerül. Kisszerű, fura embereivel együtt abszurd, cinikus, ironikus, de egyúttal bölcs és rezignált szatíraként jelennek meg New Hont-trilógiájának darabjai, amelyek Mikszáth, Hašek és Hrabal világának örökösei.

Ez az a tágabb irodalmi tér, az anekdotizmus és a regionalizmus világa az, amely mentén a szépirodalmi Mikszáth-újraértelmezések és -újrahasznosítások a legerőteljesebbnek mutatkoznak a kortárs magyar irodalomban. Míg Grendel a mikszáthi Palócország-koncepciót írja tovább, addig a kényszerű sorsközösségek parodisztikus-ironikus-rezignált rajzának megjelenítésekor Kiss Ottó, Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián és Kiss László prózájában a Dél-Alföld, illetve a Viharsarok foglalja el ezt a helyet. Olyan jellegzetességek említhetők, mint az anekdoták sokaságából felépülő prózaszerkezet, a hétköznapi történetek parodisztikus-humoros világa, a többnemzetiségű, multikulturális tér megjelenése a szereplők nevének egzotikuma által, a naiv népi bölcsességek szürreális filozófiai keretben történő elbeszélése, a populáris jelentésképzés, valamint az irracionális szövegesemények. Emellett arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a mikszáthi hagyomány nem önmagában, hanem a Krúdy-féle aranykorképzetekkel, a hrabali történetmondással és a mágikus realista szövegformálással együtt jelenik meg az említett szerzők műveiben.

A mikszáthi örökség újraírására tett izgalmas kísérlet kapcsolható a Mizser Attila által főszerkesztett salgótarjáni Palócföld folyóirathoz, amelynek 2010/2-es számától kezdve, az „Ezek a kedves kis portékák..." című rovatában a mikszáthi prózavilág újraírására figyelhetünk fel. A Mikszáth-centenárium alkalmából indított rovatban eddig Kiss Judit Ágnes, Jenei László, Kőrössi P. József, Tóth Krisztina, Grecsó Krisztián és Ficsku Pál prózája szerepelt. A névsor arra is utal, hogy a Mikszáth-próza felől érkező megszólítottság napjaink kortárs magyar irodalmában egészen természetes fejlemény.

A szépirodalmihoz hasonló Mikszáth-újraértés nyomaira figyelhetünk fel a kortárs magyar irodalomelméletben és irodalomtörténetben is. Különösen Eisemann György kiváló Mikszáth-monográfiáját (1998), Hajdu Péter Csak egyet, de kétszer: A Mikszáth-próza kérdései (2005) című tanulmánykötetét, T. Szabó Levente Mikszáth, a kételkedő modern (2007) című Mikszáth-könyvét, a Milián Orsolya által szerkesztett „A Noszty fiú esete Tóth Marival" (2008) című, a deKON Könyvek sorozatában megjelent tanulmánykötetet, illetve Szilasi László vonatkozó írásait lehet megemlítenünk.

Ebből a kontextusból nézve a mikszáthi szöveguniverzum valóban erős jelenlétet mutat a kortárs magyar elméleti és szépirodalomban. De csábító lehet egy olyan virtuális értelmezésajánlat megtétele is, amely arra irányulna, vajon hogyan jelennek meg a posztmodern elméleti kérdések Mikszáth Kálmán műveiben, mennyiben feleltethetők meg a Mikszáth-próza kérdésfelvetései a posztmodern irodalom kérdéseivel. Vagyis egy spekulatív fikcióra alapozott alternatív értelmezés lenne a célja ebben az esetben az olvasásnak: mi lett volna, ha Mikszáth Kálmánt posztmodern íróként jegyzi az irodalomtörténet? Hogyan értelmeznénk akkor például Új Zrínyiász című regényét, ha nem tudnánk, hogy 1898-ban íródott?

Az Új Zrínyiász című regény kerete ugyanis olyan összetett kérdésfelvetéseket jelenít meg, amelyek nyomán jogosan sorolható a kortárs posztmodern irodalom legizgalmasabb jelenségei közé. A XIX. században feltámadó Zrínyi Miklós alakján keresztül ugyanis egyrészt dialogikus viszonyba kényszeríti a XVI. és a XIX. századot, másrészt ez a keret önértelmező-metafikciós elemek sokaságát építi fel. Harmadrészt az eposz műfajának ironikus felhasználása sajátos intertextuális térként jeleníti meg a szöveget, negyedszer az iteratív-spekulatív történelemfelfogás nyomán - mint arra Sánta Szilárd is utal - az utóbbi évtizedekben elterjedt fantasztikus alternatív áltörténelmi regények műfaji kódjait viszi színre. Ötödszörre a nyelvi poénok és a paródia regényteret átszövő ereje, hatodszor pedig a kultúrkritikai attitűd és a kulturális relativizmusok hangsúlyos jelenléte biztosítja azt, hogy „tudatos" posztmodern elméleti keretben legyen értelmezhető az Új Zrínyiász. Olyan regényként, amely rájátszik a posztmodern elméleti bázis hangsúlyos elemeire, felhasználja és újraírja azokat.

A regény elején megjelenő Zrínyi pozíciója az atyai és a fiúi, valamint az idegen és a saját kódjait forgatja fel. A szigetvári hős elveszíti a múltban gyökerező apai pozícióját, s a szöveg a naiv, tudatlan idegen gyermeki szerepére kárhoztatja. Mint arra a regény végén Pulszky Ágost parlamenti beszédében utal is: „feltámadási időpontjukat véve, az összes vizsgálati fogságban ülő vádlottak nem idősebbek másfél éveseknél, amilyen korú egyéneket pedig büntetni nem lehet". Idegen lesz saját hazájában, ő, a nemzet hőse. Úgy gondolhatnánk, az atyainak és fiúinak, illetve az idegen és saját különféle kontextusainak a hermeneutikai, egymást értelmező kapcsolata olyan, dialogikus viszonyt eredményez majd a regényben, amely alapvetően határozza meg a történet menetét.

A XVI. és XIX. századi társadalom és ember szembesítésének, illetve találkozásának hermeneutikai viszonya ebből a szempontból a múlttal való párbeszéd képét ölti magára, s olyan tükörként funkcionál, amely az olvasás Dilthey-, Gadamer- és Jauss-féle allegóriájaként jelenik meg. Nem másért, mint abból a koncepcióból kifolyólag, miszerint az olvasás mindig is a múlt értelmezése, s a múlt jelenné tétele párbeszédhelyzet kialakítása során történhet meg csupán. De vajon milyen párbeszéd lehetséges a XVI. századbeli törökverő hős és vitézei, valamint a XIX. század végi Magyarország között? Lehetséges-e egyáltalán egyenrangú felek dialógusa, amely háromszáz év távolságát hidalja át?

Zrínyiék gyermeki pozícióba kényszerítése, illetve az eposz kódjainak ironizálása során Mikszáth regénye inkább ahhoz az értelmezéshez utasítja olvasóját, amely nem hisz a dialógusban részt vevő felek egyenlőségében, mely egyenlőségnek a hermeneutikai párbeszédes viszony alapjaként kéne funkcionálnia. Ez az álláspont közelebb áll az Edward Said-féle elképzelésekhez, amelyek szerint a dialógus helyett az elfojtás, a kényszer és a hatalom kérdései mentén értelmezhetőek azok a viszonyok és kontextusok, amelyekben az idegen, illetve a másik megjelenik. Az Új Zrínyiász a folytonos értelmezés regénye, amelyben Zrínyiék a XIX. századot értelmezik, a század végi emberek pedig a XVI. századi embert. Ez a lezárhatatlan értelmezés azonban folyton önmagára kénytelen visszautalni, képtelen kijutni saját kulturális meghatározottságai közül, sőt: a kulturális különbözőség, megismerhetetlenség szakadékába zuhan a regény tetőpontján elhelyezett tragikus lekaszabolás és az azt követő parlamenti vita által. A párbeszéd lehetetlen, a békés horizontegyesítés képtelenség, az értelmezés folyton tévútra jut, az idegen és a másik idegensége és mássága sosem oldódhat fel a jelentésadás műveleteiben, sugallja Mikszáth.

A regény egy rendkívül ironikus és egyúttal humoros jelenetében a másik megértésére irányuló igény egyenesen Umberto Eco-i túlértelmezésként lepleződik le: „A városi tanácsnokok közül valaki észre is vette, hogy Zrínyinek terhére vannak ezek a vendéglátási sablonok és nem restellte megkérdezni:

- Nem óhajtana-e a méltóságos gróf inkább valami más szórakozást? Ha ma már nem is, mert az Operába kell majd elmenni, de talán holnap a díszbankett előtt...

Zrínyi gondolkozott egy kicsit, aztán igen nyájasan felelte:

- Szeretnék holnapra egy kis bölényvadászatot.

A polgármesterek dühösen pillantottak a tapintatlan tanácsnokra, és siettek felvilágosítani, hogy bölények már nincsenek, az utolsók egyikét Zrínyi Miklós, a költő, terítette le Erdélyben. Itt Budapest vidékén sohasem voltak.

- Tudom, de azt hittem, hogy azóta már bölények is vannak. Hiszen annyi minden van - tette hozzá lekötelező mosollyal."

Zrínyi túlértelmezése az interpretáció kiszolgáltatott és hamis létmódjára utal. Mikszáth regényében tehát nem csak a múlt értelmezhetősége válik kétségessé, a szövegnek ezen a pontján mindenféle jövőre apelláló hang is éppígy kérdőjeleződik meg. Az összemérhetetlenség, a kulturális különbségek beismerése egyúttal a kultúrák közti párbeszéd csődjének beismerésével jár együtt. Nincs tehát horizontegyesítés, nincs megértés, nincs befogadás. Mikszáth regénye a kultúrák fiktivitásának tapasztalatát egyetemessé tágítva válik a posztmodern regényirodalom egyik emlékezetes darabjává.

Mikszáth azonban nem posztmodern író. Még csak nem is modern. Viszont már nem realista. Hanem?

Jó volt nála lenni - 10 éve halt meg Petri György

2010-07-20T01:37:00.000-07:00

könyves blog, 2010. július

Petri volt az utolsó olyan költő, akinek a versei felkeltették az érdeklődést az olvasóban az élete iránt is.

Részletek a Petri György halálának tizedik évfordulója alkalmából tartott emlékestből. Lejegyezte Zelki János. Még a nyár beállta előtt, pontosan egy hónapja, június 16-án Petri György-emlékestet tartottak a költő halálának (2000. július 16.) tízedik évfordulója alkalmából. A szerkesztő-műsorvezető Várady Szabolcs volt, a Nyitott Műhely termeit megtöltötte a közönség, a három-négy kisasztalt Petri pályatársai, barátai közül még heten ülték körül meghívott és felkért előadóként: Balla Zsófia, Kántor Péter, Radnóti Sándor, Sajó László, Spiró György, Tóth Krisztina, Vajda Mihály. Volt, aki a Petrihez fűződő kapcsolatáról mesélt, volt, aki Petrihez írt versét olvasta fel, volt, aki mesélt is, olvasott is. Rövid „hangképes” beszámolónkkal idézzük föl Petri György emlékét az évfordulón.

Vajda Mihály: Költőről még soha nem beszéltem, ettől mindig féltem. Ez az egy kivétel van számomra: Petri György. Az ő költészetével mindig volt olyan személyes viszonyom, amit ki is tudtam fejezni. Talán azért, mert mindig hétköznapi dolgokról beszélt természetes egyszerűséggel, de úgy, hogy abból valahogyan mégis művészet lett, mire leírta. Azóta, hogy én magam leszoktam a marxizmusról, próbálkozom hasonlóval: úgy csinálni filozófiát, hogy ne legyen benne vonatkozás az egészre…

Radnóti Sándor: Azon gondolkodom, hogy generációs költő-e Petri. Tehát hogy kifejezetten a mi generációnk költője-e vagy a fiatalabbak is a sajátjukként gondolnak rá. Számunkra ugyanis ő volt a költő, aki a mi időnkben volt a költő. Úgy is fogalmazhatnék, hogy talán ő volt az utolsó olyan költő, akinek a versei felkeltették az érdeklődést az olvasóban az élete iránt is. És ez nem evidens, vannak nagy költők és más művészek is, akiknek az élete nem izgatja az embert. Hogy a posztimpresszionizmus nagy hármasát említsem, Gauguin és Van Gogh élete elementárisan foglalkoztat bennünket, miközben Cézanne élete senkit nem érdekel – és ettől Cézanne nem kevésbé jelentős festő, természetesen. Petri, persze, jószerével állandóan a saját életét írta verseibe, rá is játszott kicsit az elátkozott költő Baudelaire-től származó figurájára, de ez önmagában nem volna elegendő magyarázat a személyes élete iránti kíváncsiságra.

Balla Zsófia: Petrit nem csak mélyen érdekelte a filozófia, ő nagyon művelt is volt filozófiailag. És ez a megalapozott tudás azzal a posztmodern költészeti gyakorlattal párosult a műveiben, hogy az élet apró részleteit emelte versbe, a magánélet különböző elemeit mutatva meg. S arra a kérdésre, hogy vajon nemzedéki költő-e Petri, magamban azt válaszoltam, hogy igen. Ő ugyanis olyan dolgokat tudott elmondani nemzedéktársainak a saját közérzete feltárása révén, amelyek, ha költészetileg érvényesek, akkor minden bizonnyal segíthettek a világ értelmezésében is.

Spiró György: Egy időben, a hetvenes évek első felében, nagyon sokat voltunk együtt, gyakran sakkoztunk a Fiatal Művészek Klubjában. Irodalomról soha nem beszéltünk, tulajdonképpen nem beszéltünk semmiről. Én nagyra becsültem az ő költészetét, ő – szerintem – nem olvasott tőlem semmit, de valamiért szimpatikus lehettem neki. És azt figyeltem meg, ez volt a megalapozott tapasztalatom, hogy ameddig észnél volt, addig nagyon észnél volt. Egészen addig, amíg el nem vágódott, ha sokat ivott, de akkor meg nem lehetett magánál. Meg kellett várni, amíg újra magához tér, és attól kezdve megint észnél volt, de teljesen. Ilyet én előtte sem, azóta sem láttam. Az önbizalmáért is csodáltam, kevés embert ismertem, aki ennyire biztosan tudta magáról, hogy tehetséges. Belőle áradt valami meggyőződés, hogy ez iránt nincs kétsége.

Mondok egy anekdotát. Zsámbéki Gábor nagyon szerette volna, hogy Petri drámát írjon a színházának. Egyszer, évad végén lehívta Kaposvárra, sokat beszélgettek, sokat ittak és sokat sakkoztak, ez utóbbiban Zsámbéki jobb volt, mindig megverte a Gyurit. Aztán, amikor a Zsámbékinak egy napra fel kellett jönnie Pestre elintézni valamit, odaadta a kaposvári könyvtárjegyét Petrinek, hogy ne unatkozzon – felült a motorjára, be a minisztériumba, másnap már ment is vissza. Leülnek sakkozni, és mit tesz isten, Petri megveri. Jó, még egy parti, azt is ráveri. Vagy ötször legyőzte egymás után. Mi történhetett? Hát, kiderült, hogy Petri bement az olvasójeggyel a könyvtárba, kivett néhány megnyitáselmélettel foglalkozó szakkönyvet, és megtanulta, amit kellett.

Kántor Péter: Sokat találkozgattunk az utolsó éveiben. Akkor már lehetett tudni, hogy nincsen sok hátra az életéből, ezért aztán akartam is menni hozzá, meg nehéz is volt menni, mert tudhattam hogy ott a halál közelében leszek. De amire elértem a Batthyányi utcába, és felmentem a lakásába, és amikor a Mari ajtót nyitott, attól kezdve minden nagyon könnyű lett. Minden szorongás, minden feszültség elszállt belőlem. Mert hiába tudtuk mindannyian, amit tudtunk, és hiába ücsörgött ott a halál negyedikként a szobában, egész egyszerűen nem kapott szót. Mert mindig volt valami fontosabb, valami élet-jel, amit a Gyuri produkált folyvást. És anélkül, hogy az művi vagy keresett lett volna. Oyan természetesen viselkedett, mint bármikor korábban – egyszerűen hozta a témákat. Nagyon jó volt nála lenni, aztán mikor kiléptem az utcára, megint tudtam, mi van.

Zelki János

Talán megismerhetjük Kafka teljes örökségét

2010-07-20T01:33:00.001-07:00

könyves blog, 2010.07.20.

Mint az köztudott Franz Kafka halála előtt arra kérte legjobb barátját Max Brodot, hogy semmisítse meg minden kéziratát, ám Brod, hála istennek erre nem volt hajlandó, hiszen így szegényebbek lennénk a világirodalom egyik legnagyszerűbb szerzőjének több remekművével. Brod adta ki először Kafka három, eddig ismert regényét, a Pert, a Kastélyt és a befejezetlenül maradt Amerikát, Kafka többi kézirata azóta is tíz dobozban sértetlenül áll, nem tudhattuk mit rejtenek. Egészen eddig.

Hosszú jogi huzavona után ugyanis a Kafka és Max Brod levelezését tartalmazó ládákat végre felnyithatják. A levelek és kéziratok közzétételéért a Harrez izraeli újság több mint egy éve küzd, ennek a folyamatnak értek a végére, amikor július 12 -én kinyitottak egy dobozt a tíz közül. Az összes felnyitása legalább egy hétig fog tartani, mert a dobozok közül hatot Tel Aviv hat különböző bankjában, négyet pedig egy Zürichi bank széfjében őriznek.

A dokumentumok négy évitizede rejtőztek Izraelben és több ügyvéd együttes munkája hozta meg a gyümölcsét annak, hogy a bíróság úgy döntött, hogy az Eva és Ruth Hoffe talajdonában lévő dobozokat ki lehet nyitni, ám azok tartalmát még nem lehet nyilvánosságra hozni, mert az örökösök megtámadták a bíróság döntését.

Max Brod 1939-ben menekült el a náci megszállás elől Prágából és érkezett meg egyetlen bőrönddel Tel Avivba, ahol teljesen új életet kezdett. A Kastély és az Amerika kéziratait az Oxfordi Egyetemnek adományozta, de A pert megtartotta magának. Felesége halála után kezdett kapcsolatba titkárnőjével Esterh Hofféval, akit megtett örökösének is. Esther egészen 2007-es haláláig időről-időre hajlandó volt kéziratokat eladni a Kafka-Brod hagyatékból, majd a megmaradó dobozokat lányaira, Evara és Rutira hagyta. A nővérek mostani keresetében tehát nemcsak szellemi tulajdonuk és Kafka, anyjuk, valamint Brod emlékének védelmét fedezhetjük fel, hanem bizony az anyagi érdekeket is, hiszen felbecsülhetetlen értékek tulajdonában vannak jelenleg. Esther Hoffe lányai, anyjuk halála óta pereskednek az izraeli állammal és a Tel Aviv-i Egyetem könyvtárával. Ezzel egy időben a Marbach-i Német Irodalmi Archivum is érdeklődni kezdett a kéziratok iránt és meg szeretné vásárolni azokat a Hoffe-nővérektől. Mint kiderült, anyjukhoz hasonlóan, ők is kerestek már pénzt a kéziratokból, mert A per kéziratát végül eladták a német irodalmi archivumnak.

Izraeli és német irodalomtörténészek szerint a dobozok a levelezés mellett tartalmazhatnak eddig ismeretlen Kafka-kéziratokat, naplókat, jegyzeteket, rajzokat is, valamint olyan részletek is napvilágra kerülhetnek, amelyekből többet megtudhatunk a huszadik század egyik legtitokzatosabb és legzseniálisabb írójának életéről és halálának körülményeiről.

A dokumentumokról most újra dönteni fog a bíróság, hogy azok tényleg a Hoffe nővérek tulajdonát képezik-e, és azt csinálhatnak velük, amit akarnak, vagy olyan kulturális és irodalmi kincsek, amelyek köztulajdonnak minősülnek. Izrael állam szerint a levelek és kéziratok nem maradhatnak a Hoffe család tulajdonában, hiszen azok Izrael tulajdonába kerültek, azzal, hogy Brod 1939-es bevándorlása után izraeli állampolgár lett.

Az első doboz kinyitásánál Izraelben egyébként a bíróság által kijelölt jogi képviselők vehettek volna csak részt, azaz Max Brod és Esther Hoffe hagyatékának kezelői, Esther Hoffe lányainak a jogi képviselője és a bank képviselője. A ceremónia azonban nem volt zökkenőmentes, mert a szemtanúk szerint Eva Hoffe betört a banképületbe és meg akarta akadályozni a kinyitást, azt kiabálva, hogy a doboz az övé.

Utolsó szem körte

2010-07-13T02:17:00.001-07:00

mno, 2010. július 3., Fábián Gyula

A Zuglóért Polgári Egylet Illés Sándor író, lapunk tiszteletbeli örökös munkatársa emlékezetének őrzésére egykori otthona, alkotóműhelye falára emléktáblát állít július 8-án. Olvasóinkat is megörvendeztető hír szeretett munkatársunk, Sanyi bátyánk szellemiségének megtartása, az, hogy otthona, a főváros, illetve a zuglói egylet példát ad, hogyan őrizzük a legkiválóbbak élő munkásságát. Igaz a klasszikus mondás: minden író addig él, amíg olvassák. Illés Sándor öröksége, művei, regényei, de akár novellái, karcolatai, az ujjunkkal érinthető tegnap igaz írásai megmaradtak, mert beszélünk róluk.

Középiskolát végzett fiatalok hívtak meg beszélgetésre, amelynek témája a hazaszeretet, szülőhely, szülőföld mostanában ritkábban emlegetett kérdései, hogy új évezredünkben lehet-e ezekről szólani, nem temette-e el az idő ezeket az érzéseket, mit adhat a ma felnövekvőknek a régi fogalmak összessége? Készültem a kényesnek gondolt vitára, és érveim egyike Illés Sándor számomra minden időkre megmaradt kis remeke volt, amely Bácskai üzenet címmel jelent meg egyik kötetében. Szülőhely, ahová ő soha nem térhetett vissza, de egész életére témái tárháza lett, és ha onnan jöttek látogatók, hírek, azok a hétköznapi életben nála mindent megelőztek. Temerinből Puszti János (távoli rokon) hozott valami ajándékot. Nehezen került elő, mert előbb minden más fontosabb tudósítás megelőzte. Az ajándék pedig nem más volt, mint egy szem körte. „Az udvarotokból való, fáját kivágták, már csak tűzre való, de én elhoztam az utolsó szemet.” És akkor az íróban egyszerre fölelevenedik minden. Egykoron, amikor nagypapával együtt ültették a fát, ő hordta az ültetéshez a vizet, és ma is hallja a hangot, amely így szólt: „Ha eszöl a gyümölcséből, akkor gondolj majd rám, kisfiam.” És Puszti János, aki ott járt a telken, azt hallotta az új gazdától: tűzre vetem, nem ér már ennek semmit a gyümölcse. Puszti János akkor leszedte az utolsó szem körtét, és elhozta Budapestre. Üzenetnek. Amikor a látogató elment, az író meghámozta, elfogyasztotta, és azt írta a történet befejezéseként: az üzenetet megkaptam. Mit üzenjek vissza? Talán azt, hogy erős gyökerekkel kell most a földbe kapaszkodni. És hinni abban, hogy zord viharok elvonulása után ismét kisüt a nap…

Hallgatóim számára így összegeztem mondanivalómat: az író, aki elveszítette még a hazalátogatás lehetőségét is, a leghitelesebben úgy adja vissza a történelmi torzulások kézzelfogható valóságát, hogy nem vitázik, nem vádaskodik, hanem bizonyít. És ha a történelmi tévedések belekényszerítik az embert az igaztalanságok sorozatába, akkor se feledje, hogy az igazság üzen az író szavaival!

Ezért kell nekünk olvasni, tájékozódni, hogy ne térítsenek tévutakra bennünket semmilyen hatalom vezetői. A fiatalokkal való találkozásról sajnos már nem tudtam élőben beszámolni neki. De a lényeg, hogy közelmúltunk történelmének tanúi, közöttük Illés Sándor művei, lapunk hasábjain hetenként megjelent jegyzetei megérintsék az ifjabb nemzedéket.

Az emlékezés sok olyan történetet juttat eszembe, melyek közül úgy gondoltam, érdemes felidézni az alábbit. Aratás után volt, és ő vidékről érkezetten, frissen és bizakodón vezércikket írt az ünnepről: megtermett az ország kenyere. A vezércikkírás mindennapi töredelem volt, és külön vállalás.

És akkor, azon a reggelen a főszerkesztő közölte: a vezércikktéma bizonyos KGST-tanácskozás új feladatának ismertetése. Illés Sándort kérte, hogy sürgősen fogjon hozzá. Sanyi bátyánk a kiadott feladat elhangzása után a szája íze szerint megírt aratási cikket apró darabkákra tépdeste, majd a kis papírhalomra ráfújt, és ennyit mondott: „Ezért igyekeztem?” Aztán visszavonult a szobájába, és két-három óra elteltével vitte az új vezércikket, s kissé cinkosan odaszólt a kárörvendőknek: „Ti is járhattok így!”

Nekünk, akik hallgattuk a régi idők históriáit, megjegyezte: „Emlékeztek, így éltünk.” Aztán visszatért a temerini határba, ahová a papával együtt mentek kocsin, két lóval, és a papa kaszált, ő pedig a nyári jászolnál friss szénát vitt a lovaknak. Mindig emlegette: kora reggel, a harmat felszállása után mezítláb járni a fűben, nincs annál jobb egy gyereknek, aki Bácskában született, csak az idő elsodorta.

Meggyőződéssel írom: elsodorta, de fölemelte a maradandóságba.

Emléktábla Illés Sándor lakhelyének falán

2010-07-07T02:03:00.001-07:00

mno, 2010. július 6., Pósa Zoltán

Halálának egyesztendős évfordulóján, július 8-án este hatkor avatja föl Illés Sándor író, költő, műfordító, a Magyar Nemzet főmunkatársa emléktábláját a Zuglói Polgári Egylet a XIV. kerületi Cházár András utca 18. szám alatti ház falán. Ünnepi beszédet írótársa, kollégája, barátja, Fábián Gyula író, a Magyar Nemzet főmunkatársa tart. Ugyanő búcsúztatta tavaly a felejthetetlen kollégát, a könnyed stílusú, súlyos gondolatokat közvetítő közírót, szépírót, költőt a Szent István-bazilikában.

Illés Sándor rokonszenves egyénisége, személye is hiányzik. Olvasói levelekben, barátainak, rokonainak emlékező szavaiban mindenki kiemeli: nemcsak nagy író, hanem párját ritkítóan jó ember volt. Tartalmas, szenvedésekben, nélkülözésekben, de sikerekben és elismerésekben is gazdag élet adatott Sándor bácsinak, aki tavaly július 8-áig lapunk legidősebb és eddig a leghosszabb ideig nálunk dolgozó munkatársának számított. A bácskai Temerinben született 1914. február 12-én, Budapesten hunyt el 2009. július 8-án. 1950 óta haláláig folyamatosan a Magyar Nemzet főmunkatársa volt, akkor sem szakította meg munkaviszonyát lapunkkal, amikor 1992–1993-ig a veszprémi Új Hírek alapító szerkesztőjeként is tevékenykedett. Változatos életútjának tapasztalatait 34 kötetben rögzítette.

Élete is rendkívüli volt. Varga Gabriella, a kiváló kilyénfalvi székely írónő, Sándor bácsi unokahúga jelenttette meg 2006-ban, a kaposvári Búvópatak Könyvek első önálló kiadványaként az Önzetlenek című mélyinterjúkötetet, amelyben Illés Sándor életútinterjúját is olvashatjuk. Temerini gyermekkoráról hangulatos, életteli, drámai elbeszélések, karcolatok vallanak. Még Magyarországon született, de mivel Bácskát a trianoni országcsonkolás 1920-ban Jugoszláviához ragasztotta, Belgrádban kellett középiskolát, majd egyetemet végeznie. Mint sokan mások, költőként kezdte pályafutását, 1932-ben Csillaghullás címmel látott napvilágot verskötete. 1936–1941-ig a zombori Új Hírek, majd a Délvidék felelős szerkesztője lett. 1990 előtti lexikonszócikkekben azt olvashatjuk, hogy 1945-ben Budapestre költözött, ami enyhén szólva a „valóság megszelídítése”. Az történt, hogy amikor 1941. április 11-én Délvidékre bevonultak a magyar csapatok, Illés Sándor lelkes vezércikkben ünnepelte, hogy „Bácska visszatért az anyaországhoz." Önként vonult be a magyar hadseregbe haditudósítónak. Amikor a háború végén hazatért, s a szülői házban rejtőzködött, édesanyja rémülten hallotta, hogy Tito partizánjai halomra gyilkolják a magyarokat, s őt, Illés Sándort halálra keresik haditudósítói cikkei miatt. Viszontagságos kalandok során szökött át a magyar határon, ezt nevezik a lexikonok költözésnek. Ráadásul szó sincs arról, hogy 1945-ban Budapesten landolt volna. Anyaországi életének első szakaszaként Hartán élt, rejtőzött és napszámoskodott négy évig. Először a Szabad Szónál, majd a Friss Újságnál dolgozott, 1950-ben vált a Magyar Nemzet újságírójává, s meg is maradt lapunknál, míg el nem szólította a Teremtő.

Illés Sándor megjelent írásainak színvonala sem mindennapi, de a mennyiség is megdöbbentő. Életművének szerves része az a megszámlálhatatlanul sok cikk, tárcák, riportok tömkelege, amelyek nagy része megközelítően hatvan éven át a Magyar Nemzet hasábjain látott napvilágot. Az utolsó években egyre ritkábban jelentkezett, de lírai kis tárcáival kitartott a Magyar Nemzet Magazin rovata mellett, ameddig ereje, egészsége engedte. Búcsúzik a kapitány című utolsó kötetében megvallotta, mily fájó szívvel válik meg immár véglegesen a tolltól és az írógéptől, mert a lélek még szárnyal, de a test egyre erőtlenebb. Utolsó, személyes beszélgetésünkből nem született interjú. Nagy fájdalma volt, hogy a napi sajtóból, de újabban már a folyóiratokból is kihalt az irodalmi riport, s a szerkesztők ezt azzal indokolják, hogy nincs rá olvasói igény. Ha ez így igaz, akkor nagy baj van az olvasási kultúránkkal – tette még hozzá.

Illés Sándor életművének másik részét a 34 önálló kötet képezi. Sorolhatnánk: Új ház a domboldalon, Tiszazug (szociográfia), Bakonyi legények, A túlsó part, Sirató, A fecskék délre szállnak, A pénzcsináló, Az utolsó napok, A fekete bárány, Felszáll a köd, Vihar után szivárvány, Akiért nem szól a harang, Irgalom nélkül, A reménység hídja, Imádság és vallomás, Hajnali madárfütty, Egy marék föld, „Miképpen mi is megbocsátunk”, Búcsúzik a kapitány. Ő maga, emlékezve a pártállami cenzúrára, attól volt leginkább megdöbbenve, miért nem jelenhetett meg a „Miképpen mi is megbocsátunk” című regénye, amelynek a miatyánkból vett idézet a címe. Arról szólt, hogy egy vallásos zsidó asszony, akitől a lágerben elvették a lányát, hogy átneveljék németté, a háború után megtalálni véli gyermekét. S bár a leány is érzi, meg az anya is: nem biztos, hogy ők vérrokonok, olyannyira egymásra találtak, hogy a szeretet akkor is valóságossá tette közöttük a kapcsolatot, ha esetleg tévednének. Ez a csodálatos regény nem jelenhetett meg a pártállami években, csak a rendszerváltozás után.

Sándor bácsi életművének harmadik pillére a fordítások sorozata – főként horvát és szerb írókat magyarított, többek között Miroslav Krlezsa és Ivo Andric munkáit. A rendszerváltozás után több elismerést is kapott, a Táncsics-díjat, az Aranytollat, a Petőfi Sajtószabadság-díjat, a Magyar Örökség, a Prima Primissima-díjat. Elsőként vette át a Mikszáth Kálmán-díjat, amelyet a Magyar Írószövetség, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Lánchíd Rádió közösen alapított. Ezt a díjat a kuratórium nevében Fábián Gyula író, a Magyar Nemzet főmunkatársa adta át neki. Ugyanő, a kolléga, az írótárs, a jó barát avatja föl július 8-án, este hatkor Zuglóban az emléktáblát Illés Sándor budapesti hajlékának falán

Költő a világ porában - Tolnai Ottó 70

2010-07-06T02:45:00.000-07:00

LIV. évfolyam 26. szám, 2010. július 2.
Élet és Irodalom

Emlékeznek rá? Mesélik sokan, hogy lenn a Délen él egy óriás. Nem mindenki tud róla, ám ettől ő még hatalmas. Amikor ez az óriás Kiskracsun volt, apjának, Nagykracsunnak fahajas büdösboltja üzemelt Kanizsán, ahol a patkányirtótól a petlóriumig, szakállas horogtól a viharvert lexikonokig mindent kapni lehetett. Árválkodott ott valami verseskönyv is, valami nagyon hangos, beképzelt magyar költőtől, aki ugyancsak óriás. Még így, a túlvilágon is. Ott szokta döngetni az eget, amikor Isten épp fáradt. Nos, ezt a kötetet kaparintotta meg egyszer a Kiskracsun, leosont vele a Tisza partjára, lekuporodott a vízparton, aztán olvasni kezdte. Itt fogalmazódott meg benne a Tiszától az Adriáig elképzelés, meg az azon is túlra. Később az is, még mindig korai felismerésként, hogy amennyire lehet, el lesz ám kerülve az ő esetében a Vereckei-hágó. Meg az üvöltés, hogy pincér, fülembe forró ólmot öntsetek! Egyébként amúgy is imádott a Kiskracsun lejárni a vízpartra, nem vitás. Oda, ahol egy harmadik óriás lábnyomai ugyancsak felfedezhetők voltak az agyagosban. Néha a beragadt 48-as cipőjével együtt, ha épp részegen igyekezett előző hajnalban haza. Név szerint óriás Koncz István, aki később megjósolja majd egyetlen igaz bácskai prófétaként, hogy háború lesz, csak senki se figyel oda. Eléggé. Vagy odafigyel, csak nem tud jól magyarul.

Fontos, hogy a Kiskracsun a Tisza partján kanyargó ösvény kiszáradt pocsolyáinak alján már korán felfedezte azt a finom fehér port, amely a Nagykracsun meseboltjának nullás lisztjére emlékeztette. Ahogy a falu bolondjától, bizonyos Vilikétől értesült a Kiskracsun, abba belefingani nemhogy nem szabad, hanem egyenest tilos kihagyni, ellenben mást nem illik vele tenni. Viszont a vízmellék porába, ebbe a kanizsai természet adta kokóba, ebbe igenis bele lehet édesen hugyolni. És akkor majdnem olyan szabad ábrák keletkeznek, mint amilyenek a felhők az égen, mégis befolyásolhatók. Itt a Kiskracsun ha nem is egyből ugyancsak, de rádöbbent az új művészet lényegére. (Főleg akkor, amikor adalékul az egészhez: felismerte roppant fontos segédeszköznek a könyökcsövet, örök érvényű jelképnek meg a húsdarálót.) Vilikénknek azzal hálálta meg a magáét később, hogy beleírta valamiféle versikének a boltból származó noteszába. De ami bolond Vilikénknek ennél közvetlenül sokkal jobban esett, az az, hogy a Kiskracsun soha többé nem dobta őt vásott kölyök tréfájaként fejbe a kékítőgolyóval.

Inkább erősen elvágyódott az Adriára.

Kamasz költőként a Kiskracsun két Dulcineát is választott magának. Az Apci Macát (ha jól emlékszünk) meg a nálánál is fergetegesebb: Keverovics Rozáliát. Aztán hogy ebben az ügyben pontosan mi történt, arról nem beszélt soha. Sokkal jobban szeretett mesélni például arról a zseniális kanizsai festőről, Dobó Tihamérról, aki egyszer Dél-Afrikánál megfestette az óceánt. Meg azt is megtette máskor, hogy fejbe lőtte magát Tihamérunk, csak a golyó gellert kapott az inkább mamutéra emlékeztető homlokcsontján. Cigonya életben maradt, ám aztán mintha az élete is gellert kapott volna. Szülőfalujában a Kiskracsun korán megjegyezte magának ezeket a habókos figurákat, hogy később felnőttként is hódolva eme lebírhatatlan szenvedélynek, figyelmét kiterjessze jócskán nemcsak a szomszéd falura, hanem az egész poros világra. Benne akár Temerinre, Temerinben az indián törzsfőnökök pompás tollazatában díszelgő borbéllyal, Zóni Mihállyal. - Miután jó előtte felvette az apja boltjában található egyik imádott lexikon nevét, Tolnai Ottó nekilátott rendszerezni ezeket az arcokat, sajátos pinakotékát rendezve be. Új Tolnai-lexikont szerkesztve, erősen lírait méghozzá, amelyben nemcsak Dobó Tihamér találta meg a helyét, hanem a jóval szélesebben elismert szerb festő is, Milan Konjović, a vajdasági napraforgók és búzatáblák egész Jugóban elismert festője. Példának okáért. És ki még nem, nehéz lenne megmondani. Legyen az illető telepi albán pék vagy világhírű párizsi alkotó. Mozigépész vagy balerina. Tulajdonságaira nézve: szent vagy kurva. Netán kommunista, vagy nihilista, vagy egyszerre mindkettő. És akadálya nincs semminek. Ómi akárhol felbukkanhat, például egy rotterdami gengszterfilmben.

Hogy duzzadó lexikonját valamiképp ország-világ elé tárhassa anno, gerilla Tolnai bevette magát az újvidéki Forum kiadó intézményébe, ahol hosszas diverzáns munkát végezve sikerült, „mint Istennek a nőt", megalkotnia az Új Symposiont. Pontosabban egy „kiszes" ifjúsági hetilap mellékletéből messze híres avantgárd folyóiratot formálnia és működtetnie azt követően, hogy népét kivezette a vörös oldalzsebből, s mindenféle különösebb vallási elkötelezettség nélkül letelepítette az ottani Katolikus porta Ifjúsági tribünjén. Ellenfelei, üldözői sosem bocsátották meg neki ezt a huszárvágást. Miként a többit sem. Konok Tolnai állt már eme kétoldali konokság okán bírói kalapács előtt, de megúszta, mielőtt végképp elárverezték volna. És nem is lett oly fontossá ez a pillanat számára, hogy túlságosan rátelepedett volna új formákat, új beszédmódokat, buzgó tanítványokat és puszta utánzók seregét eredményező munkásságára. Az emberére, ki most lett hetven.

- Betartani, Ottó, ezt a hetvenet, még gyéren lakott területen is!

Tolnai többször is kijelentette már, hogy a Symposion Ő maga, következésképp széttéphetetlen itt az összefűződés, mégse tarthatjuk célszerűnek tovább foglalkozni vele. Ebben a meghatározott keretek közül mindjárt kifutó kis vázlatban, amely Tolnai Ottó regényes életrajzához nyújthatna segítséget, ugyanakkor mint a dupla fenekű vulkánfíber koffer, születésnapi köszöntőül is szolgálhat legjobb szándéka szerint.

Végezetül ennyi a kortárs magyar irodalom legnagyobb filológusáról, mindenféle balkáni és egyéb babér büszke tulajdonosáról, illetve egyenest tőle:

néha egyszerűbb dolgokat akartam
csinálni mint a költészet
néha összetettebb dolgokat akartam
csinálni mint a költészet
és elmúlt az élet

Annyi, hogy még nem múlt el, kedves Maestro.

Balázs Attila

Utópia, fantasztikum, történelem - José Saramago (1922–2010)

2010-07-06T02:39:00.000-07:00

LIV. évfolyam 26. szám, 2010. július 2.
Élet és Irodalom

2010. június 18-án, 87 éves korában elhunyt az egyetlen Nobel-díjas portugál író, José Saramago. Hazájában kétnapos gyászt rendeltek el a tiszteletére, olvasói közül pedig mintegy húszezren búcsúztak lisszaboni ravatalánál. Temetésén részt vett a jelenlegi miniszterelnök, José Sócrates, ott volt Mário Soares, a korábbi köztársasági elnök és Maria Teresa de la Vega, a spanyol miniszterelnök első helyettese is. A háromezer fős gyászmenetben sokan magukkal hoztak egy-egy Saramago-kötetet, és szintén sokan tűztek vörös szegfűt, a portugáliai redemokratizálódás nyitányát jelentő, 1974. április 25-i forradalomra emlékezve. Ugyanakkor a hivatalban lévő államfő, Anibal Cavaco Silva nem szakította meg szabadságát, és csupán koszorút küldött, mondván, „nem volt szerencsém személyesen ismerni José Saramagót". Részvétel és távolmaradás - tekintve, hogy az újabb századforduló legkiemelkedőbb portugál írójának temetéséről van szó - kétségtelenül gesztusértékű, és mutatja, hogy Saramago egyénisége, életműve, világszemlélete, hírneve növekedésével, egyre inkább megosztóvá vált.

Elegáns, arisztokratikus, rideg személyiség - tartotta róla sok honfitársa, szívélyes, előzékeny, kellemes ember - gondolták sokan külföldön. Nagy írókat, szókimondó, autonóm gondolkodókat gyakran nehezen tolerál az otthoni hivatalosság, főként, ha nem ismernek tabukat. (Nem kell messze mennünk a legkézenfekvőbb példákért, gondoljunk csak Thomas Bernhard és Ausztria vagy Kertész Imre és Magyarország viszonyára.) José Saramago műveivel és kapcsolódó nyilatkozataival is előfordult, hogy indulatokat váltott ki, többnyire a vallás, a kereszténység - sokak szerint a portugál nemzeti identitás szerves részét képező - katolicizmus kérdésében, a Jézus Krisztus evangéliuma vagy utolsó könyve a Caim (Káin, 2009) kapcsán. Ugyancsak vitatott volt 2007-es kijelentése, miszerint Portugália majd szükségszerűen beolvad Spanyolországba. Ez az ibérizmus - a két ország egyesülésének történelmi eszméje - szellemében fogant gondolat persze nem új keletű, de aktualitását portugál részről megkérdőjelezték, és hevesen támadták miatta az írót.

Történelem és politika egyébként gyakran kínál háttérszövetet a Saramago-regények fantasztikus emberi viszonylataihoz. Időben változatos ez a háttér: lehet néhány év közelségben, mint a Salazar-diktatúra vége (Viagem a Portugal, Utazás Portugáliába, 1981); vagy visszanyúlhat családregényében (Levantado do Chão, Fölemelkedve a földről, 1980) három generáció történetére, az I. világháborútól az 1974-es forradalomig. De vezetheti az olvasót a XVIII. századba, a középkor mórellenes harcainak időszakába vagy akár Jézus korába is. Még az utópisztikus színterek is értelmezhetők a cselekmény történelmi kereteként. Saramago látásmódja, bár nem történészi, mégis mindig történeti, leginkább a hétköznapi élet vagy a társadalomtörténet-írás szemléletmódjához áll közel. Valamiféle népmesei világlátás jellemző rá, a köznapi emberek életén átszűrt história. Talán ez az, ami a portugál szerzőt alapvetően megkülönbözteti a kortárs észak-amerikai, illetve nyugat-európai mainstream íróitól. Történetfűzése azonban rokon a bulgakovi írásmóddal vagy a latin-amerikai mesterek mágikus realizmusával. Fantáziavilágát, szimbólumait a diktatúrákban alkotó művészek természetességével alkalmazza. Nem csoda, hiszen lassan bontakozó írói pályája még a salazari Új Állam idején kezdődött. Az első és évtizedekig az egyetlen regénye, a Terra do Pecado (A bűn földje) 1947-ben jelent meg.

José Saramago 1922 novemberében a Lisszabon közelében fekvő Ribatejo-vidék Azinhaga nevű falucskájában született szegény parasztcsaládban. Gyermekkora a falusiak és a fővárosi kisegzisztenciák világában telt. Korán abba kellett hagynia iskoláit, de szakmát tanult, és autodidakta módon képezte magát. Mielőtt hivatásszerűen kezdett volna írással - eleinte újságírással, fordítással - foglalkozni, sokféle kétkezi munkát végzett. 1969-ben csatlakozott a Kommunista Párthoz, mely akkoriban, a Salazar-rendszer idején, illegálisan működött. Már az ötvenes éveiben járt, mire ismert író lett. Második regényírói indulását az 1977-ben megjelent Manual de Pintura e Caligrafia (Festészeti és szépírási kézikönyv) című kötet jelzi. 1979-től aztán kizárólag az irodalomnak szentelte magát, egyre nagyobb hazai és nemzetközi sikerrel. 1995-ben megkapta a legrangosabb portugál irodalmi elismerést, a Camões-díjat, majd 1998-ban Nobel-díjas lett.

Az érdeklődő közönség nálunk is alaposan ismerheti José Saramago életművét. Írói portréját Pál Ferenc készítette el 2000-ben (A végtelen regényszöveg bűvöletében), és 1989 óta, mikor a Magvető Könyvkiadó először jelentette meg Kőtutaj című regényét, sor került több fontos művének kiadására. A kolostor regénye (1992), Ricardo Reis halálának éve (1993), Lisszabon ostromának históriája (1997), Vakság (1998), Minden egyes név (1999), Jézus Krisztus evangéliuma (2000), Az embermás (2003), Megvilágosodás (2004), A barlang (2006), Halálszünet (2007), Kicsi emlékek (2008) és legújabban Az elefánt vándorútja (2010) jelent meg.

„Három, négy évem lehet még hátra, talán kevesebb" - mondta az elmúlt év júniusában a BBC Newsnak nyilatkozva a nagybeteg író. A pesszimista várakozások váltak valóra. José Saramagót, alig egy évre rá, második feleségével, Pilar del Río újságíróval közös otthonában, családi körben érte a halál, a Kanári-szigetekhez tartozó Lanzarotén.

Szilágyi Ágnes Judit

Halánték vagy tarkó?

2010-06-29T07:35:00.000-07:00

Az utolsó látogatás Márai Sándornál San Diegóban
mno, 2010. június 19., Kő András

A húsz évvel ezelőtti, 1990-es ünnepi könyvhét slágerének számított – 1945 után – Márai Sándor 1943–44-es Naplója és A gyertyák csonkig égnek újra megjelentetett változata. Ez volt az az esztendő, amikor elkezdődött az író életműsorozatának kiadása. 1990-ben Márai posztumusz Kossuth- és Fitz József-díjat kapott, továbbá megalakult a Márai Sándor Alapítvány Pozsonyban.

Szakály Sándornak köszönhetem, hogy telefoninterjút készíthettem a németországi Neuburg an der Donauban élő 81 éves Csernohorszky Vilmossal, aki Márai Sándor kapcsán jutott a történész eszébe. Az író öngyilkosságáról beszélgettünk, amikor Szakály elmondta, hogy Csernohorszky doktor egyike volt az utolsóknak, akik 1988. október 1-jén meglátogatták Márait San Diegóban. Mint ismeretes, az író 1989. február 21-én vetett véget életének pisztolylövéssel.

– Minek volt köszönhető a látogatás, hiszen tudjuk, hogy 1987-től Márai már remete módjára élt, magányosan, és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban? – kérdezem Csernohorszky Vilmostól.

– A Münchenben megjelent Nemzetőr című magyar nyelvű lapot jó barátom, Tollas Tibor szerkesztette, és rendszeresen elküldte Márai Sándornak. Magam is publikáltam 1972-től a lapban, és Márai olvasta az írásaimat. Megemlékeztem nyolcvanadik születésnapjáról, amelyet pár sorban megköszönt, ettől kezdve több levelet váltottunk. Nagyobbik fiam Kaliforniában, Pasadenában élt, nem messze San Diegótól, és elhatároztuk a feleségemmel, hogy egyszer meglátogatjuk az írót is.

– Ki javasolta a találkozást?

– Én. Márai egyik levelében utalt arra, hogy mindegyik írásomat elolvassa, és egyetért a gondolataimmal. Kitüntetésnek számított a dicsérete. Ez bátorított fel, hogy a családi látogatást összekössük egy San Diegó-i kirándulással.

– Milyen állapotban találták?

– Testileg szomorú képet nyújtott, megrokkant öregember volt. Bottal járt, hajlott háttal, és már nem tudott a közeli parkban sem sétálni. Szelleme azonban ragyogott!

– Hogyan nézett ki a lakás?

– Elég szerényen. A 6th Avenue 2820. szám alatt lakott, kis bérház két-három szobájában. Üresek, szinte meztelenek voltak a falak. Nem látszott, hogy nagy író otthonában vagyunk.

– A hét melyik napján kopogtattak be hozzá?

– Vasárnap délután volt, 1988. október 1-je. Három órát töltöttünk vele. Öltönyben várt bennünket, fehér ingben és nyakkendőben.

– Miről beszélgettek?

– Mindenről. Ahogy az egy polihisztornak is mondható poeta doctushoz illik. De főleg ő beszélt. Fizikáról, a világűr fekete lyukairól, biológiáról, filozófiáról, a modern orvostudományról, a magyar és amerikai irodalomról, Berzsenyi költészetének feltámadt időszerűségéről, politikáról, történelemről, életről, öregségről, halálról. „Utóbbiról nem tudni, milyen – mondta –, mert eddig még senki sem jelentkezett vissza. Ezért talán nem is lehet nagyon rossz.”

– Beszélt súlyos sorscsapásairól: felesége elvesztéséről és 45 éves nevelt fia váratlan és hirtelen haláláról?

– „Mióta Lolám itt hagyott – mondta –, úgy érzem, mintha nemcsak az életemnek, hanem saját magamnak is egy része távozott volna el. Mert 62 évi együttlét után már nem tudja az ember, hogy bensőjében mennyi saját maga és mennyi a másik.” Elbeszélte nevelt fia tragédiáját. „Amikor elhatároztuk, hogy 1948-ban elhagyjuk az országot, Lolám azt mondta: »Az egész magyar ifjúságot nem tudjuk megmenteni mindattól a szörnyűségtől, ami itt most történni fog, mentsünk ki legalább egyet.«” Így vitték ki 1948-ben a kis Babócsay Jánoskát, akinek a szülei a háború alatt meghaltak, és a Máraiékhoz közel álló nagymama nevelte. Feleségét 1986-ban vesztette el az író, nevelt fiát 1987-ben. János egy reggel összeesett, elvesztette az eszméletét, és háromheti kóma után meghalt. A boncolás agyvérzést állapított meg. S ez volt Márai Sándor életének talán legnagyobb kataklizmája. Hisz e fiú közelsége miatt költözött nyolcvanévesen újra a rajongott Itáliából San Diegóba, a nyugati civilizáció végére – ahonnan már csak egy ugrás a még ma is emberáldozatokat követelő mexikói határ –, hogy később ne legyen, ne legyenek egyedül.

– Cigarettázott?

– Igen, mind a ketten cigarettáztunk.

– Megkínálta önöket valamivel?

– Egy üveg kaliforniai Haraszthy-vörösbor már ott állt az asztalon, amikor beléptünk a lakásba. A borvidék történelmének és gazdasági sikereinek vannak Magyarországra visszamutató gyökerei Haraszthy Ágoston személyében. E hajdani bácskai magyar ugyanis a kaliforniai szőlőkultúra atyja volt. Azok közé tartozik, akiket a nemzetközi (főleg amerikai) emlékezet magyarként is számon tart. 1862-ben kiadott angol nyelvű könyvéből a XX. századig több nemzedék tanult. Nevét szobrok, táblák, utcák és intézmények őrzik. Élete kész regény. Amikor másodszor ment ki a tengerentúlra 1848-ban, San Diegóban lett seriff és képviselő. Előbb itt, majd San Franciscótól északra, a Napa-völgyi Sonomában szőlőtelepítésre adta a fejét. A grófnak ma is élnek ezen a vidéken utódai. Természetesnek tartottuk, hogy az író Haraszthy-borral kínált bennünket.

– Márai Sándor így vall egy helyütt: „Este német bort ittam. Íze hideg és tiszta. Nem ringat, inkább csak oktat. Mámora kételyre és számvetésre ingerel. A mi borunk azt mondja: »Kábulj el, felejts!« A német bor: »Térj magadhoz, emlékezzél!« És a kaliforniai Haraszthy?

– Emlékezésre sarkallt az is. Márai meleg hangon emlegette a Nemzetőrt, elismerően szólt Tollas Tibor legújabb verseskötetéről. Közben arról elmélkedett, hogy miként születik a vers. Örömmel újságolta, hogy járt nála Vörösváry-Weller István szerkesztő és kiadó A Garrenek műve egyik első példányával. (Ez volt az utolsó kötet, amely még megjelent Márai életében – A szerk.) Boldog volt, hogy könyvészetileg is szép lett a két kötet. Majd elgondolkozva jegyezte meg: „Most, hogy újraolvastam a szöveget, az volt az érzésem, hogy nem is én írtam annak idején, hanem maga az idő. És mindaz, amit a nácizmusról írtam, megismétlődött a háború után a kommunizmusban.” Újfent megerősítette, hogy továbbra sem járul hozzá művei hazai kiadásához – még ha dollárban fizetnek is – mindaddig, amíg megszálló szovjet csapatok tartózkodnak Magyarországon, és nem szabadon választott, demokratikus kormány intézi a haza ügyeit. Minduntalan visszatért azonban az öregséghez, ahogy mondta: a vénséghez. Panaszkodott, hogy naponta fél órát tud már csak olvasni, annyira meggyengült a szeme. Azok a szemek, melyekkel öt idegen nyelven olvasott évtizedeken át a fél világ könyvtáraiban.

– Említette, hogy a szelleme viszont ragyogott.

– Valóban szembetűnő volt a töretlen, teljesen ép, a szenilitás vagy a leépülés legkisebb jelét sem mutató szellem és a kilenc évtized terhét hordozni kényszerülő test törékenysége közötti diszkrepancia. A Szentírás szavai jutottak eszembe: a lélek kész, de a test erőtlen. Mindhármunkat meglepett a következő mondataival, amelyeket elsősorban hozzám intézett: „Te orvos vagy – mondta. – A múltkor a szomszéd házban arról vitatkoztak, hová kell lőni a fejre, ha valaki öngyilkos akar lenni. Abban maradtak, hogy a legjobb a halántékra illeszteni a pisztoly csövét. Mi a te véleményed?” Elmondtam neki, hogy történelmi bizonyíték van rá: a halánték nem jó célpont. A második világháborúban a franciaországi német haderő parancsnoka, Carl-Heinrich von Stülpnagel tábornok (nem tévesztendő össze Otto von Stülpnagellel, a megszállt Franciaország katonai parancsnokával – A szerk.) öngyilkosságot követett el, amikor a Gestapo le akarta tartóztatni. A letartóztatás oka az volt, hogy Stülpnagel tudott a Claus von Stauffenberg vezetésével szőtt Hitler elleni merényletről. A halántékára irányított golyó azonban nem oltotta ki Stülpnagel életét. Viszont mindkét látóidege megsérült, aminek következtében elvesztette a szeme világát. Ez azonban nem akadályozta meg Hitlert abban, hogy a kórházi kezelés után fel ne akasztassa. Magyarán: a halánték nem jó – mondtam Márainak. „Mi a biztos?” – kérdezte. Erre azt feleltem, hogy a GPU (Állami Politikai Igazgatóság = szovjet politikai rendőrség – A szerk.) már kiderítette. A legbiztosabb a tarkóra lőni. Ugyanis itt található a nyúltagyvelő, valamint a légző- és keringési központ. Ha ez megsérül, biztos a halál. Katynban is így végezték ki a szovjetek a lengyel tiszteket. „Csak hát – tettem hozzá –, saját kezűleg nem egyszerű végrehajtani. A fordítottját kell tenni. A szájba kell illeszteni a pisztoly csövét.” És így lőtte agyon magát… Én voltam az, aki tanácsot adott neki… Mint kiderült, a feleségem és a fiam rögtön gyanút fogott, de nekem csak később esett le a tantusz.

– Nem osztotta meg az aggodalmát másokkal?

– De igen. Elmondtam az érzéseimet Szörényi Éva színművésznőnek és Czene Ferenc barátomnak. De minden igyekezetük ellenére sem tudták elhárítani azt, ami bekövetkezett.

– Kitől szerzett tudomást az öngyilkosságról?

– Tollas Tibor hívott fel. Borbándi Gyula író és szerkesztő erősítette meg az orvosi diagnózist. Utólag visszagondolva: azt hiszem, már a látogatásunk napján el lehetett volna mondani Illyés Gyulával, hogy: „Kháron ladikja nem akkor indul el velünk / midőn lezárul és befagy a szem. / Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk / a végzetes vízen.” A történtek ismeretében 1988. október 1-jének délutánján már a végzetes víz felett lebegett az író lelke, szelleme és egész valója. Az övé, ki oly nagy árat fizetett a szabadságért, és oly következetesen megszenvedett az igazságért. Mert ő tudta és meg is írta, hogy: „Válságos korokban elkövetkezik egy pillanat az író számára, amikor dönteni kell: nyelvi értelemben talán rozsdásodó szavakkal, de szabadon mondja el, amit mondani akar – vagy asztmatikus köntörfalazással, törzsökös anyanyelven hazudjon. Ez csikorgó, nehéz pillanat.” 1989. január 31-én írott utolsó levele még reménysugárt hozott, mert így végezte: „És köszönöm Neked és kedves családodnak a látogatást, öröm volt számomra megismerni Benneteket. Remélem, lesz alkalmam találkozni még egyszer. Kati kezét csókolom, barátsággal gondol Reátok a vén Márai Sándor.” Sajnos többé nem találkozhattunk vele. Majd talán egy másik világban…

– Hány levelét őrzi az írónak?

– Hét levelet kaptam tőle. Majd kiválasztok egyet, a legérdekesebbet, és elküldöm a fényképpel együtt, amelyet a fiam készített hármunkról. Valószínűleg ez az utolsó fotó róla.

– Kézzel írta a leveleit?

– Nem. Mindig géppel, ahogy én is, mert olykor a saját írásomat sem tudom elolvasni.

– A Csernohorszky lengyeles hangzású név.

– Lengyel származású vagyok, köznemesi család sarja.

– Mikor hagyták el az országot?

– Ezerkilencszázhatvannyolcban. Német kórház aneszteziológusa lettem, 65 éves koromban mentem nyugdíjba. Először történész akartam lenni, de az apám azt mondta az érettségi után, 1947-ben, hogy ne ezt a pályát válasszam, mert jövőre jönnek a kommunisták, és átírják az egész történelmet. Így is lett. Két természettudományi pálya közül választhattam: mérnök legyek vagy orvos? Utóbbi mellett döntöttem.

– Illyés Gyula írja a Kháron ladikján című esszéregényében: „Az öregség száműzetés. Egy korszakból, amely főleg délelőttből állt.”

– Sajnos két éve meghalt a feleségem, és egyedül maradtam. Ötvenegy évig éltünk együtt. A nagyobbik fiam Amerikában él, a kisebbik Bajorországban.

– Hogyan búcsúztak Máraitól?

– Mielőtt kiléptünk az ajtón, arcon csókolta a feleségemet, és azt mondta: „Az én húgomat is Katalinnak (Katónak – A szerk.) hívták.” És gyengéden integetett.

Csernohorszky Vilmos állta a szavát: elküldte a fényképet, amely az író utolsó fotója, és a borítékba tette Márai Sándor egyik levelét is. A kanapén a házaspár között megtörten ül az író. Kérdő a tekintete, csodálkozás ül az arcán.

Tömegiszony

2010-06-23T08:44:00.001-07:00

Százéves lenne Román György
NSZ • 2003. január 13. • Szerző: P. Szűcs Julianna

Volt egy kávéház a hatvanas években a Falk Miksa utca és a Szent István körút sarkán, a Luxor. Legenda lett belőle, és ez a legenda a kultúra akkori hőseiről szólt. Mert hogy ide járt a Homéroszt fordító Devecseri. A Shakespeare-szerepeire készülő Gábor Miklós. A nagyregényeit író Kertész Imre és Kardos G., akik közül csak az egyiknek sikerült később Nobel-díjat szereznie. (A sors gyakran játszik fej vagy írást.) Meg persze Kassák és Galsai, Bokros-Birman és Kellér, tehát az ötvenhat után partra vetett fél magyar értelmiség. A legendát – akár a regényt – mindig a végkifejlet felől írják, és tényvaló, hogy a hazai kultúratörténet lapjain e vendéglátó-ipari egység közönségének zsenikoefficiense föltűnően magas osztályzatot kapott. Ők lettek a lipóciai istenek, Karinthy Ferenc Lágymányosának pesti párjai.

A Luxor közelről – mint akkori félig gyerek, félig kamasz tanú, bátran állíthatom – egyáltalán nem tűnt olimposzi helynek. A később méltán híres emberek szomorú, múltjukat hurcoló, gyűrt alakoknak látszottak. Hiába ittak szép színű italokat talpas poharakból, hiába udvaroltak vad sörényű, szikrázó szemű lányoknak (Mácsai István lefestette valamenynyit), hiába kevertek vitáikba gyakran mélyfilozófiai szakszavakat, csak úgy bőgött zakójukról a boldogtalanság. A magány. A fajtatársakról – nyilván az egész emberiségről – alkotott lesújtó vélemény. Humoruk – és ez a dolog logikájából következett – egyszerre volt rendkívüli és rémületes. Fekete kontúrú, sűrű és abszurd.

Ez tehát – filmes nyelven – a nagytotál. De érdemes rásvenkelni az egykori vendégek közül egy arcra. Egy tagbaszakadt, kerek fejű, kopasz siketemberre, aki többnyire nagyon nagy hangon beszélt akkor, amikor éppen nem írt vagy rajzolt. A törzsközönség közül nyilván sokan olvasták már A magányból címen megjelent önéletrajzi regényét, a törzsön kívülieknek meg amúgy is hiába magyarázta volna, hogy milyen gyerekként nagyon megbetegedni, a betegséget érzékenységgel kompenzálni, aztán meg hol művészként, hol állampolgárként, hol magánemberként, hol egzisztenciaként többé-kevésbé becsődölni. Közben persze tanulni Bécsben, csokidrazsét gyártatni Kínában, Auschwitzot megúszni Pásztón, és al- meg társbérletekben nyomorogni a békekölcsönt jegyző Budapesten.

Román György nemcsak egy volt a “Luxor-lakók” közül. Sorsa, karaktere, intellektusa, mindenbe belebukó és mindig újrakezdő temperamentuma maga volt a “hely szelleme”. Vagy annál is több. Maga volt egy történelem meghatározta világszellem, egy balszerencsés “Weltgeist”.

Most úgy látszik, hogy e szellem festői megnyilvánulásaira fogékonyabbak vagyunk, mint arra az írásművészetre, amely – saját vallomása szerint – amúgy is a képek melléktermékeként, “a témához kapcsolódó gondolatelágazások és érzelemindák túlburjánzása ellen” kidolgozott stratégiákként működtek.

Sőt fogékonyabbak vagyunk erre, mint bármikor korábban. Húsz évvel ezelőtt a Műcsarnokban – két évvel a halála után rendezett – gyűjteményes kiállításán még fontosnak látszott kiemelni az életút által hitelesített különös festői értékeket, a nyomasztóan zsúfolt komponálásmódot, a motívumok repetitivitását, a festékanyag tékozlóan morbid alkalmazását. És fordítva: mindezen eszközök által hitelesített sajátos emberi magatartást. A szellemességgel legyőzött szorongást. Az önterápiára fordított roppant szellemi energiát. A mofektív makacsságot. Sokan csodálkoztunk rá. Jé! Milyen jó képek, pedig “szólnak valamiről”! Milyen érdekesek, pedig “nem feltétlenül mutatnak a haladás irányába”!

Ma a legtermészetesebb életérzés, hogy valaki nagyon rosszul érzi magát a világban, s ezt ki is festi magából. Hogy a teret elviselhetetlenül szűknek, hogy a magányos emberalakot komikusan esélytelennek, hogy a demonstrációt csótányjárásnak láttassa. Az elmúlt évtizedek eseményei szenzibilissé tettek minket Román piktúrájára. Valamennyiünknek lett közös élménye, hogy vannak fölvonulók, akik félelmetesek. Előfordulnak alakzatok, amelyek undorítóak. És akadnak olyan tömegek, amelyek rosszabb társaságot nyújtanak, mint a szigorított életfogytiglan zárkájának magánya. Azóta persze olvastuk Ellis Amerikai pszichójának nekrofág oldalait, megnéztük Tar Béla Werkmeister harmóniák-jának “kórházjáró” jelenetsorát, és megbámultuk a Hősök tere sátoros nemzeti ünnepeit is.

A Luxor helyén ma egy nagyon elegáns galéria található, benne a magyar festészet remekeivel. A falakon gyakran fölbukkannak Román festményei is, mint vitathatatlan nemzeti s persze magánvagyont gyarapító értékek. Megszületett oeuvre-katalógusa is, műveinek jelenlegi őrzője, főgyűjtőjének lánya készítette el alapos munkával. Ha élne, tetszene neki az installáció. Körülötte rendben is van minden: a művészettörténet – mint mondani szokták – lerótta adósságát vele szemben. A baj csak az, hogy ezt a művészetet ma oly könnyű megérteni. Szinte naturalistának hat.

Újraéledő Ovidius-legenda

2010-06-23T08:42:00.001-07:00

Legionáriusok Szombathelyen

Alaposan felborzolta a kedélyeket a szombathelyi Savaria Légió Egyesület alelnöke, Ipkovich György, amikor a közelmúltban bejelentette: szerinte Krisztus után 17-ben Savariában temették el a híres római költőt, az Augustus császár által száműzött Publius Ovidius Nasót. A szombathelyi legionáriusok ezzel egy 500 éves legendát elevenítettek fel. A történészek hevesen tiltakoznak, a Savaria Légió viszont az Ovidius-kultusz feltámasztásában bízik.

A Savaria Légió Hagyományőrző, Hagyománykutató és Ismeretterjesztő Egyesületet két évvel ezelőtt 12 lelkes szombathelyi fiatalember alapította. Céljuk a város római kori emlékeinek felkutatása, az ókori életforma, a szokások, de elsősorban a római légió hagyományainak életre keltése.

– Magunk között kísérleti régészetnek hívjuk azt, amit csinálunk – mondja Ipkovich György ügyvéd, az egyesület alelnöke. – A hitelességre törekszünk, de a fantázia segítségével az életszerűségre helyezzük a hangsúlyt. A múlt emlékeiből megjelenítjük mindazt, amit csak lehet: a légiós életet, a katonai tábort.

A világon több mint 250 olyan civil szervezetet ismernek, amely a római kori hadi élettel foglalkozik. A legtöbb egyesület az Egyesült Államokban működik, de vannak legionáriusok Ausztráliában és Új-Zélandon is. A Savaria Légiónak jelenleg 58 tagja van, akik közül a többség már átesett a légiós kiképzésen.

– Az egyesület szervezeti és működési szabályzata valójában egy szolgálati szabályzat – mondja Tilcsik György levéltáros, az egyesület elnöke. – A csapaton belül él a katonai hierarchia, a légiónkat egy centurio vezeti. Rendszeresek az alaki gyakorlatozások, amelyeken latin nyelvű vezényszavakra az eredeti római légiókban használatos mozdulatsorokat kell végrehajtani. Ezenkívül a felszerelés folyamatos karbantartása is hozzátartozik a legionárius életéhez.

A légiósfelszerelés előteremtése nem olcsó mulatság. A pajzszsal együtt 27 kilogramm súlyú alapfelszerelés tíz tételből áll, amelyben a sisak, a tunika, a nyakvédő sál és a saru a legbecsesebb. Egyetlen harcos felszerelése mintegy 300 ezer forintba kerül, a Savaria Légiónak egyelőre húsz teljes szerelésre futja.

A Légió eddigi legnagyobb sikerét az idei Savaria Karneválon aratta, ahol a külföldről érkezett vendég legionáriusokkal együtt – egy római katonai tábor élethű mását felépítve – bemutatták az ókori katonaélet hétköznapjait.

Sikeresnek tűnik az egyesületnek az Állíts ki egy légióst a városnak! elnevezésű akciója is, amelynek során arra kérték a helyi vállalkozókat, hogy egy-egy légiósfelszerelés finanszírozásával vegyék ki részüket a Savaria Légió felállításából. Eddig tíz vasi cég állított ki egy-egy légióst, a Vasi Volán pedig egy korhű harci szekeret adott az egyesületnek.

Ipkovich György szerint komoly eredmény az is, hogy a politikai vitáktól zajos Szombathelyen a Savaria Légióban számos pártnak a tagjai – köztük önkormányzati és országgyűlési képviselők – együtt „szolgálnak”.

A légió legfőbb mecénása a vasi megyeszékhely önkormányzata, de jelentős anyagi támogatást kap az egyesület a helyi vállalkozóktól is. A mintegy négymillió forintos éves költségvetést kiegészítik azok a tételek, amelyeket nem lehet felszámolni: ilyen a legionáriusok kétkezi munkája a fegyverek, a használati tárgyak, a ruhadarabok elkészítésében, a katonai táborok megépítésében.

– A légiós életforma felelevenítésén túl másféle tevékenységgel is szeretnénk hozzájárulni a szombathelyi hagyományok ápolásához – mondja Tilcsik György. – Így például rajta tartjuk a szemünket az összes belvárosi építkezésen, hiszen nálunk akárhol leásnak néhány métert, találnak valamilyen római kori leletet. Szeretnénk, ha egyetlen ókori emlék sem kallódna el.

A Savaria Légió legújabb ténykedése komoly vihart kavart a városban: az egyesület alelnöke szerint valószínű, hogy a híres római költőt, Ovidiust Krisztus után 17-ben a mai Szombathely területén temették el. Helyi történészek azonban máris cáfolták az Ovidius-legendát.

Ovidius életének jelentős részét száműzetésben, a Fekete-tenger mellett fekvő Tomiban (a mai romániai Konstanca közelében) töltötte, miután máig nem tisztázott okokból Augustus császár eltávolította őt a környezetéből. A források szerint a költő három évvel élte túl Augustust, de nem kapott kegyelmet, és száműzetésben hunyt el. Sírját mind ez ideig nem sikerült megtalálni.

A szombathelyi Ovidius-legenda 500 évvel ezelőtt született. 1508-ban a város határában találtak egy római kori boltozatos sírt, amelyen arany- és ezüsttáblákra vésve egy sírfelirat és néhány versrészlet volt olvasható.

A síremlék maradványai még a zűrzavaros XVI. században eltűntek, ám az egykori feljegyzések megőrizték a feliratot. A latin nyelvű szöveg Balogh Gyula fordításában így szól: „Itt pihen a költő, kit az isteni Caesar Augustus / Bosszúja honjából messzire számkivetett. / Hogy vágyott a szegény édes honi földbe pihenni, / Hasztalan! itt rendelt néki a sors temetőt!”

A XVI–XVII. századi Európában kevesen kételkedtek abban, hogy Szombathelyen Ovidius sírját találták meg: ebben a két évszázadban valóságos zarándokhellyé vált a vasi település, a legtöbben Angliából és Németalföldről érkeztek, hogy a költőfejedelem végső nyughelyénél leróják kegyeletüket.

A modern kori történettudomány azonban számos súlyos érvet hozott fel az Ovidius-legenda cáfolatára. Így például azt, hogy Savaria városát csak az első század közepén alapította meg Claudius császár, Ovidius pedig már harminc évvel korábban meghalt. Ezenkívül nehezen magyarázható, hogy a római költő miként kerülhetett volna Pannóniába.

– Tudtuk, hogy a történészek tiltakozni fognak az Ovidius-legenda felelevenítése miatt – mondja Ipkovich György. – Mi viszont ápolni szeretnénk a kultuszt: emléket állítunk a költőnek, és ókori irodalommal foglalkozó rendezvényeket fogunk szervezni.

A legionáriusok azt vallják: amíg a régészek nem találják meg Ovidius hiteles sírját, addig a legenda életben maradhat.

Cseri Péter

Rubinyi Mózes: Riedl Frigyes halálának évfordulójára

2010-06-23T08:30:00.001-07:00

Ó-Tátrafüred és Széplak között, egy szép délutáni séta alkalmával, kérdezte tőlem a monoklis gyáros:

– Mondja csak, tanár úr, mi baja van ennek a szegény Riedlnek. Ugy jár-kél itt, egyedül, mintha mindig vitatkozna valakivel.

– Az annak a baja – feleltem –, ami az ön öröme: a háború.

Többet nem kérdezett a monoklis gyáros úr, de azóta nem is találkozhattunk azon a gyönyörű tájon. Szegény Riedl is utoljára járt akkor ott. A háború utolsó éve tombolt már s ő borús lélekkel kesergett önmagában, elszörnyüködve látta a nagy pusztulást s finom idegrendszere megérezte azt, ami a pusztulásból következni fog. Vállának egy-egy rándulása csak sejttette azt a háborgást, mely egyébként oly szelíd lelkében végbement, ha sétaútjain elgondolkozott a világ soráról és nemzete sorsáról.

Finom, előkelő, úri lélek volt Riedl Frigyes. Apját, Riedl Szendét, nem magyar bölcsőben ringatták, külföldről hozták a pesti egyetemre német tanárnak, anyja, a nyolcvan évével is bájos öreg néni, egy előkelő család szépséges sarja, követte szívének bohém természetű választottját s nagyon rövid családi élet után az apa meghalt, itthagyva a bájos asszonykát, egyetlen fiával, egy álmodozó gyönge gyermekkel. (Frigyes Álmos volt a jellemző keresztneve.) Az előkelő nő – minden vagyon nélkül! Mennyi küzdelmet jelentett annak az egyetlen fiúnak a fölnevelése! De Gyulai Pál, Greguss Ágost s mások, az elhúnyt tudós barátai, nem hagyták el az elhagyottat. Ime, a gyermekkori fájdalmak emlékezetes éveiből indul ki az a barátság, mellyel Gyulai Pál Riedl iránt viseltetett s mely a megérdemelt egyetemi katedrára vitte az elhúnyt barát tehetséges fiát.

Tanára volt Heinrich Gusztáv is, az örök fiatal kötekedő, ki gyermekkora óta ostorozta Riedl lustaságát – «fauler Kerl»-nek nevezte még az egyetemi professzort is! – de fenntartotta vele a magánérintkezést még olyan időkben is, mikor a tudománypolitika bogáncsos mezején egymás virágjait taposgatták. Riedl nem volt lusta ember sem akkor, sem Párizsban, Taine katedrája előtt, sem a belvárosi reálban, hol huszonöt esztendeig tanított. Tudományának művésze volt, aki állandóan, mindig dolgozott befelé, az igaz, hogy sohasem volt kéziratbőségben. Amit mondott, amit leírt, lelke legmélyéről fakadt s rendelésre, lelkétől idegen dolgokkal foglalkozni nem tudott. Mint a Gyulai-féle Szemletrifóliumnak (Péterfy, Angyal, Riedl) tagja írt ugyan ismertetéseket szerkesztői kezdeményezésre, de Gyulai jó szerkesztő és derék ember is volt: tudta, kitől mit kell kérnie.

Riedl mint középiskolai tanár is kitünő volt. Ő, az országos hírű tudós, esztétikus, Kisfaludysta, szeretettel foglalkozott a főváros első középiskolájának nebulóival és soha szebbet tanárról nem mondtak, mint nyitott sírja mellett őróla:

– Éreztük, hogy más volt, mint a többi tanár s csak kint az életben értettük meg azt, amit az iskolában csak éreztünk mellette.

Mikor egyik volt tanítványa a kerepesi temetőben ezt kimondta, a temetői tömeg szemén kibuggyant az a könnycsepp, amely a lelkek közös fájó vonaglásának néma, de ragyogó jelképe.

Ilyen volt az egyetemen is. Uri, finom, kissé tán precieuse egyéniségét hamar megértik azok, akik az egyetemi tábor legszegényebb, de legértőbb s legmélyebb lelkű kopott katonái: a filozopterek, Beöthy már akkor az alkony felé haladt. Nemes zengésű körmondatai fáradtan hangzottak ki s némi unalom kísérte őket. Jött mellé egy szellemes, érdekes, eredeti «francia», kinek nőies gyöngédségét a hallgatók hamar megérzik. Toldítól Beöthy-ig némi német alaptónus jellemezte a magyar irodalomtörténetet. Péterfy, még inkább Riedl új irányt jelent, a franciás irányt.

Tudós nemzedéket, iskolát azonban nem nevelt. Fájó igazság ez, de igazság. Az ő tanítványa csak az lehetett volna a szó legteljesebb értelmében, aki a tudós erudiciót a művész szellemességével, az alaposságot az eleganciával úgy tudta volna összekapcsolni, mint ő. Nem nevelt, hanem inspirált s ha így fogjuk fel a tanítvány szót, sokan indultak ki belőle, akik ma jelesei az irodalomtörténetnek s a katedrának. Munkái – köztük egyetemi előadásai is, melyeknek egy része tavaly jelent meg, – soká fognak ragyogni szépségeikkel, bár csupán jellemzései befejezett, kiélt alkotásai nagy szellemének. A magyar irodalom főirányai például ott vágódik el, mikor Petőfi kerülne sorra. Vörösmartyról szóló első egyetemi előadása éppen a Vörösmarty lírája előtt fogyott ki az időből, az igaz, hogy még így is egyszerre csaknem megingatta szemünk előtt Gyulai rajzának klasszicitását.

Arany János könyve, legelső alkotása, vele fejlődött. Voinovich monografiája mellett ennek a munkának is megvan a hivatása. Mint esszé e mű az Arany-irodalom tengerében magányosan emelkedik ki. Első és negyedik kiadása között a különbség az ő lelkének gazdagodását is mutatja negyven év alatt, bár a diszpozició, az alaphang nem változott meg. Az első kiadás boldog biztonságát az utolsó kiadás nemesen hevülő, az ország sorsát féltő eszméi váltják föl. Uj volt e könyv akkor, megjelenítő erejének művészi varázsával, sokoldalú meglátásának alaposságával, művészi stílusának melegségével. A magyar monográfia-irodalomban esemény volt, amely a Gyulai Vörösmarty-könyve szerepét vette át.

Szóbakerült egyszer, egy vitatkozás során, az a vád is, hogy több volt benne az esztéta a filológusnál. A kuruc balladák tárgyában végzett zseniális búvárlatai éppen a filológiai akribeia legragyogóbb emlékei. Éppen szövegkritikai adatokból jutott el, véletlenül egy másik búvárral (Tolnaival) egyidőben, e balladák egy része hitelességének problémájához s eredményei eredetiségükkel évtizedek munkásságában páratlanul állanak.

Nem volt benne semmi tudós merevség, érzékeny volt az új-jal szemben. Emlékszem, az első Ady-lázak idején gúnyosan említette, hogy újabban egyebet se hall az ember, mint: «Ady-edi, Adi-edi», de igen hamar ő is belemerült a «lázba» s éppen ő volt az első, aki az egyetemi tanteremben sok új író nevét mondta ki. Egyszer a Nobel-díjról beszélgettünk. A társaság tagjai az akkor hivatalos magyar irodalom neveit találgatták. Ő egyszerre csak ezt mondotta: Babits… Mindent olvasott s minden szeretett, ami igazán szép volt és érték volt. Irodalmi tájékozottságát, ítéletét semmi más nem befolyásolta, mint maga az irodalom.

A világháború előtt közvetlenül, Mikszáth virágkorában Riedl is tartott a nagy palócról előadásokat s bár meggyőződtem róla, hogy Mikszáth oeuvre-jét nem ismerte – a szó tudományos értelmében a búvárlásra szánt idő rövidsége miatt nem is ismerhette –, mégis néhány műve alapján mesterien jellemezte. Mikszáth egy-két regénye alapján meglátta Mikszáth cselekményvezetésének «kétoszlopos» rendszerét s a detektívregényeknek rája tett hatását is megsejtette. Nagyszerű irodalmi látása volt, biztos ítélete s megjegyzései úgy világítottak, mint villám a sötét éjszakában.

Pedig ez a nagy esztéta csak a szemével tudta megfigyelni a zengő szépségeket, mert nagyot hallott, s baja a múló időkkel csak rosszabbodott. Végtelenül okos ember létére mesterien palástolta e testi fogyatkozását. Ez a palástolás természetes emberi hiúság volt. Készletben mindig voltak közömbös szavai, amelyekkel elütötte a feleletet, ha a kérdést nem hallotta, vagy – nem akarta hallani. Egy Párizsból hazajött ifjú tudós mondta egyszer rája:

– Nem értem ezt az embert! Sokszor azt hiszem, egészen jól hall, de mikor a – magántanárságomról kezdek vele beszélni, hirtelen megsiketül.

Gyermeki, naív lélek volt, mint minden nagy. Egyszer a Műbarátok Körében tartván előadást, utána hivatalos volt a társaságba. «Miért olyan mogorva ez a Riedl?» – kérdezte a magyar arisztokrácia egy szőke szépsége. «Várj csak egy kicsit», – vigasztalta egy nagy művészünk neje: – azonnal mosolyogni fog, ha meglátja a kakaós-csészét, mert azt nagyon szereti!»

A nyelvi élet, mint az irodalom minden nagy búvárát, nagyon érdekelte. Nyelvészeti folyóiratainkkal, a Nyelvőrrel s a Magyar Nyelvvel állandó kapcsolatban volt, írt is mind a kettöbe.

Egyénisége, az emberi is, a tudós is, sok tekintetben szakítás volt a hagyományokkal. Egy tekintélyt ismert: a szív, a jóság, a nemesség, az igazság tekintélyét. Családja sohasem volt, de tanítványai kivétel nélkül nagyon szerették, s élete végéig egyedül maradt, bár szíve kétszer is megdobbant csodák láttán, melyek vagy sorsunkat, vagy lelkünk örök emlékeit jelentik: ifjúkorában, s közvetlenül az aggság kapuja előtt. Kedves, szinte gyermekes tréfálkozó hajlandósága Péterfy Jenő iskolai viselkedésére emlékeztetett. Péterfynek írói és emberi egyénisége egyként hatott rá, de Péterfy zordabb, keményebb, Riedl enyhébb, nyájasabb, hajlékonyabb egyéniség, bár ugyanolyan mély és hű. A Beöthy-emlékkönyvből Riedl cikke késlekedés miatt lemaradt. Büszkén mesélte, mint engesztelte meg nemes barátját: cikkét kinyomatta egyetlen példányban és azt küldte el a Beöthy-jubileumra. Szerette az ilyen, némileg extravagáns tréfákat. Mikor az egyetemi fotográfus új felvételeket készített a professzorokról, Riedl, ki állítólag sohasem állt fotográfozó gép elé, megtagadta az engedélyt a fölvételre. Nagy huzavona kezdődött, nélküle nem lehetett befejezni a csoportot, de Riedl nem engedett. A dologgal akkor sokat foglalkoztak. Riedl még az én véleményemet is kikérte s még a dolog jogi oldalával is kezdett foglalkozni. «Szabad-e valakinek a fényképét kitenni, az ő akarata ellen?» Ő írta Péterfyről: a házas ember szobája gyerekekkel, az agglegényé bogaras szeszélyekkel telik meg.

Lelkivilága elefántcsonttorony volt. Kevesen láthattak bele, de akik beleláttak, nagy szépségeket, sok tudást, úri becsületet láttak ott.

Szépen élt, amíg egyáltalán szép élet volt a világon. Húsvétkor Olaszország, nyáron a Tátra, melynek minden bokrát ismerte.

De életének végével nagyon is megfizetett ezekért a szépségekért. Oh, az a vég!… Aki látta őket vergődni, a két öreget, az anyát meg a fiát, az irdatlan nagy szobák ridegjében, amint Frigyes mein Gold, a hatvan éves gyerek, egy kis vaskályhával piszmog, amely sehogysem akar meggyulladni; aki látta őt, amint bozontos feje a forradalmak idején «élelmibeszerzésen» töpreng; aki látta rokonai, barátai buzgólkodását, hogy a szégyenletes szegénység tragikomikus ferdeségein valahogy átsegítsék – az soha ezt a Gogol tollára méltó képsorozatot el nem felejti.

Kevéssel halála előtt temette édesanyját. Mikor drága halottját, akinek betegségéről – mint az uralkodókról és miniszterekről szokás – jelentéseket írt baráti köre számára, a családi sírboltba leeresztették, felvette cvikkerét s oly lelkiismeretes pillantással nézett alá a kripta sötét üregébe, mintha saját helyét kereste volna. Ő is várta már az éjszakát?

Hamar eljött rája is.

Képeslapjai közül – igen szerette ezt a divatot, küldött és kapott sokat – a legutolsó volt a legszomorúbb. Már nem az ő keze írta le nevét sem, hanem hű megbizottja az ő nevében írta az értesítést, hogy a professzor úr bevonult a klinikára. Ott, az Üllői-út klinikáján, forró nyári napon láttam utoljára. A gondosan felmosott mozaikos szoba rideg rendjében, ott feküdt, arccal a forrón odatűző napnak fordulva. Mikor beléptem, valahogy megérezte a zajt, felém fordult, fáradt kezét nyujtotta, de beszélni már nem tudott. Tekintetének tiszta kékje egy pillanatig búcsúzott csak. Megint a napnak fordult, s így várta s nem sokáig várta, míg ráborult az éjszaka.

Kuncz Aladár: Egyetemi portrék - Riedl Frigyes

2010-06-23T08:29:00.001-07:00

Mikor Riedl Frigyes először ült le az egyetemi katedrához, első szava Péterfy Jenőnek szólt. Meghalt barátjának árnya, mint mindenüvé, úgy ide is elkísérte. Meleg, szomorú hangon emlékezett meg róla. Boldogabb lennék – mondta – ha most ő élne és itt ülne a helyemen, én meg önök között lehetnék. Riedl ez őszinte, igaz óhajtása, úgy gondolom, részben teljesült is. Ott ül vele a katedrán Péterfy Jenő is. Gondolatait, sokszor érzéseit, néha a gesztusait, sőt hanghordozását is átörökölte és tudatosan vagy önkéntelenül továbbterjeszti Riedl. Sorsa, hirtelen, tragikus halála folyton foglalkoztatja, mint – különben is – minden, ami az életben visszás, keserű és kegyetlen.

Reidl keresi az életben a tragédiákat. Lesi a nagy értékek lomha tengődését vagy érthetetlen pusztulását. Hitetlenségét akarja ezzel jó erősen megalapozni, bele akarja tanulni magát a csalódásokba, hogy szkepsisének ítélete ne ingadozhasson és nyugodtam megmosolyoghassa a világ hiúságait, hasztalan erőfeszítéseit.

Riedl alapjában véve romboló természet, de ízlése és tanultsága távoltarja őt a közoltároknak hírthozó, hangos rombolásától. Veszélyes kedvét csak az irodalmon tölti ki. Ő volt az, aki szét akarta tépni mindazt a szép illúziót, ami a hunmonda köré szövődött, s könyv-mondákká degradálta azokat. Nagy élvezettel beszél mos is egy ismerőséről, akinek az asztalfiókjában van egy hatalmas kézirat, melyben kimutatja Anonymusról, hogy az nem is volt, s az egész krónikája csak egy sokkal későbbi író hamisítványa. A nem igaz, a hamisított leleplezése, irodalmi illúziók széttépése egyik legkedvesebb foglalkozása, s habozás nélkül, segítségét felajánlva siet a mellé, ki irodalmunk szerény életében rábukkan egy-egy ilyen “sajátságos” esetre.

Mikor ott ül a katedránál, oldalvást fordulva hallgatóinak, megtámasztva nagy, érdekes fejét, szinte észrevétlenül mosoly lopózik ajkára, ha valamely megjegyzéséről megérzi, hogy az valakinek a lelkébe vágott, valahol nagy, de mégis szomorú világosságot, magára eszmélést keltett.

*

Mutasd a könyöködet, s megmondom ki vagy. Ezt a mondást szűrhetjük le, ha egy kissé körülnézünk nálunk az állások betöltésénél. Sajnos, hogy ahol legkevésbé szabadna ennek érvényesülni, az egyetemi tanársága, mint sok másban, úgy ebben is kivétel. Őt egy ötlet hozta be az egyetemre. A tanárjelölő bizottság annak idején Gyulai utódjának ajánlásánál egyforma szavazattal kandidált két pályázót. A versenyzők egyszerre érkezvén be, nem lehetett eldönteni, hogy melyik legyen az első. Ekkor valaki a leghevesebb vitatkozások közt felállt, s azt mondta: Sose veszekedjetek, van nekem egy jó ötletem. Ne jelöljük mi ezek közül egyiket se, hanem hívjunk meg egy harmadikat: Riedlt. A gonddal terhelt tanári homlokok erre rögtön kisimultak, s ajánlták egyhangúlag azt, akinek önéletrajza nem feküdt előttük, s akinek érdekében senki se nyikorgatta előszobájuk ajtaját.

Sajátságos véletlene a sorsnak, hogy az, ki annyira szereti az ötleteket, hogy néha az igazságot is megcsonkítja kedvükért, egy ötletnek köszönhette egyetemi tanárságát.

Riedl bizonyos tekintetben friss, egészséges levegőt hozott magával az egyetem kissé korhadt épületébe. Mindenekelőtt valahogyan másképpen fogja fel tanársága hivatását, mint sok más. Nemcsak előadó, hanem tanár is akar lenni. Közelebb férkőzött tanítványaihoz, s egy cseppet sem örül annak az elzárt légkörnek, melybe a magasra emelt katedra szorítja a tanár emberi mivoltát és egyéniségét. Látszik rajt, ahogy ott fenn az emelvényen nem érzi jól magát: egy félóra alatt négyszer is megfordul a székén, sokszor erősen belefog a katedrába, mintha le akarná tolni, s apró Greguss céduláit állandóan, idegesen dobálja ide-oda. Egész boldog, mikor szemináriumi órát tart, s oda ülhet hallgatói közé a padokba. Óra után mindig talál tanítványra, akit karon foghat, kikérdezhet, akinek tanácsot adhat valamiféle tudományos kérdésben.

*

Általában az emberek két csoportba sorozhatók. Az egyikbe, akik megfigyelnek, a másikba, akiket megfigyelnek. Riedl a megfigyelők közé tartozik. Ha valakivel társalog, egészen a közelébe megy, a szavait jóformán nem is hallja, inkább a szeme játékát figyeli meg. Ezért van az, hogy a vele társalgónak sokszor nem a beszédére, hanem – a gondolatára felel. A legtöbb embernek természetesen meglepő dolog ez, s a nem őszintéknek némelykor kínos is.

Riedl egyéniségének ez az alapvonása sok mindent megmagyaráz. Szinte természetesnek látszik, hogy legkedvesebb költője Arany lesz, a nagy kontemplatív költő és hogy róla írja meg legnagyobb, legszebb könyvét. A megfigyelés a pszichológia legfőbb eszköze lévén, Riedl érdeklődése tehát mintegy ösztönszerűleg azon magyar írók felé fordul, akik a legtöbb pszichológiával dolgoztak. Legelső tanulmányainak egyikét Keményről írja s az irodalmi analízisben Gyulai és Salamon tanítványa lesz.

Jellemének ugyan ez a fővonása kedvelteti meg vele a francia irodalomfilozófusokat. Vizsgálódó természete megerősödik és határozott irányba kap az ő műveik olvasásának tanulságai alapján. Irodalmi elve lesz: a megfigyelés és megértés. Ez a kettő objektívvé teszi interpretációit, s megadja neki a lehetőséget, hogy az írók lelkében oly biztosan és eredményesen turkáljon, mint a fiziológus a nyúl beleiben.

Riedl tehát egészen magából beszélt, mikor első egyetemi óráiban az irodalomtörténet fogalmát úgy határozta meg, hogy az a “szellemi tünemények megfigyelése.”

Riedl körülbelül a következőképpen beszélte meg magában az ő irodalomtörténetírói faladatát: előttem van egy író műve, melybe az beleírta a maga egyéniségét, a kort, melyben élt, s valamit az örök emberiből, mely sem a magáéból, sem a nemzetéből, hanem minden gondolkodó és érző emberéből való, aki csak volt, van és lesz. Én igyekezem ennek a három erőnek: az egyéniségnek, a kornak és az emberinek a működését megfigyelni. Ha e három szempontból szét tudtam elemezni az író alkotását, akkor elértem valami nagyot: megértettem a művet, az írót s az embert.

A megfigyelt irodalmi terméket a teljes megértés után megpróbálom egy bizonyos központi jelenséggel összekötni. A világirodalmat én ugyanis egy nagy tengernek képzelem, melybe különböző helyeken véletlenül egy bizonyos törvényekből kifolyólag valami hullámgyűrűt idéz elő, ami sokszor végigterjed mind halványabb, erőtlenebb vonalokban az egész tengeren. Ezek a gyűrűk izoláltan nem érthetők meg, nekem ismernem kell azt a központi erőt is, mely ennek a hullámgyűrűnek oka, előidézője volt. Ilyen gyűrűk a világirodalomban például: a skolasztika, a lovagi szellem, a renaissance, a protestantizmus, a klasszicizmus, a sentimentalizmus, romantika, realizmus stb. Az ezekben felmerült irodalmi termékeket csak úgy tudom helyesen megítélni, ha magát az egész hullámgyűrűt tekintem, s annak szülő okát.

Ha az író művét belehelyeztem a világirodalmi folyamatba, értékéről már meglehetősen szabatosan tudok ítélni. Egy fontos szempontom lesz azonban még, s ez az, hogy megállapítsam a műről, vajon benne van-e az érzelmeknek, az életnek, az emberinek igazsága?

Ezek után az írót megismertem, megértettem, s nyugodtan besorolhatom régi íróismerőseim mellé, fölé vagy mögé. Ennyiben áll az én ítélkező jogom, hogy helyet adjak az igazi írónak és száműzzem a jelentéktelent. Ezért sem reám hárul az ódium. Ezt maga, az általam megállapított fejlődés végzi el, mintegy automatice kidobván magából az értéktelen szemetet.

Úgy gondolom ezekre a gondolatokra lehet visszakövetkeztetni Riedl azon nyilatkozataiból, melyeket az egyetemen hallottunk tőle. Egy alkalommal például ezt mondta: “Minden mű olyan, mint egy hármas tükör. Három képet ad nekünk: az első a szerző egyénisége, a második kora, s a harmadik az általános emberi.” Petőfi előadásait így kezdte:

“Célunk Petőfit, ezt a szép csudát megérteni. Mi az megérteni? Petőfi költészetében mintegy sor szellemi tünemény van előttünk. Ezt a sor szellemi tüneményt akarjuk mi odakapcsolni más politikai, társadalmi, irodalmi tüneményekhez, s oda akarjuk kapcsolni okozati kapcsokkal. Tanulmányozni akarjuk különösen három szempontból. Először: hogyan hatottak rá a korviszonyok? Másodszor: minő hatást tett az irodalom Petőfire és végül – ami leglényegesebb – miképp nyilatkozik meg költészetében egyénisége?

Ezzel a módszerrel, ezekkel a szempontokkal tárgyalta Riedl az egyetemen mindenekelőtt a három legnagyobb költőt: Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt.

Előadásai csupa apró, sokszor nagyon finom analízisekből álltak. Megesett sokszor, hogy a felhozott apró vonásoknak nem volt elég fényük arra, hogy az író egyéniségét is megvilágítsák, de különösen Arany költeményeinek elemzésénél oly bravúros lélekboncolást végzett, hogy hallgatósága megfeszült figyelemmel és őszinte irodalmi élvezettel hallgatta.

Műfaji vagy egész irodalmi áttekintéseknél az aprólékosabb elemzést nem használhatván, összehasonlító irodalomtörténeti módszerrel él, s a mi irodalmunk szellemének, irányításának változásait összeköti a világirodaloméival, vagy hogy az ő képével éljünk, a hozzánk elvetődött hullámgyűrűket előidéző okukkal kapcsolatosan tárgyalja.

Egyetemi előadásait nem stilizálva, gondosan teleírt papíron hozza magával a terembe, csupán apró papírszeletekre irt jegyzetei fekszenek előtte. Ezért nem kimért, otthon már százszor átgondolt, s éppen azért figyelemkeltésre nem alkalmatos, az előadása, hanem ötletszerű, momentán természetű s így sokkal figyelemre hatóbb. Ez mindenesetre előnye előadói modorának, s talán kisebb baj az, ami többször vele jár, hogy az előadott anyag aránytalan és sok olyan belekerül, ami tulajdonképpen említésre se méltó.

*

Összefoglalólag szólva, Riedl egyetemünk érdekesebb és értékesebb professzorai közé tartozik. Hallgatója gyakran jöhet ki órájáról gyönyörűséggel szerzett sok tanulsággal.

Egy rideg világ szülötte - Rideg Sándor

2010-06-23T08:28:00.001-07:00

"Nem születtem se nyomorra, se szolgaságra"
(R..S.: Sámson)

Talán szokatlan, hogy egy író centenáriumi ünnepére készült írás rövid nyelvészkedéssel kezdődik. Most mégis ezt tesszük. Nomen est omen - tartja a latin mondás, azaz: a név intő jel, de legalábbis jellemző. Rideg Sándor esetében feltétlenül. Ez a rendkívül tág jelentéskörű szó - a rideg - családnévként nem gyakori, s régen sem volt az, de a Pest megyei Nagykőrösön és környékén már 1667-től van rá adat. A ragadványnévi eredetű családnév jelenthette azt, hogy viselője magányos, egyedülálló, nőtlen, de utalhatott társadalmi, vagyoni állapotára is: nincstelen, szegény, vagyontalan jelentéssel. Gyakran kapcsolódott össze foglalkozásával is: a télen-nyáron szabad ég alatt tartott jószág gondozója, csikós, gulyás. A történeti-etimológiai szótár további jelentései között ilyeneket találunk a rideg holdudvarában: zord, hideg, sivár, érzéketlen, barátságtalan, elutasító, szolgálat nélküli, nem rugalmas, egyedi (individuum), s ha a feltételezett német eredet jelentéskörét is megnézzük, ilyenekre is rábukkanunk: szabad, kötelezettségektől mentes, hamisítatlan, nem kevert.

Ezek a jelzők nagyon is szorosan kapcsolódnak mind Rideg Sándorhoz, az emberhez, az íróhoz, mind a korhoz, amelyben élt. Nagyon mélyről indult: a puszták népének hierarchikus rendjében az ő családjánál már csak a summások voltak mélyebben. Nyomorult és kilátástalan világ volt ez, ahonnan szinte lehetetlen volt kikecmeregni. A későbbi író lélekbemarkoló képet fest erről az embertelen helyzetről Irtás szélén c. novellájában: "A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvők takaróján. (...) A szürke árnyékkal függönyözött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegőből áradó ólmos álmosságban, mint aki egyik ájulásból a másikba zuhan. (...) Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette." A Pest megyei Törtel egyik nyomorúságos cselédlakásában így dajkálhatta édesanyja Rideg Sándort is, aki 1903. február 12-én született. Hiába próbált a cselédcsalád más vidéken - Monoron - szerencsét, a nyomornak egyetlen fokkal enyhébb szintjéhez is alig lehetett bizodalma. A csaknem négy és félmillió mezőgazdasági munkás számára nem volt kiút a tenger felé sem (ekkorra már csillapult az amerikai kivándorlási láz is), s az embertelen robot ellen itt is, ott is fellobbanó parasztlázadások, aratósztrájkok sem vezettek célhoz. Nem csoda hát, ha a későbbi író az elemi iskolából mindössze öt osztályt végzett, hiszen szükség volt arra a néhány fillérre is, amit gyermekmunkával meg tudott szerezni. Apjától örökölt kemény, lázadó természete, hatalmas munkabírása és szívóssága révén mégis megpróbált valami kiutat találni: csikós lett, majd 16 évesen - 1919-ben vöröskatona.

A Tanácsköztársaság bukása után Pestre kerül, és megkezdődik bujkálásokkal és bör-tönökkel, válogatott kínzásokkal és halálra szántan is szembeszegüléssel teli sorsa, amely - 1944-ben - a német koncentrációs tábor pokláig ível. Meggyőződéses kommunista, akit a változatos szenvedés nem tör meg, inkább megedz, és íróvá érlel. Anekdotába illene, ha nem lenne olyan tragikus, hogy egy horthysta vallató tiszt veszi észre, sőt, a kihallgatási jegyzőkönyvben rögzíti is, hogy ennek a tanulatlan embernek "remek nyelve és stílusa van, akár író is lehetne belőle." És lőn. Igaz, nem rögtön. Hosszú évekig kellett tanulnia (például a helyesírást is), amíg első munkáját nyilvánosság elé merte vinni. Életanyaga volt bőven. Ha csak azt írta volna meg, ami vele megesett, könyvtárnyi mennyiséggel mérhetnénk életművét. Írásai leginkább önéletrajzi ihletésűek, nem bajlódik holmi stilizálással, esztétikai méricskéléssel, bonyolult lélekrajzzal. Ösztönös jó ízlése, a népi gyökerekből táplálkozó színes nyelvhasználata egyrészt rokonítja az azonos témákat választó, a valóságot szociografikus hűséggel ábrázoló pályatársakkal, másrészt karakterisztikusan meg is különbözteti a kortársíróktól.

Rideg Sándor mára egykönyvű íróvá vált. Nevének hallatára szinte mindenkinek "beugrik": Indul a bakterház. Ám ha még egy címet kellene mondani, igen kevesen tudnának, legfeljebb a szigetcsépiek (1946 és '53 között köztük élt az író), akik a Daruszegi vasárnapok nem egy alakjában magukra ismertek. Kemény hűségét és írói tehetségét három ízben jutalmazta a szocialista rendszer József Attila-díjjal (1950-, '51-, '52-ben), 1954-ben pedig megkapta a legmagasabb elismerést, a Kossuth-díjat is. Azóta fél tucat regényére és többkötetnyi elbeszélésére a feledés fátyla borult. Az 1939-ben íródott, és a Népszavában folytatásokban megjelent kisregényének népszerűsége viszont egyre magasabbra ível. A sikerhez nagymértékben hozzájárult az a nagyszerű tvfilm-feldolgozás is (1979), amely Mihályfy Sándor rendezésében 66 percen keresztül intéz támadást rekeszizmaink ellen. Olvasztó Imre, Bánhidi László, Csákányi László, Haumann Péter, Horváth Teri, Koltai Róbert, Pécsi Ildikó, Molnár Piroska, Zách János nagyszerű játéka, önfeledt bolondozása így kamatozik az internetes véleménynyilvánítók körében: "Szerintem ezt kellene tanítani az iskolában, nem az Anna Kareninát." (2002. 06. 15. lopakodó), "a világ legjobb filmje" (ricsi), "etalon"! (még 11 felkiáltójellel fejezi ki tetszését csibe). A maximális 10 pontos tetszésindex 9.5 pontja szép eredmény. A nagysikerű film után színpadon is megjelent a csavaros eszű, fejlett igazságérzetű Bendegúz története: 2000-ben Szegeden vitték színre, majd a komáromi Jókai Színház is műsorára tűzte. A hódmezővásárhelyi Nagy Jenőt ezerötszáz kisdiák közül választották ki a főszerepre. Ennek az előadásnak az is érdekessége volt, hogy a Banyát férfiszínész: Kocsis György játszotta. Nem lényegtelen szempont, hogy a jól sikerült film és színházi előadás visszavezetheti a mai gyerekeket a könyvhöz. Talán a történet sikere inspirálhatta Zádori Bencét 1998-ban arra, hogy megírja a történet folytatását (Fordul a bakterház).

Mi lehet a siker titka? Talán kedves gyerekregényhősök emléke éled újra Bendegúz, a kis tehénpásztor figurájában: Ábel és Kakuk Marci, Tom Sawyer vagy Huckleberry Finn. Vagy egyszerűen igazságérzetünk menti fel a csínytevő kis kamaszt, ahogyan Lúdas Matyinak is megbocsátjuk, hogy önbíráskodással "veri vissza" a megaláztatást a basáskodó Döbrögin. A népmesék hőse győz ennek a rosszcsont gyereknek az alakjában, de nem a bosszúállás, hanem a kacagtató, néha az abszurdig torzított humor segítségével. A nevetésbe azonban időnként keserűség is vegyül. Ne felejtsük el, amikor könyv alakban megjelent (1943-ban), a II. világháború kellős közepén, az embereknek nem igen volt kedvük önfeledten nevetgélni. Rideg Sándornak sem, hiszen börtön, bujkálás, nyomor közepette élt. De alaptermészete, született optimizmusa, a morális fölényből származó lelki egyensúlya mégis lehetővé tette számára, hogy a derű - még ha ironikusan színezett is - vezesse a tollát.

Milyen ember volt Rideg Sándor? Egyéniség. Hegedűs Géza Arcképvázlatok c. munkájában így rajzolja meg portréját. "Emlékszem: írószövetségi gyűléseken már vártuk Rideg Sanyi felszólalását, mert akármiről volt szó, amit ő mondott, azon hangosan kellett nevetni. Mintha egy furfangos falusi atyafi kezdett volna gúnyolódni nála sokkal tanultabb, de sokkal tapasztalatlanabb "nadrágos" emberek körében. Olyan volt, mint egy Rideg-novella kicsit csetlő-botló, kicsit mesebeli, kicsit pesti proli-, kicsit Toldi Miklós-szerű hőse.

És hihetetlenül becsületes volt. Csak azt mondta, amit valóban hitt. Csak azt tette, amit valóban helyesnek tartott. Szótartó volt, mint egy mesebeli lovag. És soha senki se hallotta ezt a félparaszt-félmelóst, hogy egy trágár szót kiejtett volna. Nagyon szeretetreméltó ember volt. És a stílusának van valami olyan sajátosan egyéni íze, zamata, illata, ami ön-magában is maradandó helyet biztosít neki századunk irodalomtörténetében."

Az író születésének 100. évfordulóját ünnepeljük. Valóban ünnepeljük?

Erdélyi Erzsébet

A pofánverős író

2010-06-23T08:27:00.001-07:00

NSZ • 2003. február 8. • Szerző: Bächer Iván

Rideg Sándornak szerencséje volt-van: neve fennmarad – az Indul a bakterház című regényéből készült remek filmnek köszönhetőn.

Kivételesen talán nem is igazságtalan döntése ez a sorsnak. A Bakterház ma is nagyon jó kis kisregény. Egy szuszra olvasva el négyet Rideg könyvei közül, ez az első, még a harmincas évek végén írt, s 1939-ben a Népszavában folytatásokban megjelent opusz tűnik a legegységesebbnek. Ebben már minden benne van, ami a többiben is: egyes szám első személy, áradó mesélőkedv, féktelen életerő, örök készség a lázadásra, remek nyelv, gyilkos humor, hatalmas élettapasztalás, keserű világlátás. És pofánverés mindenekelőtt.

Rideg Sándor szinte minden műve arról szól, hogy ő szétveri mindenkinek a pofáját, aki kizsákmányoló, aki gazdag, aki úr, akik pap, aki kevély, aki kegyetlen, aki őelébe áll.

Ha vele az utcán szembe közeledik egy ember, azt a kalandot ő így festi meg:

“Egy ünnepiruhás ember jött szembe velem. Az embert akkor vettem észre, amikor vállával belémütközött. A harag egy pillanat alatt föllobbant bennem és így szólítottam meg emberemet:

– No, mi az? Miért akar földöfni?! Nem tud köszönni, ha embert lát útjában? Talán arra vár, hogy megemeljem a kalapját?”

Ha pedig valakivel differenciája támad, azt minden írásában így rendezi el:

“Jó ember, maga tévedésben botorkál. Nyilván öszszetéveszt valakivel, de hogy ne legyen köztünk félreértés, kitisztázom a dolgunkat – szóltam, s ebben a pillanatban a jobb kezem szinte magától megindult a levegőben, és máris lemértem neki a tőlem telhető legnagyobb pofont. A váratlan elcsördült pofon súlyától emberem letérdelt a teknő mellé, és hosszúnak tűnő félpercen át a teknőben avasodó pelenkákat szagolgatta.”

Ebben a – Kristóf rózsafái című regényében, sok másik pofozkodás mellett lévő – verekedésben a hős emberére talált, s csak úgy tudott győzedelmeskedni végül, hogy lerágta ellenfelének orrát.

Ridegnél nincsen kegyelem.

Ez a verekedés egyébként egy nő miatt esett, aki a lovagiasságot úgy hálálta meg, hogy bár hozzáment egy gazdag öregemberhez, de ifjú lovagjának is fölajánlotta szolgálatait párhuzamost alkalomadtán.

Rideg Sándornak a nőkről nem volt valami jó véleménye.

Furcsa lehetett a nőkkel való viszonya. (Persze, kinek nem furcsa az?)

Rideg női rendesen póklábúak, lomposak, mosdatlanok, lepcses szájúak és nagy mellűek mindenekelőtt. S persze alig tudja az emberfia magáról levakarni őket.

Ugyanakkor a regények teli vannak erotikus jelenetekkel, igaz, leginkább ilyesekkel, mint ez a Sámson című regényből való:

“Ő tovább folytatta a játékot, a fejem a melléhez szorította s a szoba fojtott melegségében úgy álltunk egy darabig összegubancolódva. Magam semmit sem tettem a helyzet célszerű megváltoztatására, végül ő egy mozdulattal kigombolta pongyolája elejét s elémtárta nagyranőtt emlője egyikét, amely olyan volt barnára hajló színével, mint valami bőrduda. A látvány nagyon lehangolóan hatott rám...”

Ez a próza negédesnek nemigen mondható.

Rideg Sándor jó író volt.

Amikor az eszmei vonalat kezdte húzogatni, akkor megromlott, hát hogy a fenébe ne. De amikor az élményeit és mindenekelőtt amikor magát, a fékezhetetlen, szabad, zabolátlan bivalyerős, büszke, szabad magyar parasztot írta, akiben ott vegyült Svejk, Lasik Roitschwantz, a kedves csirkefogók, Robin Hood vagy Kakukk Marci alakja is, akkor lenyűgöző nemegyszer.

Egyébként száz éve, 1903. február 12-én született Törtelen. Öt osztályt végzett, majd évekre csikósnak szegődött. Azt hiszem, ezzel a professzióval unikum a magyar irodalom történetében. De a lovakhoz valóban értett. Anekdoták – például Devecseri Gábor visszaemlékezéseiben kikereshetők – és a regényeiben lévő remek lóhistóriák tanúsítják ezt. Volt aztán vöröskatona, gyári munkás, gyertyaöntő, pék, hajós, s ki tudja, még mi. Mindenesetre kevesen tudtak a magyar irodalomban olyan pontosan leírni egy pékműhelyt, egy gyertyaöntő üzemet, egy cséplést vagy egy vad ló betörését, mint ő.

1945-ig fizikai munkából élt. Verték, mint cselédet, verték, mint illegális munkásmozgalmi embert. A Horthy-börtönök állandó vendége volt, szabadlábán is csak rendőri őrizet alatt állhatott. Koncentrációs táborba is elhurcolták, bár ennek nem lelem irodalmi nyomát. Mert magáról írt, kizárólag, természetesen és nagyon helyesen.

Verték, hát ő is vert, ahol ért.

Pofánverős író volt, de jó.

Ez azonban aligha lesz elég.

Mert hát komcsi volt, a polgári jogrendet közönséges gazemberségnek tartotta, a világot pedig tökéletesen igazságtalan tákolmánynak. Ab ovo és ab start gyűlölt minden gazdagot. Prolikról és parasztokról írt, könyörtelen, igaz szavakkal. Népi író volt, de nemzeti, faji, felekezeti elfogultságot nem ismert.

Valami nagy reneszánszára mostanság nem számítok.

Réz Pál 75

2010-06-23T08:26:00.001-07:00

Tizennyolc éves voltam, nem vettek fel az egyetemre. Nem is oda kívánkoztam elsősorban, hanem az irodalom közelébe, így aztán fölcsaptam korrektornak a Szépirodalmi Kiadóhoz. A New York Palotában volt a Szépirodalmi, más kiadókkal és lapszerkesztőségekkel együtt. Fontos és fontoskodó emberek hemzsegtek a fényűzőnek épült és létező-szocialistává lepusztult, rabicfalakkal fölszabdalt, csupa márvány és csupa toldott-foldott bádog és bakelit épületben. Kicsit elveszetten ácsorogtam, még az első napokban, az előcsarnokban vártam a liftre, történetesen egyedül. És akkor jött Réz Pál, és bemutatta rajtam is azt a bámulatos hajlandóságát és képességét, amivel az idegenségérzést egy csapásra otthonosságérzéssé tudja változtatni. Bámulatosnak főleg azért bámulatos ez, mert nincs benne semmi célzatos, semmi eltökélt. Csak úgy egyszerűen jön belőle. Amivel nem azt akarom mondani, hogy különösen kedves ember. Tud ő éppenséggel undok is lenni, tüskés, kaján, gunyoros. Ez utóbbi ugyan inkább stílus, mint fegyver: így szokta meg az Eötvös Collegiumban és az egykori Hungária Kávéház mélyvizében. Talán csak közömbös nem tud lenni. Érdeklik az emberek. Annyira, hogy ettől az ember mindjárt érdekesnek is érzi magát a társaságában. Hány éves vagy, kérdezte. Tizennyolc, mondtam. Hogy élsz, mit csinálsz? Ki kell használni az időt, mert csak fiatalnak érdemes lenni; aki ad magára, az öngyilkos lesz, mikor eléri a harmincat. És te hány éves vagy, kérdeztem. Harmincegy. Ez is hozzátartozik, hogy nagyot lehet vele röhögni, és ettől máris jó ismerősének érezheti magát az ember.

Ennek, ha jól számolom, negyvennégy éve. Ami él, az kicsorbul, de rá nézve ebből csak annyi igaz, hogy fárasztja már, hogy legyen. Amióta Klári nincsen, akihez fogható feleség csak kevés embernek adatik, fárasztja, hogy az legyen, ami, más viszont nem tud lenni ma sem. Beteg vagyok, süket, vak és vén; tanácskozni miért mennék én?, mondja Arannyal, ha valahova hívják, a füle helyett, mert azzal semmi baj, a néhány éve eltörött combnyakára hivatkozva, de ha beállít hozzá egy valamelyest is számba vehető íróígéret, az menthetetlenül ott ragad. Panaszolja aztán Réz úr, mennyire kimerítette a látogatás, de tudom én, hogy megy ez. Föláll a fiú (vagy pláne lány) úgy félóránként, hogy menne, nem akarja rabolni a főszerkesztő úr becses idejét, de vagy egy újabb anekdota, vagy egy jól irányzott kérdés visszaülteti, és mire észbe kapna, már elmesélte legféltettebb titkait is, talán bizalmasabban, mint a szüleinek.

A régi idők nagy prózaírói lehettek ennyire kíváncsiak. Réz Pálban is ott lappang az író, sőt az írói becsvágy is, az önkritikai érzék viszont nem lappang, hanem ádázul ágaskodik. És még hozzájön, mondja, éppen a minap, egy születésnapi interjúban, A Hét kérdezőinek, Balázs Imre Józsefnek és Vallasek Júliának, a hiúság. A kicsit hiú ember megsértődik, ha valamit mondanak rá, a nagyon hiú azt mondja: sajnos igazatok van. "Én nagyon hiú vagyok, ezért szinte mindennel elégedetlen vagyok, amit csinálok." Ilyen franciás bonmot-kkal udvarol a szép Júliának. Írni azonban csakugyan keveset ír, és ami a legfájóbb, az emlékiratait - mindmáig - egyáltalán nem írta meg. Szerencse, hogy legalább a rádióban elmondta egy részüket Parti Nagy Lajosnak. Annyi minden történt vele, és annyi életbe nyílt bejárása, hogy Saint-Simon léptékű memoárra futná belőle. Bár az igazat megvallva nekem az is rejtély, hogy aki ennyit él és beszélget, akinek a telefonja szinte mindig foglalt, az mikor és hogyan tudta elvégezni azt a tömérdek munkát, amit ő mindazonáltal elvégzett, hogyan tudott lefordítani vagy száz könyvet, például éppen Saint-Simontól egy vaskos kötetnyit, Molière-t, Le Sage-t, Voltaire-t, Balzacot, Renant, Baudelaire-t, Apollinaire-t, Gide-et, Sartre-t, Semprunt, Ciorant, Kunderát; megírni négy monográfiát (Proust, Voltaire, Apollinaire, Szomory), jó csomó tanulmányt, kritikát, gloszszát, összegyűjteni, válogatni, megszerkeszteni, jegyzetelni, hogy csak a legnagyobbat mondjam, a tízkötetes Kosztolányi-publicisztikát, kiegészítve később a levelekkel, nem is szólva a kritikák és egyéb, irodalomról, művészetről szóló írások köteteiről. Mondjon ő akármit, van benne valami kikezdhetetlen életenergia, valami tűz, aminél az enerváltabb fiatalságnak jólesik melegedni. Szellem, ami nélkül a Holmit nehezen tudjuk elképzelni, akik ezt a lapot együtt szerkeszthetjük vele és nála. És talán nem csak a mi önző magánérdekünk, ha nyomatékosan kívánjuk, nem csak azért, mert ilyenkor ez a szokás, hogy ISTEN ÉLTESSE!

Várady Szabolcs